Kultúra

ÉJSZAKAI ÁTSZÁLLÓ Augusztus 27-31. között a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben Éjszakai Átszálló címmel "averziós terápiát" rendeznek: a képzőművészet sajátos eszközeivel vállalkoznak egy mindenkit érintő szenvedélybetegség, a párkapcsolatok kialakítására vonatkozó vágy kezelésére.

A Jud Süss című, 1940-ben készült antiszemita náci propagandafilm budapesti vetítése miatt büntetőeljárást kezdeményezett e hónap elején a jogtulajdonos, a wiesbadeni Murnau Alapítvány. Veit Harlan rendező munkáját Németországban - az alapítvány előírta feltételek mellett - amúgy gyakran vetítik; például annak a vándorkiállításnak a keretében, amely augusztus 3-ig Stuttgartban volt látható. Abban a városban, ahol Joseph Süss Oppenheimert 1738-ban kivégezték.

A völgyből a katlanba, a könnyes nosztalgiából az obskúrus jelenen át a szép jövőbe és még tovább, nagyjából így zajlott az idei családi fesztiválturizmusunk. Hangulatjelentés arról, hogy a kívülálló miért érzi időnként meglepve magát, amikor aktív nyaralásához "kulturált" helyet keres.

Huszonhat éves volt, amikor a látomásos Donnie Darko telibe találta a tizen-huszonéves korosztályt. Kultfilm lett világszerte. Öt évig váratott magára az újabb opus. A káosz birodalma című utópisztikus ökoszatíra rendezőjével Cannes-ban beszéltünk.

Két felvétel jött ki egyszerre a késői Strauss-remekből, harminc év van köztük, lehet tanulmányozni az operai idő múlását. Az egyik film, Solti György a Bécsi Filharmonikusokkal, Otto Schenk rendezésében (1977), a másik a zürichi Opera előadása (2007) Franz Welser-Möst vezényletével, ez Götz Friedrich rendezésének felújítása (ő 2000-ben meghalt).

Nem az a kérdés, szabad-e elküldeni az Amerikai Egyesült Államok hivatalban lévő elnökét a picsába (miért ne szabadna), hanem az, hogy elégséges-e mozgóképes tartalomnak egy hirtelen felindulásból felszakadt "fuck the president!". Kimberly Pierce-nek közel két órája van, hogy lélektanilag aládúcoljon a mondott felszólításnak, amely egy Irakból hazatért rendes amerikai szájából hangzik el (méghozzá elöljárói fülek hallatára).

A miskolci kiadású (főszerkesztő Zemlényi Attila) "irodalmi, művészeti és kritikai" folyóirat tetején az 53. évfolyam áll, de zárójelben ott a lényeg: Új folyam.

A rendes évi antidepresszánsadagom idén is gond nélkül érkezett: a jelenleg 15 tagú zenekar hibátlan koncertet adott, s ezt nem árnyékolta be a legfeledhetőbb tény sem, a nemrégiben csatlakozott, bizonyos határok között imponáló külsejű, és még bizonyos határok között sem igazán méltatható énekesi képességekkel rendelkező vokalista hölgy jelenléte. A rajongótábor már a hangverseny kezdetekor együtt üvölti a szövegeket Snurovval, aki ez alkalommal a szokásosnál jóval kevesebbet beszél ki, ám a kézről kézre adott fekete gumicsónakon közlekedő fiatalember eltűnését a sorok között ő sem hagyja szó nélkül. A showmanként (afféle döglött mikrofonként) alkalmazott, százötven kilós, kopasz, ukrán maffiózó imitátor Bareckij ezúttal csak két széket tör össze, de egyébként is fáradtnak tűnik: a "civilben" költő rutinosan ugyan, de a tavalyi teljesítményéhez képest jóval kevesebb sörösdobozt csap szét a fején, mielőtt foggal tépné szét őket.

A hetvenes évek lázadóira emlékeztető, magukon nevetni képtelen akcionistáktól az egészen komoly elgondolásokkal és tudással rendelkező progresszív performerekig mindenféle előadók felvonultak a Szigeten. Az utóbbiak közé sorolnám a svájci Georg Trabert, aki egyszerre volt népi hős, valamiféle hegyi mesébe illő pásztor és jógi közötti átmeneti figura és városi hagyományőrző sámán, aki a gyorséttermekből kiselejtezett fogpiszkálókból is tud várat építeni.

Láttam én már Johnny Deppet caplatni a hóban. Úgy hírlik, látni fogom megint - e hírt persze a kiadó felől fújta a szél.

Szigetlakó táncosok viharos erejű előadásával töltődhettünk a Sziget Fesztiválon, és csak azért kezdem ezzel az erőltetett Kuba-Óbuda párhuzammal a recenziót, mert kétségkívül volt valami hasonló, kollektív elvágyódás az immár világszínvonalú gigarendezvény közönségében, és a soknemzetiségű kubai táncegyüttes előadásának mondanivalójában is. Summa summarum, a társulatot és a nézőket is meghatározta a szívesen lennénk máshol, így együtt gondolata.

Végül is magunknak köszönhetjük. Ha nem rajongunk oly vehemensen a Donnie Darkóért, ha Richard Kellyt nem mondjuk el az égvilágon mindennek, ha 26 évesen forgatott első filmjét nem juttatja be a közönségszavazat (a hivatalos forgalmazási csatornákat megkerülve) az évezred eleji kultklasszikusok gálájára, akkor tán most nem kellene elővenni az elkapatott tehetségről szóló La Fontaine-i tanmesét.

Társadalomtudósoknak való feladat volna felgöngyölíteni, hogy vajon mi is lehet a valódi oka annak, hogy 2008-ban, írd és mondd, negyvenezer ember zsúfolódott össze az Iron Maiden miatt a Sziget nulladik napján a Nagyszínpad előtt - és ez az egészen elképesztő lelkesedés persze nem csupán magyar jelenség, a Somewhere Back In Time turné az egész világon a szigeteshez hasonló, brutális nézőszámokkal zajlik idén február óta. És szó sem volt arról, hogy szimpla hetijegyes bámészkodók töltötték volna meg a teret: a HÉV-megállótól a sziget gyomráig körülbelül minden második ember Maiden-pólóban feszített, a Number Of The Beast refrénjét pedig mellettünk, azaz bőven a keverőpult mögötti sávban is (odáig voltunk csak képesek előrefurakodni húsz perccel a kezdés előtt a párolgó tömegben) lelkesen üvöltözte minden kedves fahangú nézőpéldány.

A péntek volt a sziget punknapja, mégsem láttam egyetlen olyan arcot sem, amilyet korábban el tudtam volna képzelni egy Sex Pistols-koncerten. Még a pár hónappal ezelőtt az A38-on játszó UK Subsra is több fura arc gyűlt össze, pedig az is kőkemény nosztalgiabuli volt, itt biztos kamuflálódtak a fák között, vagy szigorúan csak az URH alatt szivárogtak be a helyszínre, hogy aztán gyorsan el is foglalják az első sorokat a Die €rzte - Sex Pistols kettős koncertje alatt. Egyetlenegy lila hajkoronával találkoztam kora délután, az is inkább joviális volt, mint polgárpukkasztó. A Die €rzte nagy kedvenc, de nem voltam képes rávenni magam, hogy kikászálódjak a színpad mögül hatodjára megnézni őket (az asztaltársaság fintorog, hiába próbálom bizonygatni, hogy a vége felé játszott Schrei Nach Liebe zseniális szám), a Sex Pistolst viszont muszáj.