Kultúra

Ha külföldön élő vietnamiakat kérdez az ember, mi hiányzik nekik leginkább, legtöbbjük biztos, hogy a pho-t (ejtsd fhá) említi. Vietnam legjellegzetesebb ételéről van szó: az erős, aromás marhahúslevest rizstésztával, hússal és illatos kiegészítőkkel együtt eszik.

A HÉV első megállójáig még türtőztette magát az emberük, de a Kvassay-hídnál már úgy viselkedett, mint egy rutinos idegenvezető. Vicceskedett valamit a szabad kikötőről, Troché arra gondolt, hogy jó lesz a későbbiekben egyáltalán nem számítani "Ómafa úrra", hisz nyilvánvalóan fél valamitől, ha ennyire nem tudja tartani a száját - hogy ez a Francia öbölről vagy a Rendőr dombról jutott-e az eszébe, azon épp a Szent Imre téri megállóig gondolkodott (közben volt valami kecskés gyerek szobra is).

"Férfiúról szólj nékem Múzsa, ki sokfele bolygott / s hosszan hányódott, feldúlván szentfalu MűPát..." A Zenegyűlölő eme torz sorokkal ébredt valahol, amikor a rózsásujjú Hajnal kelt ki a ködből és elhagyta a mézízű álom. És a hullaszappanos kocsmafalakat, a zilált ételroncsokat, a lezüllött poharakat, megalázott tányérokat elnézve eszébe ötlött, hogyan zengett egykoron a vak dalnok az éles hangú lanton ama régi - és miféle! - lakomákról a jól bevacsorált Devecseri Gábor fordításában: "Hozta a szolgaleány a vizet s öntötte kezükre, / szép szinarany kancsót az ezüsttálkába ürítve, / hogy kezüket mossák, s a gyalult asztalt odatolta.

Régi mániánk, hogy a Stefánia utat nosztalgiával emlegetjük, Rátonyi Róbert népművelői tevékenysége nem volt hiábavaló. Ha Stefánia, akkor a telihold foncsorától még jobban ragyogó hölgyek, a lábuk előtt heverő pálinkafüttyös huszárkapitányok, cigányzene a jobbik fajtából.

kulthírek

A Tinariwen együttes tagjai a Művészetek Palotája hátsó kijárata előtt töltötték a fellépésüket megelőző nyárias májusi vasárnap délutánt, arccal a semminek, pontosabban a Lágymányosi híd feljárójának, de ülhettek volna bárhol, derűs nyugalmuk semmiben sem különbözött attól, ahogy előző fellépéseik előtt/után a Sziget világzenei színpad-hátsójának konténeröltözői körül kuporogtak egyfajta természetes idegenséggel, otthonosan sehol és mindenütt.

Gábor Lajos bádogosként dolgozik Kolozsváron, üstöt készít, tetőt-tornyot javít, cigány nyelvet tanít; mikor mire van épp kereslet. A cigány kultúrát kutató Boros Lóránd is tőle tanulta a nyelvet, majd Egyiptomba ment idegenvezetőnek. Lakatos Róbert filmjének főszerepeiben most mindketten magukat alakítják: Lalit és Lórit, akik a marketingkampány szerint (is) kiköpött képregényhősök.

Azok voltak csak a kalandos idők, a nyolcvanas évek - egyfelől úgy nézett ki, hogy ez majd örökké tart, hogy majd ezt látják a marslakók, ha végre ide eszi őket a fene, hogy tényleg elég lesz szót érteni velük a Kodály-módszer. Másfelől valamikor az évtized elején volt egy kiállítás az Ernst Múzeumban, tán az Amerikai Film története. Vagy a filmé, csak úgy. Mindenesetre már a bejáratnál néztünk egy nagyot, ami mozitörténeti program esetén nem is lenne nagy szó, de ez az volt. Ronald Reagan fogadott, nem ám mint filmmúzeumi emlék, amint szúrósan néz Errol Flynnre Az út Santa Fébe egyik kockáján.

Születésnaposról jót vagy semmit, és a ma 70 éves Harrison Fordnak sok jó van a számláján. A későn érő sztárról, aki 35 évesen Solo, 39 évesen Indy és 50 évesen Jack Ryan lett (60 fölött pedig a fülét is kilövette), utolsó nézhető filmje, az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága bemutatásakor közöltünk pályaképet.

8 kis kritika

Amennyiben csoportosítani szeretnénk a popipar mostanában uralkodó díváit, akkor Kylie Minogue abba a klaszterba kerülne, ahová a mindenki által ismert és csak kevesek által utált idolokat pakoltuk. Rajongótábora meglehetős és sok tekintetben igencsak markáns - ha bárki kételkedett volna ebben, akkor a múlt csütörtöki, módfelett sikeres megakoncert rögvest meggyőzhette. A Kylie iránti rajongásnak további táptalajt adhat, hogy nem holmi kezdő előadóról van szó - bár sokaknak gondot jelenthet feldolgozni azt a tényt, hogy a huszonegy évvel ezelőtt a Locomotionnel robbantó tinibálvány és a hamarosan a negyvenet is betöltő, mellrákjából frissen kigyógyult szupersztár ugyanaz az ember. Pedig hát a hang, ha kicsit erősödött, gazdagodott is, végül csak ugyanaz maradt.

Ami hőseinkkel a szemünk láttára megesik - lerohadnak Bécsben fillér nélkül (egyéb célokra fenntartott 134 euróval) egy pofára is viharvert mikrobusszal -, kétségkívül nem egy húsvéti körmenet. Sokkal inkább egy mozijelenet, szűkebb-tágabb régiónk filmkészítői mutattak is hasonló dolgokat számosat az elmúlt húsz évben (no, a talajgyökerei is meglehetnek e metódusnak, vö. Szekérrel Bécsbe; Karel Kachyna; 1966, arról de szívesen mesélnék). Tehát az alsó-európai lumpenpopuláció sokszor vicces, olykor gyomorszorító bécsi vircsaftozása úgyszólván személyes emléke a magyar mozinézőnek; pergette a mexikoplatzi Aktionmarkt előtt ujjai közt a schillinget olyan nagy színész is, mint Andorai Péter és olyan lelkes amatőr is, mint Fábry Sándor, utóbbi lökte is nyilván mellé a halandzsát. S tőle már ugrani sem kell Szőke Andrásig és Badár Sándorig, őszintén szólva meg nem mondom, hogy kiterjedt mozgóképes életművük elsodorta-e őket, khm, a császárvárosig, de lenne egy fogadásom. Végül is mindegy, csupán annyit akarunk ezzel, hogy egy nagyon is létező, voltaképpen elég zsúfolt piacon próbálja ki jó szerencséjét a Bahrtalo!.

Színművet és szakácskönyvet olvasni olykor tudathasadásos állapot. Olvasójuk eltöprenghet azon a mélyen platonikus, a valóság és az ideák között fennálló distinkción, hogy nem színpadon kellene-e látnia és hallania az egész darabot, illetve nem enni kéne mégiscsak azt a "Zöldfűszerkrémlevest / Füstöltlazac-csíkokkal"? Persze a szakácskönyvek olvasásának megannyi oka lehet. Például a lemondás aszketikus technikájának vagy az esztétikai képzelőerő végletekig tágításának a gyakorlata.

Az amszterdami Anne Frank Ház és a Zsidótörténeti Múzeum együttműködéséből született képregény rendhagyó formájú "tankönyv", amely a hozzá járó munkafüzettel a középiskolai holokausztoktatás nehézségeire próbál megoldást nyújtani - úgy tűnik, sikerrel. A kötetet Hollandiában már sikeresen integrálták a középiskolai oktatásba, s a holland diákok tízből átlagosan nyolc és fél pontra értékelték. Most Magyarország, Lengyelország és Németország iskoláin a sor.