Kultúra

Egy szakkönyv címe általában támpontokat ad reménybeli olvasójának, ebben az esetben azonban a szerzőként megjelölt Wehner Tibor és a szikár cím kapcsolata megtévesztő; nem az elmúlt több mint hatvan év szobrászatát körüljáró/feldolgozó, akár korábbi írásokat egybemontírozó tanulmánykötettel, s nem is saját kutatáson alapuló, új szempontokat felvillantó, esetleg hiánypótló művészettörténeti munkával állunk szemben, hanem olyan különleges eleggyel, amely egy szubjektív bevezető tanulmányból és nagyrészt máshol is hozzáférhető dokumentációs bázisok (lexikon-szócikkek, kiállításjegyzékek) összekapcsolásából alakult ki.

1. Lanczkor Gábor: A mindennapit ma (Kalligram, 2010) - 79 pont 2. Háy János: Egy szerelmes vers története (Palatinus, 2010) - 74 pont 3. Tompa Andrea: A hóhér háza (Kalligram, 2010) - 49 pont 4. Rubin Szilárd: Római egyes (Magvető, 2010) - 46 pont 5. Berniczky Éva: Várkulcsa (Magvető, 2010) - 41 pont 6. Garaczi László: Arc és hátraarc (Magvető, 2010) - 40 pont 7. Schein Gábor: Egy angyal önéletrajzai (Jelenkor, 2009) - 34 pont 8. Szilasi László: Szentek hárfája (Magvető, 2010) - 30 pont 9. Tallér Edina: A húsevő (Kalligram, 2010) - 23 pont 10-11. Nádas Péter: Szirénének (Jelenkor, 2010) - 21 pont Rosmer János: Hátsó ülés (Kalligram, 2010) - 21 pont Szavazóink: Ambrus Judit, Bazsányi Sándor, Bárány Tibor, Báthori Csaba, Bedecs László, Benedek Anna, Bodor Béla, Bojtár Endre, Csáki Márton, Darvasi Ferenc, Faragó Kornélia, Gács Anna, Halmai Tamás, Jánossy Lajos, Jenei László, Kálmán C. György, Kiss Noémi, K.

"Készen állok. Minden itt van. Bármi lehet. VÉGE"

A kortárs magyar próza egyik leginnovatívabb alkotója tizenkét év után adja közre az önéletrajzinak mondott lemursorozat újabb darabját. A könyvhétre megjelenő Arc és hátraarc az előzményektől függetlenül is olvasható, fanyar humorú, erős sodrású regény. Igazi katonakönyv. Vagy nem.

A 21 gramm, a Félelem és reszketés Las Vegasban, a Blöff, a Traffic, a Sin City, a Che, a Farkasember vagy épp a Közönséges bűnözők 43 éves, Oscar-díjas sztárjával, Cannes idei zsűritagjával a Torontói Filmfesztiválon beszélgettünk.

Nem egészen két hét múlva, június 9-én kezdődik a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál idei eseménysorozata. A "Bartók+" tematika immár a tizedik alkalommal veszi majd birtokába az egykori acélvárost. Ennek apropóján a fesztivál igazgatóját a zene városformáló szerepéről, a rendezvény történetéről és jövőbeli kilátásairól kérdeztük.

Leöntik üdítővel? Leöntik. Õ kapja a legnagyobb pofont tömegverekedéskor? Õ kapja.

A brazil Membros Company hiphop-táncelőadása szociális és politikai anziksz, szeretettel és hittel Dél-Amerikából. Zenés-táncos üzenet a távoli, egzotikus világból, amely a napfényes szegénységről, erőszakról és szegregációról tudósít, s ehhez az érintett fiatalokhoz legközelebb álló mozgásrendszert, az utcai táncot használja eszközül.

Két és fél évvel az Exhibit A után elkészült a thrash metál egyik alapzenekarának új dobása. Hogy az előzetes hírekkel ellentétben a jeles eseményre nem egy év után került sor, azt magyarázhatnánk akár azzal is, hogy ennyi anyagot bizonnyal képtelenség lett volna olyan rövid idő alatt rögzíteni - a The Human Condition ugyanis jócskán a józan ész diktálta elvárás felett teljesít a maga 74 percével meg az átlag hétperces számaival.

Két főszereplőnk van; az egyik a hajdani szupermodell, a másik a női nemiszerv-csonkítás. Mivel az utóbbi az előbbivel, a szomáliai születésű Waris Dirie-vel, a kilencvenes évek kifutóinak egyik legnagyobb sztárjával esett meg, a nagyra törő játékfilmeseknek valami olyas formát kellett találniuk, ami nemcsak elbírja, de valahogy egységbe is forrasztja a fényes karriertörténetet és a barbár gyakorlat elleni felszólalást.

Az alig harmincéves, svájci származású Dimitri Grimm számtalan művésznéven alkot, de legjobb zenéit egyértelműen Dimlite-ként produkálta. 2006-ig a Sonar Kollektiv kiadó két nagylemezét adta ki (Runbox Weathers, This Is Embracing), melyek remek egyvelegei az experimentális hiphopnak és a fúziós elektronikának, mégis eltérnek a hasonlóban utazó Los Angeles-i vonal képviselőinek (Flying Lotus, Busdriver) zenéitől, ugyanis a hiphop lazaságát és az elektronika élét az alkotó szépen vasalja össze olykor gyermekded dallamokkal, a természet zajaival, vagy éppen egy-egy kórussal.

Van egy remek anekdota a 155. oldalon, így kezdődik: "Egyik nap Nepálban éppen egy liánhídhoz voltunk erősítve Jean-Paullal", s valahogy úgy folyatódik, hogy a negyven-ötven méter magasságban egy hevederen lógó Jean Rochefort miként nevetteti meg a hasonló felfüggesztésnek örvendő szupersztárt az Egy kínai viszontagságai Kínában viszontagságos forgatásán.

Nos, momentán úgy fest a helyzet, hogy a nagy nemzetközi indie-rock csatában Amerika 2:1-re vezet Anglia ellenében, a közönség- és kritikai sikereket is figyelembe véve. Már a kétezres évek elején is az USA került helyzeti előnybe, amikor feltűnt a színen a Strokes, az Interpol, a White Stripes vagy éppen a Shins.

Ha Eastwood mondja (mutatja), akkor annak így kellett történnie: Nelson Mandela ország-egyesítő kísérletének szép sikere volt, amikor a dél-afrikai rögbiválogatott fehérek és feketék közös örömére megnyerte az 1995-ös világkupát. Kellett ehhez politikai akarat is; na nem a győzelemhez, azt önerőből érte el a csapat, hanem ahhoz, hogy a rögbi, ez a hagyományosan fehér játék továbbra is élvezze a sportvezetők támogatását - minden jó, ha jó a vége: a támogatás maradt, a csapat győzött, Dél-Afrika pedig egy emberként ünnepelt.