A még mindig csupán 33 esztendős költő-műfordító ugyanis valóban képes zseniális magyarítói bravúrokra, amint ennek a tavaly, s éppenséggel ugyancsak Szegeden bemutatott Gilbert-Sullivan-operett, A királynő kalózai seregnyi sziporkázó strófája is fényes bizonyságát adta. Ráadásul előzetesen belegondolva korántsem tűnt eredendően ellenszenves törekvésnek újabbakra váltani G. Dénes György nagyszerű, de mára már törvényszerűen kissé megkopott versezeteit. A remény azonban indokolatlannak bizonyult, mert bár Varró Dániel szövege rendre hívebbnek bizonyult az angol eredetihez, mint Zsüti hatvanas években fogant változata, szellemességből és invencióból ezúttal a kívánatosnál jóval kevesebbet mutatott fel a fiatal költő. A virágáruslány szolid vágyálmait sommázó Wouldn't It Be Loverly a megszokott Csudijóból ugyan Tökkirályba fordult át, ám ezzel a korábbi megoldás mesterkélten bájos jellegét mindössze egy nem kevésbé kimódolt, csak épp immár primkóbban ügyeskedő tónus váltja fel. Amúgy ez a korjellemzőnek szánt regisztercsere a kisebbik probléma, a valódi gond az öncélúsággal van. A "Lenn délen édes éjen édent remélsz" fordulatát új, elementáris ötlet híján, pusztán a változtatás kedvéért "Ha jő az ősz, fönn bősz eső esőz"-re cserélni egyszerűen kínos, s ezen egy-egy szórakoztatóbb rímpár (mondjuk a "no, megállj - povedálj") vagy a Show me kézenfekvő, mégis szerencsés magyarítása, a Hadd lám sem sokat változtat.
A produkció egyebekben a realisztikus várakozásoknak megfelelően alakult, felmutatva a Dóm tér előadásainak hagyományos jegyeit, s kevés meglepetéssel sokkírozva a slágerekért hálás közönséget. Így természetesen most is akadt ló és automobil a színpadon, eregettek lufit és - a darab szellemétől némiképp elütő módon - tűzijáték-rakétákat is, voltak humorisztikus óriásdíszletek (díszlet: Khell Zsolt), s többedszerre csodálkozhattunk rá Silló István színházi karmesteri működésének biztonságot árasztó perfekciójára. Novák Péter koreográfusi teljesítménye ugyancsak ismerősnek bizonyult: miközben a főszereplők megtáncoltatására jószerint nem történt érdemi kísérlet, tucatnyi ponton (mint például az Ascot Gavotte degradáló előadásakor) azért így is rendre tolakodóvá vált a stílust tévesztő-imitáló táncos elem.
Novák Eszter rendezése mintha alulmaradt volna a nagyszínpaddal szemben: mindössze a szemetesember, naplopó és morálbölcselő, Alfred Doolittle jeleneteiben bukkant fel a hatalmas tér bejátszásának igénye, s az elegyes koreográfia is itt tűnt a leginkább helyénvalónak. A darab többi jelenetében, így különösképpen az eredetileg is számos felismerhető dramaturgiai gyengével rendelkező második felvonás során a rendezői koncepció mintha a szereplők közlekedtetésére és némi vetítésre korlátozódott volna. Jóindulatúan értelmezve a színészi játék elsődlegességét, a színészi formátum ámultatását szolgálta ez a megoldás, ám úgy tetszett, a színpad mérete, a zenés műfaj és a közönségreakciók szűrt érzékelése a főszereplők számára sem egészen lakályos. A remek Széles László például becsületesen megdolgozott Higgins professzor szerepével, még ha nem is bizonyult minden pillanatban a fonetika valóságos professzorának. Játéka és mérsékelten professzionális énekszava azonban mégsem győzött meg arról, hogy okvetlenül érdemes őt e szerepben megtekinteni - száz-százötven méter távolságból. Tompos Kátya nem minden báj nélkül, de azért elég váratlanul vált át a lomposan álkortárs, félig cigányos, félig plázaproli artikulációról a színművészeti beszédóráinak négyötödös dikciójára, ám Elisája így is megsejtetett valamit a fiatal színésznőben megbúvó reménybeli primadonnából. A leginkább önazonos alakítást a próbák során sajnálatosan csontját törő, s így a bemutatóra tolókocsiba kényszerült Bezerédi Zoltán nyújtja Doolittle szerepében: énekhangjának fogyatkozásaiért bőven kárpótol a tény, hogy játéka a Shaw által megírt és szócsövéül használt, részegségében is józanul kalkuláló figurát plántálja a musical felhígított közegébe. Szabó Kimmel Tamás Freddie szerepében jól kamatoztatja színészi-férfiúi üdeségét, s több énekes szereppel a háta mögött a szólamformálás feladatát is rokonszenvesen abszolválja.
Az előadás alkotói néhány nyelvtörővel és egyéb bohózati gesztussal gazdagították Gálvölgyi János szerepét, s ez jó döntésnek bizonyul, hisz' a közönség zajos tetszéssel fogadja a népszerű színész megélénkülő jelenlétét. Mert hát Gálvölgyi amúgy nem tűnik Pickering ezredesnek, sőt rendszerint a Pickering ezredest játszó színésznek sem: a felületes szövegmondás, a színpadi elegancia szembeötlő hiánya a szó szoros értelmében illúzióromboló hatást kelt. Az úriember Pickering kissé hálátlan szerepe ugyanis komoly dramaturgiai terhet cipel: neki kell ellensúlyoznia Higgins domesztikálhatatlan rossz modorát. Gálvölgyi erre nem képes, sőt ezúttal még a Higgins professzor anyját alakító Venczel Vera sem mutathatja fel amúgy nagyon is ideillő előkelőségét, s ezzel nagyjából elvész a darab tétje. Mert hát ki áldozna pénzt és időt az elegancia eltanulására, ha még a tőrőlmetszett úrinőktől is elvitatják a tartás jogát?
Szegedi Szabadtéri Játékok, Dóm tér, július 2.
