A belvárosból sétálunk Kazimierz felé. A kereszteződésben katyni emlékkeresztet koszorúznak katonák, föléjük magasodik a Wawel, Báthory István és Lech Kaczynski nyughelye. Vezetőnk Katarzyna Sitko, a budapesti Lengyel Intézet igazgatóhelyettese, aki arról mesél, hogy egyetemistaként nem mert bemenni a rossz hírű régi zsidó negyedbe. Aztán nem kellett több néhány évnél, és a lepukkant utcákból szerethető zsidó Disneyland és pezsgő életű mulatónegyed lett. A környék gyorsan kommercializálódott, és sokan nem érezték jól magukat a ló túloldalán, átmentek hát a Visztula túlpartjára. Most Podgórze, a háború alatti gettó helye az alternatív, bohém művésznegyed. Kazimierz napközben a turistáké, éjszaka mindenkié. (Tehát beérett mindaz, ami Somlyódy Nóra a kerület műemlékvédelmét és építészetét bemutató cikke idején csak kezdődő tendencia volt - lásd lapunk 2009. március 19-i számában.)
Fesztiválozni jöttünk ide, de az idén huszadik alkalommal megrendezett Krakkói Zsidó Kulturális Fesztivál egyik fő kérdése azonos a miénkkel. Ahogy első programunk, egy meglepően fantáziátlan prezentáció címe fogalmaz: "Zsidókról szól? Hú, de izgalmas! - Miért népszerűek a zsidó témák Lengyelországban?" Igazi választ egyelőre nem kapunk, de a kérdés becsalogat a vadonatúj közösségi házba. A Jewish Community Center (JCC) alapítása a vak véletlennek, közelebbről Charles walesi hercegnek köszönhető. A brit trónörökös 2002-es látogatása során szembesült a város sötét múltjával és a szomorú jelennel, hogy tudniillik nincs egy hely, ahol az emberek találkozhatnának. Szervezőmunkájának és adományainak hála 2008-ban az épület megnyitja kapuit - mindenki előtt. Ezt már Jonathan Ornstein igazgató előadásából tudjuk meg, amelyben hangsúlyozza, hogy a zsidókkal 68 után szélsőségesen ellenséges kommunista rezsim alatt a holokausztot túlélő töredéknyi népességből is elsősorban azok maradtak itt, akik hajlandóak voltak lemondani a vallásos életről. A régi rendszer a zsidó élet megtagadására kényszerített, így a mostani "újjászületés" motorjai olyan fiatalok, akik kamaszként találtak rá zsidó gyökereikre. "Amerikában a zsidó identitás tény, amit persze meg lehet tagadni, figyelmen kívül lehet hagyni, de ott ez egy adottság. Lengyelországban viszont választás kérdése. Aki viszont felvállalja a zsidóságát, az éppen a szabad választás miatt sokkal érdeklődőbb, aktívabb, mint az, aki készen kapja ezt az identitást - meséli aztán a New Yorkból érkezett igazgató az irodájában. - Egyetlen olyan krakkóiról tudok, akinek az apja és az anyja is zsidó. Tehát én olyan fiatalokkal találkozom, akik például valahogy megtudták, hogy a nagyapjuk zsidó volt, és úgy döntenek, ez nekik jelent valamit. Nekünk az a feladatunk, hogy olyan vibráló, vonzó helyet hozzunk létre, ahová ezek a kíváncsi, de tanácstalan fiatalok szívesen jönnek.
Ne a dohos zsinagóga
legyen a kapu, amin keresztül a zsidó életbe be lehet lépni. Ez létfontosságú, mert szép dolog ez a mi zsidó újjászületésünk, de nem ártana hozzá néhány zsidó sem" - utal a helyi közösség kis létszámára. (Úgy háromszázan vannak, míg Budapesten több tízezren, bár hozzávetőleges számokat is nehéz mondani.) A nyolc éve Lengyelországban élő Ornsteint láthatóan zavarja a turistaipar monoton múltba révedése. "Egy múzeumban élünk. Az emberek idejönnek, és mit látnak? Megnézik Birkenaut, megnézik a 'régi zsidó negyedet', látják az emlékműveket és a régi fotókat a galíciai múzeumban. Én nem ezt látom. Én vidám srácokat látok a gyerekmegőrzőnkben, imádkozó kamaszokat a zsinagógában, dolgozó zenészeket és művészeket." A JCC ügyvédet és pszichológust foglalkoztat, az időseknek angol- és informatikai oktatást szervez, a kulturális programokat pedig önkéntesek szervezik. Egy jól működő hely Kazimierz szélén.
A szomszédban áll a gyönyörű Tempel zsinagóga, ami Arkady Gendler koncertjére zsúfolásig meg is telik. A besszarábiai öregember hangja már nem a régi, a zenekar ritkán csinál többet az énekes kiszolgálásánál - de a jiddis dalok köré épülő történetek és Gendler aurája elviszi a hátán az egészet. Két utcával odébb egészen más hangulat fogad. A Pink Freud projektből ismerős Wojciech Mazolewski helyi Bund Bandje olyan jazz sessiont rittyent a Cheder kávézóba, hogy a fal adja a másikat. Kezdéskor már nem lehet bejutni - ahogy a 250 program szinte mindegyikén, itt is telt ház van. A kis térre szorult, földön ücsörgő fiatalok közül három német egyetemista sörrel kínál. Õk Varsóból utaztak ide bulizni, az éjszakát a pályaudvaron készülnek eltölteni. Bár semmi közük a zsidósághoz, egy előadásra azért beültek délután. A következő programra azonban nem kísérnek el - az 50 zlotys jegyárat (ugye, nagyjából hetvennel szorzunk átváltásnál) nem rájuk méretezték. Nehéz őszinte indulattal kritizálni bármit ezen a vérprofi fesztiválon, de a szervezők azzal biztos nem vádolhatók, hogy túlhajtották magukat a fiatalok megmozgatása érdekében. Pedig az izraeli zeneszerző, Piris Eliyahu és csapata kötelező olvasmány lehetne mindenkinek. Nagyon finom, meditatív instrumentális zene, két alázatos énekessel, keleti és nyugati zsidó motívumokkal, epikus jellegű koncertprogrammal - hibátlan este.
Másnap reggel "jiddis éneklés workshopra" igyekszünk. Útitársammal, Schönberger Ádámmal elképzeljük, hányan akarnak reggel tízkor jiddisül énekelni, ráadásul pénzért (10 zloty). Rosszul képzeltük, az iskolai tanteremben vannak vagy negyvenen, a földön ülünk, a tábla előtt pedig a tegnapról ismerős Arkady bácsi hadonászik. Sokat mesél (angolra és lengyelre fordítanak), és két segítőjével sokat énekel, a közönség pedig beszáll, amikor be tud. Ez Arkady Gendler igazi műfaja, az életkedve betölti a termet, vezényel és tanít. Délben átsétálunk a szemben lévő fesztiválirodába. Ádám a Marom Egyesület igazgatója, a Bánkitó és a hanuka nyolc napja alatt tartott Negyed6 Negyed7 fesztivál szervezője, kérdésekkel tele járul a Zsidó Fesztivál mindenható ura elé. Janusz Makuch legendás figura (a tavalyi történésekről tudósító Marton László Távolodó hosszabb interjút készített vele, lásd a 2009. július 9-i számban), egyszerre showman, művészeti vezető és gazdasági főnök. Azzal kezd, hogy ma hajnalban az irodában aludt egy szőnyegen, mert valahogy kizárta magát a hotelből. Ádám érdeklődik, hogyan lehet finanszírozni egy ilyen monstre rendezvényt ebben a műfajban (egyébként a lengyel állam és Krakkó városa mellett főleg amerikai magánemberek adományaiból), és rákérdezünk arra is, milyen koncepció szerint állt össze a finoman szólva eklektikus program. De az derül ki, amit sejtettünk: szigorú művészeti szempontokról szó sincs. "Nevelni kell. Nevelni az embereket, hogy megtanulják: ez is zsidó kultúra! Meg ez is! És ez is!" Az elméletekről nincs nagy véleménnyel. A beszélgetés során (ahol hol kiabált, hol a sírás szélén járt) egy ponton előkap egy dobot a sarokból, és ráver háromszor: "látod, barátom, akkor tudod, hogyan szól, ha ütöd". A kérdésre tehát, hogy miképp lehet húsz éven át sikeres egy ekkora rendezvény, most ezt a választ kaptuk: kell hozzá egy ilyen csávó, mint Janusz Makuch.
Délután választhatnánk a haszid ének vagy a papírvágás workshopokat, hallgathatnánk előadást a zsidó konyháról vagy gyakorlati bevezetőt a családfakutatás rejtelmeibe. Ehelyett elsétálunk Schindler gyárába, mert az messze van, és mi szeretünk negyven fokban sétálni. A lerobbant üzemi épületből nemrég lett színes-szagos, multimediális, változatos belső terű múzeum. Hatásvadász, de korrekt tárlat, csak a koncepció hiányzik, legalábbis nincs eldöntve, mi akar ez lenni: helytörténeti kiállítás, holokausztmúzeum, a lengyelországi háború összefoglalása vagy a Schindler-gyár emlékműve. Így most mindegyik egy kicsit.
"Nem kellenek kordonok"
A CNN tudósítóállomása mellett, egy teraszon ebédelünk. A krakkói éttermek még mindig olcsók és jók, a burzsuj, arisztokratikus belvárostól élesen különböző Kazimierzben pedig minden valamirevaló gasztronemzet (így a magyarok is) képviselteti magát. A kiadós olasz menü után a JCC-ben zajló vita kissé megfekszi a gyomrunkat. A téma megint a zsidó megújulás, de most a közönség is megszólal. Egy amerikai nő elmeséli, hogy előző nap a pap elküldte a katolikus templomból, mert az "nem zsidóknak való". Ornstein igazgató rábólint, természetesen vannak antiszemita lengyelek, és a papok sem kivételek. De a katolikus egyházzal remek munkakapcsolatban állnak, és bár Krakkó kivételesen jó hely, ma már a Lengyelországról mint a zsidógyűlölet fellegváráról szóló sztereotípiák sem állják meg a helyüket. "Nézzenek körül - mutat az ajtóra. - Hány biztonsági őrt látnak? Itt egy kilencnapos zsidó fesztivál, mindenki kipában flangál az utcán, napi húsz-harminc rendezvényünk van, és nem kell rendőri biztosítás, nem kellenek kordonok és fémdetektorok. Mutassanak még ilyet a világban!"
Itt is tömeg van, kimenekülünk a Tempel zsinagógával közös kertbe, ahol a hátsó bejáratnál már készülődik az izraeli Jabalayo Ensemble. Elismert profik, de most lámpalázasak, azt mondják, nagy dolog itt fellépni. Míg vodkát keresgélnek nyugtatónak, megismerkedem a vajdasági magyar sráccal, Golan Tibivel, az együttes neyfuvolásával. Elkezdenek játszani, és egyszer csak a mikrofonhoz lép egy rosszul öltözött háziasszony - és olyan hang jön ki belőle, hogy a közönség tapsolni is sokáig elfelejt. Aki jót akar magának, hallgasson Ilana Eliyát, "Izrael kurd hangját".
A Jazz Klez Session hajnalig eltart a mediterrán hangulatú piactéren álló Alchimiában, kicsit gyűrötten látunk hát neki a reggeli túrának. Körbevezetnek a városrész mind a hét zsinagógájában. Később az itt született híres zsidók házait is végigjárjuk. Jól kitalált, okos túrák, csak ne lenne ilyen rohadt meleg. A felüdülést a fesztivál legjobb koncertje, a helyi Bester Quartet fellépése hozza el. Klasszikus és avantgárd zene, meg némi dzsessz - nagy rajongójuk, Ádám szép oximoronja szerint progresszív klezmer. Közben megérkezik csapatunk negyedik tagja, Balázs Gábor vallásfilozófus, a szeptemberben nyitó Izraeli Kulturális Intézet igazgatója, aki szintén ötleteket gyűjteni jött Krakkóba - mert láthatóan van mit tanulnunk. Kérdésemre, hogyan lehet szombaton zsidó fesztivált tartani, mosolyogva annyit mond: "hát ez nem egy vallásos rendezvény". De a péntek esti sabbatvacsora fontos esemény. Már csak az ár miatt is válogatott a társaság (150 zloty a beugró), a kaja közepes, de nem ez a lényeg. Kétszázan ülünk a JCC kertjében, énekelve lépünk át a profánból a szakrális időbe.
A szombatot az imaházban kezdjük, de ebből a napból már csak az esti népünnepélyről van terem írni. A Szeroka utcán, amely valójában egy nagyobb tér, több ezer ember állja végig a négyórás, ingyenes koncertet. A tévé élőben közvetít, Makuch fesztiváligazgató minden fellépő előtt tüzeli a közönséget. Van hagyományos - tehát kissé unalmas - klezmer Ukrajnából, ugyanez latinosítva Kubából, kísérőnek pedig lacikonyha minden értelemben kóser sólettel (15 zloty) és bárányhússal. Mikor lemegy a nap, és a szombat távozik, közös ima és éneklés a helyi sztárkántor vezetésével, majd levezető dalok (Gábor szerint ez a zsidó lakodalmas rock) után jön a Festival All Stars. De a legjobbat a végére hagytam. Az első, délutáni fellépő a mi Parno Grasztunk. Magukhoz képest lelketlen hakni, amit csinálnak, de hát ez még így is frenetikus. Persze angolul nem tudnak, magyarul viszont sokat viccelődnek. A közönség először kissé tanácstalan is, mit kellene pontosan csinálni, mikor azt hallják, "ácsi" (abbahagyni a tapsolást, nyilván). De a szájdobolásnál már sikoltoznak erősen. "Azt hiszem, ezt hívják kulturális sokknak" - néz zsibbadtan körbe Gábor, mikor a lengyelországi zsidó fesztiválon a magyar cigánybanda énekese kikiabál a közönségnek, hogy "come on taps!". Aztán jön az, hogy mindenki együtt fújja a betanított szöveget romaniul. Nem értik persze, és talán azt sem tudják, milyen nyelven énekelnek, de ilyenkor ez kit érdekel? Valami olyasmit érzek, hogy magyarnak lenni trendi.
Krakkói Zsidó Kulturális Fesztivál, 2010. június 25.-július 4. Köszönet a budapesti Lengyel Intézetnek és Katarzyna Sitkónak a figyelmes szervezésért és segítségért.
