Huszonhat éves volt, amikor a látomásos Donnie Darko telibe találta a tizen-huszonéves korosztályt. Kultfilm lett világszerte. Öt évig váratott magára az újabb opus. A káosz birodalma című utópisztikus ökoszatíra rendezőjével Cannes-ban beszéltünk.
*
Magyar Narancs: Meglepett a Donnie Darko sikere?
Richard Kelly: Igen. Biztos voltam benne, hogy megérint majd egyeseket, de hogy ennyien mozdulnak rá, azt nem gondoltam. Viszont az érdeklődés megerősített abban, hogy tovább feszítsem a húrt. A káosz birodalmával még több emberhez akartam szólni. Nagy összerakós játékot csináltam, amivel mindeki jól el tud szórakozni. Popkultúra, komoly üzenettel. Bírnám nagyon, ha a hatására Marx Károlyról és az alternatív üzemanyagokról csevegnének szünetekben a diákok.
MN: Direkt egy politikailag szókimondó dolgozatra hajtottál?
RK: Nem határoztam én el, hogy na, most politizálni fogok. Készíthettem volna filmet arról is, milyen negyvenévesen belezúgni valakibe, vagy eltűnni a dzsungelben, ezekre is szükség van, de életemnek e pontján épp arról tudok és akarok beszélni, ami igazán érdekel. Baromira zavar, hogy emberek halnak meg feleslegesen. Részint gondatlanságból, részint hatalmi játszmák következtében. Milyen sokáig maradunk még Irakban, és meddig bírjuk alternatív erőforrások nélkül? Ezek a kulcskérdések számomra. Filmem metafora arról, hogy az alternatív üzemanyag hiánya háborúskodáshoz, illetve a háború iránti igényhez vezet.
MN: Nem késtünk el a globális felmelegedés megfékezésével? Ötven év múlva talán nem a Majestic hotel stégjén beszélgetünk, hanem a víz alá került fesztiválpalotában.
RK: Aha, vízben úszó székeken ülve, búvárfelszerelésben. Amire Al Gore figyelmeztet, itt van előttünk. Mindjárt belefulladunk a növekvő óceánokba. Én is erre hívom fel a figyelmet, csak amolyan rock and rollos tálalásban. Provokatív komédiával, amin röhögni kell.
MN: Hollywood nem nevetett: nem adott pénzt a mozidra, és még forgalmazni sem akarja.
RK: A stúdiók egyértelműen tartanak ettől a filmtől. A mögöttük álló nagy médiakonglomerátumok célja, hogy korlátok közé szorítsák a kreativitást. De ha nem küzd senki ez ellen, akkor minek vagyunk itt? (Végül Samuel Goldwyn Jr. forgalmazta Amerikában, de a film mindössze 200 ezer dollárt hozott - K. L.)
MN: Arra gyúrsz, hogy megbotránkoztasd Hollywoodot?
RK: Valószínűleg igen. Már a Donnie Darkótól is berezeltek, és nem tudták, mit kezdjenek vele. Szinte egyáltalán nem reklámozták.
MN: Mindkét munkádhoz neves színészeket tudtál megszerezni. A káosz birodalmában pedig rábírtad Sarah Michelle Gellart és Dwayne Johnsont, hogy önmagukat parodizálják. Mégiscsak csípnek téged Hollywoodban.
RK: A színészek készek kockázatot vállalni, akkor is, ha a sleppjük, az ügynökeik és menedzsereik mindent megtesznek, hogy lebeszéljék őket erről. "Ettől romlik majd a box office mutatód!" Nem érdekli őket. Minden erejükkel azon vannak, hogy kitörjenek a skatulyákból.
MN: Mekkora költségvetésből dolgoztál?
RK: Tizenhét milla. De nekem sosem a pénzről szólt a filmezés. Igyekeztünk a legtöbbet kihozni a meglévő keretből. Abszolút szabad kezet kaptunk a finanszírozóktól. Persze ha több dohány van, nagyobb díszletekben és több statisztával dolgoztunk volna, de tulajdonképpen elégedett vagyok azzal, ahogy a film kinéz. Az idő- és pénzhiány abban hatott inspirálóan, hogy egyszerre két-három kamerával vettük fel a jeleneteket, mintha élő közvetítés lenne. Ettől lényegretörőbb lett a vágás is. Nem voltak nagy szünetek sem, amíg átállítottuk a kamerát. Ahogy harmadik felvétel sem volt. Mindig elsőre kell sikerülnie a dolognak. Most vagy soha. A színészek érzik, hogy ilyenkor muszáj nagyon pengének lenniük. Ez teljesen mást hoz ki belőlük. A játék egy újfajta vitalitásra tesz szert.
MN: Ki tudja követni a sok dramaturgiai szálat?
RK: Nem zavar, ha valakinek túl sok a film. Az én befogadóképességemet nem terhelte túl, az egyszer biztos. Úgy dolgoztuk ki, hogy többszöri mozizásra csábítsa a nézőt. Remélhetőleg minden egyes alkalommal új tartalmakat fedez fel benne. Azt akartuk, hogy diskurzust provokáljon a sztori.
MN: Úgy tűnik, a tudat alatti félelmek izgattak mindkét filmedben.
RK: Mert úgy látom, ilyen az élet. Van benne valami sejtelmes. David Lynch óriási hatással volt rám. Szerintem ő minden idők egyik legjelentősebb filmalkotója. Van valami a műveiben, ami metafizikus és spirituális, egyszerre megható és rémisztő.
MN: Kétszer is felbukkan nálad Robert Aldrich 1955-ös Kiss Me Deadlyje. Ugyan miért?
RK: Abban is sok a hamis nyom. Úgy tűnik, a sztori egyes elemeinek semmi köze egymáshoz, de aztán mégiscsak van köztük öszszefüggés. Ott is elüt valakit a főszereplő fickó. És ott is valami furcsa szubsztancia fejti ki a hatását. (Egy radioaktív doboz, bizarr és vad halálesetek okozója. Kelly következő mozija szintén egy titokzatos dobozról szól majd. A címe is az: The Box - K. L.). Az az érzésem, Lynchre is hatott ez a film. Ha megnézzük a Mulholland Drive-ot vagy a Lost Highwayt, szerintem abszolút benne van.
MN: Új műfajokban is kipróbálod majd magad, vagy tolod tovább az apokaliptikus "kellyszerűséget"?
RK: Tolom én, akármit is takarjon ez a jelző! Azért persze próbálok filmről filmre megújulni, hogy ne ismételjem folyton önmagam. De remélem, vannak olyan dolgok, amik emlékeztetnek egyéb munkáimra, ezt nevezhetjük stílusnak vagy manírnak. Mert az én vagyok.
MN: A filmben elhangzik egy mondat: "Kúrjunk egy jót, vagy inkább nézzünk egy jó filmet?" Te melyik mellett döntenél hasonló szituációban?
RK: Mindkettő jó lenne. Lehetőleg egyszerre! Az a mondat egyébként improvizáció volt.
Kritikánk A káosz birodalmáról a Visszhang rovatban.
