„Egy évig bírtam, fél év után már fizikailag is rosszul voltam az egésztől, hányingerem volt, nem mertem kimenni az udvarra közéjük, mert megrohamoztak, és mindegyik azt akarta, hogy kettesben foglalkozzak vele. Borzasztóan szeretethiányos és súlyosan traumatizált általános iskolásokról beszélünk, akiket jellemzően fizikai erőszak ért otthon, beleértve a szexuális bántalmazást is” – mondja a pszichológus Réka (a cikkben megszólaló iskolapszichológusok kérésükre nem a saját nevükkel szerepelnek – CS.-E. E.), akinek első munkahelye maga volt a mély víz. Egy olyan általános iskolába került iskolapszichológusként, amely kollégiumként is funkcionál, lakhatást és oktatást biztosítva hátrányos szociális helyzetben lévő családok gyerekeinek. „A nehéz családi környezetből érkező gyerekek sokszor egymást is bántották verbálisan és fizikailag, előfordult fojtogatás, gyakori volt a lopás, és a lányokhoz sem illő módon nyúltak hozzá. Volt, hogy sírva könyörögtek, hogy hazamehessenek, de otthon sem várta őket jobb helyzet. Mindehhez egy olyan tanári kart kaptam, amelynek a nagy része a kiégés határán volt, vagy már teljesen motiválatlanok voltak a saját munkájukat illetően.”
Magyarországon iskolapszichológust harminc éve lehet alkalmazni, törvényileg azonban csak 2013 óta írják elő, hogy 500 fő felett kötelező félállásban egy szakembert foglalkoztatni. A fenti helyzet nyilván szélsőséges, de jól mutatja a rendszer hibáit, hiszen minden adott ahhoz, hogy pályakezdőként valakit olyan feladatok ellátásával bízzanak meg, amelyek meghaladják a kompetenciáit. Az iskolapszichológusnak ugyanis egyáltalán nem kellene ilyen durva esetekkel foglalkoznia.
Tűzoltás
„A törvény kimondja, hogy az iskolapszichológus a helyi igényeknek megfelelően végzi a munkáját, viszont a gyakorlatban összemosódnak az iskolapszichológusi és a pszichoterapeutai funkciók, ami szakmailag meglehetősen problémás. Egy ilyen szakember azért van ott, hogy preventív csoportos foglalkozásokat tartson a diákoknak, és segítséget nyújtson a pedagógusoknak a nehéz helyzetek megoldásában, vagy hozzájáruljon az oktatás hatékonyabbá tételéhez, illetve kiszűrje a tanulási nehézségeket. Ehhez képest a pedagógusok legtöbbször tűzoltásra használják őket, akkor, amikor már a diákok tüneteket produkálnak, és azonnali megoldást várnak egy-egy gyereknél” – mondja N. Kollár Katalin, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának docense, aki részt vett az iskolapszichológusi munkakör szakmai protokolljának kidolgozásában.
Az iskolapszichológus nem azért van, hogy egyesével lebeszélje a tanulókat a dohányzásról vagy a verekedésről, hanem azért, hogy csoportos kereteken belül megtanítsa őket nemet mondani az efféle csábításra, illetve fejlessze az egymás iránti empátiájukat annak érdekében, hogy ne bántsák egymást. Ez persze nehéz feladat, hiszen sok gyerek otthonról hozza az agresszív viselkedést, vagy már kialakult valamilyen szerfüggőség, mire a diák a szakember elé kerül. Egyénileg azonban az iskolapszichológus csak korlátozott keretek között foglalkozhat a gyerekekkel, terápiát nem kezdhet. „Sokan már szedtek valamilyen gyógyszert hiperaktivitásra, vagy szorongásoldót, több gyereknél voltak olyan gondok, amelyek később személyiségzavarba csaphatnak át. Az igazgató úgy rendelkezett, hogy azokkal foglalkozzak, akiknek már eleve papírjuk van valamilyen betegségről, a kevésbé súlyos esetekkel pedig ezenfelül, ha lesz rá időm” – meséli Réka, aki igyekezett ezeket az eseteket továbbküldeni az illetékes pedagógiai szakszolgálathoz (az állam köteles járásonként pedagógiai szakszolgálatokat létrehozni, ahol lehetőség van a komolyabb esetek terápiás kezelésére). Legtöbbször azonban a szülők nem voltak együttműködőek, ezért sok gyerek egyedül maradt a gondjaival. Noha a körülmények indokolnák, ebben az intézményben mégsem kell klinikai szakpszichológust alkalmazni, mert egyszerű iskolának minősül, hivatalosan elég az iskolapszichológus is. „A prevenciós foglalkozások és relaxációs technikák megtanítása helyett engem hívtak, ha valamelyik gyerek dührohamot kapott, vagy öngyilkos akart lenni. Nagyon sokszor csak azonnali segítséget tudtam nyújtani, a megelőzés szóba sem jött” – emlékszik vissza Réka.
Egy átlagos általános iskolában dolgozó iskolapszichológus sokkal könnyebb esetekkel találkozik. „A kisebbek közül főleg az osztály bohócát küldik be, vagy olyanokat, akiknek hirtelen leromlottak a jegyei. A felsősök legtöbbször családi problémákkal vagy beilleszkedési nehézségekkel jelentkeznek. Az első-másodikos gyerekeknél gyakori, hogy más szakember bevonása mellett döntök. Az illetékes pedagógiai szakszolgálathoz küldöm őket, ahol a pontos diagnózis felállítása mellett a terápia is megkezdődhet. Erre iskolai keretek közt nincs igazán lehetőség. Egyrészt az időhiány miatt, másrészt kellemetlen lehet a diákok részéről, ha a terapeutájukkal összefutnak a büfében vagy a folyosón” – mondja Kitti, aki jóval előnyösebb helyzetben dolgozhat, mint a fentebb idézett kollégája. Megengedheti például magának, hogy olyan csoportos foglalkozásokat tartson, amelyek valóban szerepelnek a munkaköri leírásában, például játékos módszerekkel felméri az osztályokban a tanulók egymáshoz viszonyított helyzetét, azonosítja a peremen lévőket, illetve a központi figurákat. „Nekem is kellett tartanom néhány kríziskezelő alkalmat kamasz lányoknak a falcolásról (a végtagok önsebesítése éles eszközökkel – CS. E. E.), pontosabban annak felismeréséről, kivédéséről és egymás támogatásáról. Sajnos történt ilyen eset az iskolában, pont egy olyan időszakban, amikor épp nem volt alkalmazásban iskolapszichológus, ezért ezt nem tudtam megelőzni, csak kezelni a következményeket” – teszi hozzá Kitti.
Lelépő fiatalok
A legtöbb iskolapszichológus pályakezdő. Néhány évig ugródeszkaként használják ezt a pozíciót, majd továbbállnak jobban fizető pszichológusi állás reményében. „Nem nagy megállapítás, hogy azért van tele fiatalokkal ez a munkakör, mert közalkalmazotti bért kapnak, sőt az első két évben gyakornoknak számítanak a pedagógus-életpályamodellben. A másik ok viszont az, hogy az egyetemről éppen csak kikerült hallgatóknak azonnali és biztos elhelyezkedést tudnak nyújtani az iskolák, más kérdés, hogy kevés pénzért. A folyamatos mozgásnak pedig van egy szakmai oldala is: a legtöbb hallgatót a klinikai pszichológia érdekli” – teszi hozzá Kollár.
A törvény szerint 500 fő felett kötelező iskolapszichológust alkalmazni, mivel azonban a legtöbb iskola 500 fő alatti, gyakran több intézmény alkalmaz egy szakembert, így van, aki 4–5 különböző helyre jár félállásban. A rendszer hivatalosan nem hagyja magára a szakembereket, a szakszolgálatnál mindenki kap egy szakmai mentort, járásonként pedig van egy-egy koordinátor, aki összefogja a környékbeli iskoláknál dolgozókat, és szakmai tanácsadást biztosít nekik. Azonnali segítségre krízishelyzetek esetén azonban nincs mód, ezeket a fiatal pszichológusnak gyorsan és helyben kell megoldania, noha nem ez lenne a feladata. „A rendszeres szakmai találkozókon hiába mondtam el azokat a helyzeteket, amelyekkel találkoztam, sem a kollégáim, sem pedig a koordinátor nem voltak felkészülve ilyen esetekre. Elmeséltem, amit tapasztaltam, őket pedig sokkolta ez az egész, hozzá sem tudtak szólni” – emlékszik vissza Réka, aki azóta már nem iskolapszichológusként dolgozik, ezek a tapasztalatok egy életre elvették a kedvét ettől a szakterülettől.
Jelenleg csupán néhány száz óvoda- és iskolapszichológus dolgozik az országban. Ahhoz, hogy az 500 fős előírás teljesüljön, 2500–3000 szakemberre lenne még szükség. Kollár szerint, mivel az erről szóló rendelkezés csak néhány éve van érvényben, sok igazgató azt sem tudja, hogy alkalmazhatna iskolapszichológust. „Ezt nem ellenőrzik és nem is szankcionálják. Egyébként a törvény nem azt mondja, hogy csak 500 fő felett kell iskolapszichológus, ezért az ennél alacsonyabb létszámú intézmények nem számítanak, hanem azt, hogy náluk kötelező, de mások is alkalmazhatnak. Ez pedig már pusztán forrás kérdése, hiszen hiába akar valaki plusz egy főt felvenni, ha azt az iskola anyagi keretei nem teszik lehetővé” – mondja Kollár, aki szerint eleve elkülönített forrás kellene az iskolapszichológus pozícióra, és magasabb fizetés is. Ezenkívül szakmai koordinátorból sincs elég. „Ha minden járást figyelembe veszünk, akkor 198 koordinátornak kellene lennie, az egyetem viszont csak 70-et tudott felkutatni” – folytatja az ELTE docense. „Ez azt jelenti, hogy egyes megyék teljesen üresek, se iskolapszichológus, se koordinátor” – állapítja meg a szakember.
Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a szakszolgálaton dolgozó, terápiát folytató pszichológusok nem tudnak minden problémás gyerekkel foglalkozni. „Nálunk már év elején több hónapos várólista alakul ki, egy-egy gyerekkel átlagosan fél évig kell foglalkozni, de van, aki egy évig is jár hozzánk” – mondja a Pest Megyei Pedagógiai Szakszolgálat Szentendrei Tagintézményének egyik pszichológusa. Ide főként magatartási gondokkal küldik a gyerekeket, sok a szorongó vagy agresszív diák, és olyan is akad, aki családi és iskolai problémák miatt bepisil. Sokan viszont ellátatlanul maradnak az iskolában, és gyakori, hogy az iskolapszichológussal próbálják „megjavíttatni” a gyereket, ő viszont nem végezhet terápiát.
Nézd a bébit!
Kollár szerint sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fektetni az óvodapszichológiára, illetve többet kellene foglalkozni a kisiskolásokkal is. Ha egy gyereknek tanulási nehézségei vannak, akkor már a második osztályban kezdenek elcsúszni a dolgok, kellő figyelemmel az iskola legelején vagy már az óvodai nagycsoportban lehetne ezeket korrigálni. De nem csak a lemaradás veszélye miatt érdemes már kiskorban pszichológusnak foglalkoznia a gyerekekkel, hanem a későbbi kortárs bántalmazás elkerülése miatt is. Erre kiváló módszer az óvodákban alkalmazható empátiafejlesztő babywatching. Egy anyuka a maximum 1 éves babájával beül az óvodai csoportba, a kisgyerekek pedig pszichológus irányításával megbeszélik, hogy mit érezhet a kisbaba, mit érezhet az anyuka, ők hogyan viszonyulnak ehhez a helyzethez.
A rendszer szereplői tisztában vannak vele, hogy nehéz csak a megelőzésre alkalmazni a szakembereket, de a túlterheltség miatt arra is kevés idő jut, hogy az iskolapszichológus az olyan diákok pályaválasztási tanácsadásában segítsen, akiknél a szülő – aluliskolázottsága miatt – nem képes megalapozott döntést hozni. „Sokszor azt látjuk, hogy a legközelebbi szakmunkásképzőbe küldik a gyereket azon az alapon, hogy az közel van, és meg sem nézik, milyen egyéb lehetőségek lennének. Az iskolapszichológus dolga lenne segíteni a szülőknek abban, hogy a lehető legjobb helyre kerüljön a diák. Most, amikor a korai iskolaelhagyás valós problémaként jelentkezik a hátrányos helyzetű diákoknál, fokozottan nagy hangsúlyt kellene fektetni a pályaválasztási tanácsadásra” – figyelmeztet N. Kollár Katalin. A szakemberhiány azonban komolyan megnehezíti ezt a fontos feladatot.
