Ki a kockázati ivó? Akit annak tart a környezete? Aki annak érzi magát? A Száraz November ezekre kérdez rá, amikor a kockázati ivók problémáit állítja a figyelem középpontjába. Vagyis azokét az alkoholfogyasztókét, akik egy-egy nehéz élethelyzetben könnyen a rabjává is válhatnak az alkoholnak.
A hónap során többször is beszélgettem három nővel: Zsófival, Bogival és Ilonával. Jól öltözött, felelős munkát végző budapesti nők mindhárman; ügyesen menedzselik az életüket, és ha egy buliban vagy munkahelyen találkoznék velük, eszembe sem jutna, hogy az alkoholproblémákról beszélgessek velük.
Bogi negyvenéves, független, egy multi ügyfélszolgálatán dolgozik. Egy belvárosi kocsmában találkozunk, mindketten alkoholmentes sört rendelünk. Én egy nikotinos rágót is bekapok, beszélgetőpartnerem megdicséri az illatát. Mint kiderül, régi dohányos, és elsősorban a dohányzásról szeretne leszokni. E célból el is ment egy önismereti csoportba, és úgy gondolta, ha már belevág, összeköti egy kis száraznovemberezéssel. Ahogy tovább beszélgetünk, szép lassan kiderül, hogy azért nem ilyen egyszerű a helyzet. Bogi idei vállalása ugyanis csak az egyik lépése egy hosszabb ideje tartó önszabályozó projektnek.
Kísértések hónapja
„Régen nagyon sokat ittam – meséli –, 2007 és 2010 között Angliában éltem, és ott az, hogy mindennap pubba jársz, hozzátartozik az élethez. Angliában kezdődött, vagy előtte egy évvel. Akkor már simán meg tudtam inni egy üveg bort. Otthon is. És volt olyan, hogy délután is ittam. Tudtam, hogy ez nem jó, de ha lelki bánatod van, mert az volt, nagyon egyszerű az alkoholhoz nyúlni. Ez folytatódott akkor is, amikor hazajöttem. Ha elmentem valahova, természetes volt, hogy persze, viszek egy üveg bort. És ha már kinyitottuk, be is kell fejezni. Sőt vegyünk még, mert hosszú az este. Az idén úgy gondoltam, ez már sok. Tudatosan csökkentettem az üveg méretét, a gyakoriságot. Hogy ne az legyen, hogy oké, most megjutalmazom magam, mert tök jó napom volt, vagy mert tök rossz napom volt.”
Zsófi is hasonlóképpen írja le az alkoholhoz való viszonyát: „Ha problémamegoldás: alkohol. Ha buli: alkohol. Ha jól érzem magam: alkohol. Szabadnap: alkohol. Hétvége: alkohol.” Zsófi harmincéves, félig orosz, és mostanában ő is egyedül él. Pár hónapja mondott fel a munkahelyén, azóta szabadúszó bloggerként dolgozik. Egy kávézóban találkozunk először, szigorúan délelőtt, és szigorúan egy kávé mellett beszélgetünk. Előbb érkezem, és bentről látom, hogy gyorsan elszív még egy cigit, mielőtt belépne. Én addig gyorsan bekapok egy nikotinos rágót. Most már mehet az interjú.
Zsófi tisztában van vele, hogy problémás ivó, neki ez már a második Száraz Novembere. „A tavalyinak az volt a nagy konklúziója, hogy nincs válságkezelési módszerem. Ha konfliktus van, válság van, akkor az adekvát válaszom az alkohol. De csak a felismerésig jutottam el. Bennem volt ugyan a motiváció, hogy folytatom, de aztán nem úgy alakult az élet.” Zsófinál is magánéleti válság állt a tavalyi megtorpanás hátterében. „Volt egy fiú, akit nagyon szerettem, együtt éltünk, külföldön ismerkedtünk meg. Ideköltözött velem, együtt éltünk két évig, aztán pont tavaly novemberben egy estén, amikor én szárazon ültem, ő meg jól betépett, elmondta, hogy félrelépett. Agyam lekapcsol, oké, mi van itthon inni. Március végére jutottunk el addig, hogy akkor bocs. Teljesen KO voltam. Szerintem március végétől június közepéig folyamatosan részeg voltam, vagy másnapos, és így jártam be dolgozni.”
Amikor arról kérdezem, esett-e kísértésbe idén novemberben is, elmeséli: „Itt voltak az unokatesómék, és megkért, mutassam meg, milyen a pesti éjszaka. A Mikába mentünk, de csak egy fél szabad asztalt találtunk. Leültünk, és látom, hogy hm, orosz cigi. Akkor ezek oroszok. Nem akartam lebuktatni magam, de az egyik elmondott egy viccet, én meg elröhögtem magam. Rám nézett, és azonnal mondta, hogy igyunk egyet. Nyaggatott. Egy ponton elém került egy Unicum, szerencse, hogy kólát kértem. Az unicumos poharat feltöltöttem az asztal alatt kólával, és mondtam, hogy na jó, igyunk. Nem vette észre.”
A negyvenkét éves Ilona szintén visszatérő száraznovemberező. Vele csak Skype-on tudunk beszélgetni, mert nagyon elfoglalt, marketinges egy nagy cégnél, van egy hatéves kislánya meg egy férje. Mindketten kólát iszunk, miközben skype-olunk. A hétköznapjairól kérdezem, és arról, milyen szerepet tölt be ezekben az ivás. „Rövid távon tök jól leszek tőle, laza vagyok, kész a vacsi, helló. Hosszú távon borzasztó, nem beszélem ki, ha valami bánt, nincs közös konfliktuskezelés a férjemmel, ami nagyon tönkretette a kapcsolatunkat. Reggelenként nehezen ébredek, és szarul nézek ki, de aztán a kávé rendbe tesz. A munkámat nem befolyásolja, időben beérek, elvégzem, amit kell, aztán hazajövök. A hétvégi piálások viszont hiába ritkák, ha mégis előfordul, akkor kemény. Öreg vagyok, így negyven felett már fájdalmas a másnap. Ha tudom, hogy ivás lesz, úgy szervezem a hétvégét, hogy másnap a férjem legyen délelőtt a gyerekkel, és ne kelljen főznöm.”
Arról kérdezem, mi állhat a kialakult válság hátterében. Talán a férje nem figyel rá, és a gyerek születése gyökeresen megváltoztatta a viszonyukat. „Ha nem lenne a kislányunk, már nem lennénk együtt. Nehéz volt szembesülni a gyerek leválásával is. A csillogó szemű rajongás kicsit csillapodott, és hirtelen erősebb lett a kötelék az apjával. Ez tök jó, természetes, de néha nehéz, főleg este. Ez mind a pohár bor felé terelget. A férjem pedig simán megkérdezi esténként, hogy van-e söröm vagy borom, és hozzon-e. Pedig ismerhetné a veszélyeket. Az apukája keményen piált.”
Nagyobb szégyen
Három különböző élethelyzet, mégis mind nagyon hasonló és ismerős női történet. De tényleg máshogy isznak a nők, mint a férfiak? „Egy bizonyos korosztályig nem – mondja Békési Tímea, a Kék Pont-os kampány egyik szervezője –, minél fiatalabb valaki, annál inkább elmosódnak a határok, ám később ennek komoly következményei lehetnek. A női szervezet nem tudja úgy feldolgozni az alkoholt. Sokkal gyorsabban megbetegszik. Aztán van egy szociokulturális része is: a nőknek nagyobb szégyen inni. Ha abból indulunk ki, hogy az alkoholbetegség stigmatizált betegség, akkor ez a nőkre kétszeresen is érvényes.”
Erről eszembe jut Bogi, aki elmondta, régebben rendszeresen problémát okozott neki, hogy egy-egy keményebb másnapon nem emlékezett az előző estéből semmire. Ilyenkor végigtelefonálta a barátait, hogy megkérdezze őket, nem viselkedett-e hülyén. A barátai persze megnyugtatták, hogy nem – és ez rendben is van. Aztán eszembe jut Bogi édesanyja, aki sokszor megszégyenítette a lányát a család előtt. „Például amikor egy családi bulin kitöltöttem a második pohár bort – mesélte Bogi –, akkor az egész család előtt rám szólt. És így lettem elkönyvelve a nagyobb családban, hogy hát én mennyit iszom.” És eszembe jut Ilona, aki, bár kívülről nézve irigylésre méltó életet él, folyton az az érzése, hogy valahol valami vég-érvényesen elromlott, és szorong, hogy rossz példát mutat a kislányának.
„A családi rendszert kell látni – magyarázza Békési Tímea –, ha a hajlamosító tényezők túlsúlyba kerülnek a védőtényezőkkel szemben, abból elcsúszás lesz. Ha van alkoholista a családban, az hajlamosít. Aztán az is kérdés, mennyi a feldolgozatlan gyász, veszteség, trauma. Például a nőket többször abuzálják. Nagyon gyakori a gyerekkori abúzus, ami sok esetben vezet szerhasználathoz.”
Zsófinak, Ilonának és Boginak is alkoholista volt az édesapja. „Ezért is volt bennem mindig nagyobb félelem, hogy én is alkoholistává válok – meséli Bogi –, ez a gyerekkoromban végigkísért. Amikor részegen jött haza éjszaka, a veszekedések, hogy éjszaka felébredsz rá, elmenni érte a kocsmába… szóval ez mind megvolt. Nekünk kellett elmenni a kocsmába érte, mert hát oda az anyu nem teszi be a lábát. De beszélni nem beszéltünk róla. Ebben éltünk.”
Zsófi is hasonló jelenetekről számol be. „A nővérem reggelei úgy néztek ki, hogy megkereste apámat, hogy melyik kocsmában itta magát ájultra. Apám úgy jött ki ebből az egészből, hogy egy delíriumos állapotában volt egy látomása. Hogy az Úr szólt hozzá, hogy: »Fiam, ne csináld ezt magaddal!« Másnaptól nem ivott.”
Ilona édesapja már nem él. „Az alkohol vitte el – mondja –, ahogyan a nagyapámat is. Apám alkoholizmusa elég keményen rányomta a bélyegét a család életére, korán meghalt, kicsik voltunk még a húgommal, nem viseltük jól. Ehhez képest anyám sosem mondta, hogy ne igyunk, de mi mindketten tudtuk, hogy veszélyes dolog, mégis végigpiáltuk a tinikorunkat.”
Amikor arról kérdezem, milyen kép élt benne gyerekkorában azokról a felnőttekről, akik „isznak”, a következőt feleli: „Hogy csak azt csinálják, amit mindenki, és ez tök normális. És a részegek viccesek. Egyszer apám egy munkatársa részegen benyúlt a lábam közé, kislány voltam még, elhúzódtam, soha többé nem fordult elő. Annyira nem rázott meg, erről is azt gondoltam, hogy azért történt, mert piás volt, egyébként tök normális a bácsi. Mondjuk, most már tudom, hogy nem az.”
Aki alkoholista szülő mellett nőtt fel, annak felnőttként is ez lesz a legnehezebb: felismerni, mi a „normális”, hol vannak a határok kívül és belül. „A kulcsszó – mutat rá Békési Tímea – a vágyak idomítása: talán nem fogok megszabadulni a függőségemtől, de egészen más lesz, amikor már ismerem. Azt, hogy van bennem egy szenvedélyesség, be lehet pumpálni pozitív dolgokba, amik előrevisznek engem is meg másokat is. De az önismereti munka nem megspórolható.”
Megérkezés
A hónap végére Ilona is hasonló következtetésre jut. Amikor a „megérkezés” napjáról kérdezem – arról, hogyan ünnepelte meg a Száraz November végét –, elmeséli: „A valódi megérkezés egy születésnapi buli volt, ami után azt éreztem, hogy tényleg nagyon rossz hatással van rám az alkohol, és egyértelmű, hogy a problémák kezelésére használom. Egész életemben mindig függtem valamitől, és valójában most is több függésem van, amiket próbálok kordában tartani. Alkohol, nikotin, amfetamin, szerelem, szex, mindentől a boldogságot várom, ahelyett, hogy azt a baromi nagy űrt és feneketlen boldogtalanságot szüntetném meg, ami bennem van. Szeretnék terápiára járni, és rájönni, hol csesződtem el ennyire.”
A „megérkezés” napja Boginak és Zsófinak is rázós volt. Mindketten folytatni szeretnék a száraz időszakot, Bogi legalább karácsonyig, Zsófi pedig, akinek pont a mértéktartás a legnehezebb, azt fontolgatja, hogy nála a teljes absztinencia lehet a megoldás. És az írás: „Ahogy távolodom az októbertől, egyre több dolog jön elő, egyre nagyobb az az asszociációs fa, amiről elő tudom kapkodni, hogy miről írjak, tehát érzem, hogy jócskán van ennek pozitív hatása. Számomra ez a módszer: képes lekötni azokat az energiákat, amiket az alkohollal vezetek le.”
Az írás nemcsak Zsófinak, de sokaknak hozhat gyógyulást. Ezt látszik alátámasztani, amit a hónap végén a Kék Pont munkatársa, Dávid Ferenc az idei Száraz November tapasztalatairól elmesél: „Dől be az ajtón a sztorik tömege. Az történt, amit vártunk. Semmi mást nem akartunk, csak azt, hogy a nők ne igyanak egy hónapig, és ezt a perspektívát villantsák föl. Nagyon sok nagyon érdekes történet tárult fel. Például a szégyenteljes ivás, ami egy rettenetes dolog. Vagy az egyetemeken található problémahalmaz. Miközben az, hogy a nők társadalmi szerepvállalása megváltozik, már nem megállítható. A nők korszaka jön. Minden szempontból.”
Azon tűnődöm, nem naivitás-e ezt gondolni. Mert nézzünk csak szét! Másrészt viszont, ha visszagondolok erre a három nőre, arra, hogy milyen bátrak, mennyi erő és szenvedély van bennük, akkor valóban: ők már itt vannak, és maradnak is. De a munka nem megspórolható.
