A hústornyok közé - Görbicz Anita, a Győri ETO kézilabdázója

  • Simon Andrea
  • 2006. május 25.

Lélek

Csuklója nem csupán a magyar mezőnyben, de alighanem a világon is egyedülálló, amit ő tud a labdával, azt edző nem tanítja. Gömbérzékére a garázsajtó rugdosása közben figyeltek fel a szakemberek, mi a 2003-as zágrábi világbajnokság után prófétáltunk: Görbicz a női kézilabdázás Zinedine Zidane-ja, az Audrey Hepburn-tekintetű zseni, aki húszévesen mindent tud erről a játékról, és legkésőbb három év múlva egyszerűen kinövi a sportágat. Most a világ legjobb női játékosának választották.

Görbicz Anita: Nagyon nagy büszkeséggel tölt el, örülök nagyon, nem számítottam rá, azt hittem, második vagy harmadik leszek. Nagyon köszönöm a szurkolóknak, meg mindenkinek, aki szavazott rám.

Magyar Narancs: Mit tud a világ legjobb kézilabdázónője?

GA: Elég ügyes játékos vagyok, de nem értem még a csúcsra. Rengeteg mindenben kell még fejlődnöm, védekezésben is és támadásban is.

MN: Mi mindenben?

GA: Sok a hibám, de nem mondom el mindet. Több lövésformát kellene például ismernem. Mert igaz, hogy tudom mondjuk ezt az alsó lövést, hogy a húzottba megy a labda. De ezt ma már sokan tudják. Szűk a lövési repertoárom, és fejlődnöm kellene lövőerőben is. Nem nagyon tudok például átlövésből gólt szerezni, tehát ez a klasszikus nekifutásos-felugrásos forma nemigen megy. És arra azért szükség volna. Aztán minden meccsen oda kell figyelnem, hogy ne adjak el olyan sok labdát, ne legyen sok technikai hibám, hogy megfelelően szolgáljam ki a csapattársaimat. Vagy ha úgy védekeznek, hogy csak sáncolnak rám, akkor a levegőben is tudjak hirtelen dönteni, valami mást csinálni. Hogyha kitalálom előre, mit lövök, de beleállnak, akkor hamarabb pörögjön az agyam, és dobja ki a másik, a jó megoldást. Mert ha felkészülnek rám, akkor azért elég jól le lehet engem skálázni. Szóval rengeteg játékos van még, aki jobb nálam, vagy egy szinten van velem.

MN: Van viszont egy csomó minden, amire talán csak te vagy képes a nők között.

GA: Persze, ettől vagyok jó játékos. Ilyen alkattal ettől tudok kitűnni. És talán a kétkedők is elhiszik már, hogy ezzel a fizikummal is lehet bírni ezt a sportágat. Hogy azokat a dolgokat ugyan, amik kellenének, ami "snassz", azokat én pont nem tudom. Tudok viszont mást. A gyorsaságommal, cselezőképességemmel, a váratlanságaimmal érvényesülni.

MN: Mert amikor az átlövéseket gyakoroltátok, te inkább a cundert (szélről leadott, a földre pattintott, csavart lövés - a szerk.) próbálgattad?

GA: Gyakoroltam az átlövéseket is, csak nem eléggé. A cundereket és a többi trükköt, melyeket ellestem innen-onnan, valamivel intenzívebben. A cunderezést például az Iváncsik fivérekkel gyakoroltam. Lazarovnál pedig azt néztem, mit csinál ziccerben. Minden szituációba megpróbálok valamit beletenni.

MN: Sosem mérlegelsz?

GA: Szoktam, de mondjuk iksznél, egy perccel a vége előtt, ha van is bennem izgalom, vállalkozom. Mert mi van, ha nem lesz több lehetőség? Úgy is fogom fel, hogy ezt mindenki elvállalná. Gátlástalan vagyok, néha talán túlzásba is viszem. De ezzel is ellensúlyozom a szűkös lövési skálámat. Hogy akkor és olyat tudok húzni. Váratlant talán. Elég bátor vagyok, merek kockáztatni. Benne van, hogy nem nyerünk. De ikszes helyzetnél azért az esetek 99 százalékában nem csinálom meg a cundert.

MN: Ott van az a maradék egyÉ

GA: Attól leszek nagy, hogy mégis.

MN: A társaid és az edződ mit szólnak a játékodhoz?

GA: A csapattársaimnak tetszik, és nem is hiszem, hogy szólnának, hogy most akkor ne trükközzek. A cunder is egy ugyanolyan lövés, mint ha erőből megdobnám. Az edzőm pedig? Mikor belövöm, örül. Ha kihagyom, elfordul. Szerintem azért nem lehet neki olyan rossz, hogy van egy játékosa, aki bizonyos helyzetekben ezt vagy azt meg meri csinálni.

MN: Te is sokat köszönhetsz neki.

GA: Nem csak a kézilabdát illetően. Nem voltam tipikus kislány, minden csínyben benne voltam. Iskolakerülés, aláírás-hamisítás, ilyenek. De a családom mindig észhez térített. Meg Kálmán bá' is folyton ott volt a közelemben, mindig tudott mindenről. Volt, hogy kérdőre vont, igaz-e, amit hallott? Mindegy volt, tagadok-e vagy bevallom, úgyis tudta, hogy igaz. És szinte az egész pályafutásomat Róth Kálmánnak köszönhetem, tőle kaptam az alapokat. Eleinte, amikor a nővérem miatt elkezdtem én is lejárni edzésre, nem nagyon tetszett ez a sportág a rengeteg ugrálókötelezés miatt. Aztán kilenc-tíz évesen Kálmán átvitt a Balázs Bélába, ahol már profi csapatot csinált, profi körülmények között, rengeteg edzéssel, nem volt megállás, csak erőnlét, kondi, futások. Amit ő mond, az nekem szent. Még akkor is elfogadom, ha tudom, nincs igaza. Felnézek rá, tisztelem.

MN: Feleselsz azért?

GA: Persze, de mindig mindent meg tudunk beszélni. Sajnos ritkán nincsen igaza. Együttműködünk. Kikéri a véleményemet, ha a csapat körül valami mozgás van mondjuk. Ha valakit ide akar hozni, megkérdez, szerintem nem bontja-e meg a csapat egységét. Átbeszéljük a taktikát, hogy mit védekezzünk például. De a pályán, meccs közben is előfordul, hogy bemond egy figurát, én szólok, hogy nem azt szeretném, és elfogadja. De következőre már azt csinálom, amit ő mond. Nagyon jó kapcsolatban vagyunk. Sokszor kinézek rá meccs közben is, rengeteget segít. Em-lékszem, a Fradi-pályán ifimeccset játszottunk, labdát szereztem, lerohantunk, kihagytuk, visszarohantunk, a kispadunk környékén viszszaszereztem a labdát, lepasszoltam, és Kálmán feltartotta a kezét és belecsapott az enyémbe. Így gratulált és jelezte, hogy ügyes voltam. És ez azóta bennem van. De szükségem is van az ilyesfajta visszacsatolásra.

MN: Mennyi időbe telt, amíg megtanultak követni a társaid?

GA: Rengeteget gyakorolunk. Amikor Ana Dokic hozzánk került, egyáltalán nem éreztük egymást. Nem tudtam neki bejátszani a labdát, ha mégis, hát nem tudta megfogni. Több mint egy év kellett ahhoz, hogy azt mondhassuk, megismertük egymást. Ma már rá sem kell néznem, tudom, merre mozog. És ő is érzi, mikor adom be.

MN: Irányító hogyan lettél?

GA: Hát, az én alkatommal, húszkilós, vékony kislányként átlövőbe mégsem tehettek. Minden poszton játszottam amúgy, jobbszélen kezdtem, voltam balszélen is. Csak kapuban és beállóban nem. Aztán irányítóba raktak, és ott is hagytak. Biztos láttak bennem valamit...

MN: A hierarchiában te hol helyezkedsz el?

GA: Valamilyen szinten biztosan felnéznek rám a csajok, és mivel irányító vagyok, azt kell csinálniuk a pályán, amit én mondok. De ebben a csapatban többek között az a jó, hogy mindenki egyenrangú. Nincs az, hogy mondjuk a jobbszélsőnk nem olyan ügyes, vagy a beállósunk, és akkor ő most lejjebb van a hierarchiában. Mindegyikünk egyforma, de belül mindegyikünk tudja, hol a helye. Ám ezt senkivel sem kell éreztetni. És felesleges szavakba foglalni. Jól kell teljesíteni. Ez a jó a sportban, hogy teljesítmény nélkül senki se vagy.

MN: És ki vagy az öltözőben?

GA: Hazudnék, ha azt mondanám, figyelek ilyenkor a többiekre is. Főleg, amikor nem megy a játék. Olyankor elvonulok. Mindenki készül, mindenki tudja a dolgát, mivel nők vagyunk, rengeteget állunk a tükör előtt. Szól a zene, koncentrálunk. De ha látom, hogy valaki nagyon izgul, akkor azzal azért elkezdek poénkodni, próbálok segíteni neki, okosakat mondani.

MN: Mint például?

GA: Hogy mondjuk ez csak egy KEK-döntő, és mi ez az élet egyéb problémáihoz képest! De ezt igazából mindenki maga tudja csak feldolgozni. Van, hogy azzal tudom átlendíteni, ha a feladatáról kérdezem: ezt és ezt kell tenned, tudod? Próbálok rá pozitívan hatni.

MN: Mi minden történik veled egy meccs alatt?

GA: Koncentrálok. Megpróbálom végrehajtani, amit az edzőm mondott. Nyerni akarok, csak az van bennem, hogy nyernünk kell. Figyelem az ellenfelet, ki mit tud. Megpróbálom megtalálni azokat, akik nem védekeznek annyira jól, s ha megvannak, rájuk kell menni cselezgetni. És figyelni a figurákra.

MN: És az adok-kapok?

GA: Általában én kapok és nem adok. Ha akarnék, sem tudnék szándékosan ütni. Meg nem is olyan helyen védekezem. De inkább megalázom azzal, hogy úgy megverem támadásban, hogy hozzám sem tud érni. Így adom vissza, nem erőből.

MN: Megjegyzést is teszel?

GA: Igen. Néha csúnyát. És szeretek mosolyogni utána. Ha korábban már sok pofont kaptam az illetőtől - pláne, ha csak azért, hogy tudjam, hányadán állunk, és én háromból háromszor kicselezem -, akkor időnként odaszólok valamit. De ha csak véletlenül adódik úgy, hogy éppen X.-et vagy Y.-t vertem át, akkor csak simán örülök, és mindig őrá fogok játszani, mert ki tudom cselezni. De a kommentár a szituációtól függ. És hogy ki az illető.

MN: Mert van olyan, akit nagyon tisztelsz?

GA: Mindenkit tisztelek - egy határig.

MN: És fordítva elvárod?

GA: Nem.

MN: Játékvezetők?

GA: Nekik inkább mutogatni szoktam. Két percet például. Vagy úgy nézni rájuk.

MN: Színészkedés? Sokan vádolnak ezzel.

GA: Aki ezt mondja, annak azt üzenem, csak egyetlen olyan ütést éljen át, mint amilyeneket én kapok tucatszám egy meccsen. Utána megbeszélhetjük, színészkedem-e, vagy sem.

MN: Sosem félted magad?

GA: Soha. Gólt kell lőnöm, be kell mennem a hústornyok közé, nyernem kell. Ez lebeg előttem.

MN: A kapushoz való viszonyod?

GA: Sosem célom, hogy megalázzam. Nagyon nagy eksztázisban kell lennem ahhoz, hogy egy-egy gól után beleüvöltsek az arcába. Gólt akarok neki lőni, az már az én dolgom, hogy ezt hogyan teszem. Túl kell járnom az eszén, mert én nem tudok mindent izomból megoldani.

MN: Heteslövés?

GA: Jókor mondod, most nagyon rosszul lövöm őket.

MN: Kinézed előre a sarkot?

GA: Ezt nem árulom el.

MN: Most is ugyanakkora önbizalommal mész oda?

GA: Már nem. Talán ez is a bajom.

MN: Tolerálod, ha hibázik a másik?

GA: Van bennem egy ejnye-bejnye, de egyből megyek oda, és mondom, "gyerünk, nem baj, csináld tovább". Ha én rontok, akkor magamat szidom, mint az állat.

MN: Három hiba után negyedszerre is bízol?

GA: Muszáj bíznom, de ez oda-vissza működik. Van, hogy nem megy valakinek, akkor a másik vállalkozik. Nemrég fordult elő, hogy a jobbszélsőinknek nem nagyon jött össze semmi, de mi tömtük őket labdával, mert mindig ott adódott helyzet. Õk meg mindig visszahozták középre, nem merték már elvállalni, nehogy rosszat tegyenek a csapattal. De nekünk oda kellett passzolnunk, nem mérlegelhettünk, hogy "nekik nem ment, akkor jobbszél kilőve, neked nem passzolok, mert kihagytad". Furcsa is volna, ha előfordulna ilyen.

MN: Barátnőség sincs?

GA: Nincs. Volt olyan csapattársam, akivel pályán kívül nagyon nem értettük egymást, a pályán viszont hihetetlenül éreztük a másikat. Mindenki azt hitte, nagyon jóban vagyunk a magánéletben, közben pedig utáltuk egymást. Ha úgy tetszik, nekem a pályán, meccs közben mindenki a barátom, hisz ki kell szolgálnom mindenkit. Passzolni, segíteni, önbizalmat adni.

MN: Vannak féltékenykedések egy női közösségben?

GA: Vannak, de nem érdemes foglalkozni velük. Komoly veszekedések, viták nem szoktak lenni. Inkább irigyeim legyenek, mint hogy bárki sajnáljon.

MN: Megkeményedtél?

GA: Felnőttem.

MN: Mert mindig idősebbek között kellett helytállnod?

GA: Sokat számított. Hamarabb komolyodtam, és a játékom is sokkal gyorsabban fejlődött, mint ha végigjártam volna a korosztályos szamárlétrát. Serdülőben nem játszottam, néhányunkat egyből az ifibe, az öt-hat évvel idősebbek közé tettek. Volt az általános iskolában egy nagyon jó csapatunk, amikor összeválogatták a legjobbakat, és együtt járattak bennünket egy kézilabdaosztályba. Akárhova mentünk, mindenkit megvertünk. De nem egy-két, hanem tíz-tizenöt góllal. Valahogy egytől egyig tehetségesek voltunk, és ott derült ki rólam is, hogy ezen az úton kell továbbmennem. Aztán rengeteget jelentett, hogy amikor felkerültem az NB I-be, olyan játékosokkal készülhettem, mint Hoffmann Bea, Laczó Anita, Nagy Anikó, Pigniczki Krisztina, Kulcsár Anita, Pálinger Kati. Csipszar voltam, tele is volt a gatyám rendesen. Nagyon sokat köszönhetek nekik is, nagyon sokat segítettek ők is.

MN: Emlékszel még, milyen volt először bemenni közéjük az öltözőbe?

GA: Hú, a Mehlmann Ibivel kerültünk fel a felnőttcsapathoz, és emlékszem, nem mertünk a felnőttek öltözőjében öltözni, egyáltalán, belépni oda közéjük, ekkora játékosok közé, hanem mindig az ifistákhoz mentünk. Vura József volt akkor az edző, és a folyóson összetalálkoztunk, köszöntünk, és mentünk balra, az ifik felé, ő meg jobbra, a felnőttekhez. Kérdi, hát maguk meg hova mennek? Hát, öltözni. Miért, maguk hol öltöznek? Remegő kezekkel-lábakkal léptünk be, de nagyon nagy szeretettel fogadtak bennünket, és azt is megértették velünk, hogy ha már itt összecsináljuk magunkat, akkor semmi se lesz belőlünk. Nagy dolog volt velük edzeni.

MN: Az első meccsek is remegősen teltek?

GA: Arra emlékszem, hogy itthon játszottunk a Fradi ellen, és berakott a Józsi jobbkettőbe, hogy cselezzem ki a Kökény Beát (többszörös magyar bajnok és kupagyőztes, olimpiai ezüst- és bronzérmes, Európa-bajnok, vb-ezüstérmes - a szerk.). Addig még nem játszottam annyi ember előtt. Mentem rá Kökényre, és mi-előtt belekezdtem volna az indulócselbe, a két lábam egyszerűen összecsuklott. Kiesett a kezemből a labda, lerohanás, gól. És döntetlen körül lehetett az állás. Akkor nem védekeztem, lementem cseréhez, Józsi pedig szólt, hogy legközelebb úgy csináljam, mintha edzésen lennék. Mondtam: "Ne haragudjon, de volna itt háromezer ember, meg előttem a Kökény Bea!" Erre megkérdezte: "Miért, nem tudod megcsinálni?" És akkor bementem, és lőttem két gólt. És nagyon boldog voltam ugyan, de mégis furcsán éreztem magam, mert mégiscsak annak a Kökény Beának csináltam "rosszat", akire annyira felnéztem.

MN: Mikor érezted, hogy az idősebbek elfogadtak?

GA: Kezdettől fogva biztattak, hogy ügyeskedjek így tovább, és ha ugyanilyen sokat edzem és gyakorlok, akkor nagy játékos lehet belőlem. És hogy nem szabad eljátszanom a tehetségem adta lehetőséget. Mert sok tehetség tűnt el a semmiben. Ezzel segítettek.

MN: Mikor lettél hivatalosan is vezér a csapaton belül?

GA: Amikor eligazolt Pigniczki Krisztina, egyedül maradtam irányítóban, és szinte végig kellett játszanom minden meccset. Akkor még nem sikerültek mindig olyan jól a dolgok, de azért a koromhoz képest egészen elfogadhatóan játszottam.

MN: Válogatottként mi volt a mély víz? Zágráb? (Egy perccel a vb-döntő vége előtt még 28-27-re vezettünk. Ekkor Görbicz gólját nem adták meg a bírók, majd ő eladta a labdát, s hetest, illetve piros lapot érően szabálytalankodott. Az így kapott időn túli büntetővel egyenlítettek, majd a hosszabbításban 32-29-re győztek a franciák - a szerk.)

GA: Pici lelkiismeret-furdalásom még mindig van a vb-döntő miatt. Hogy a végét nem kellett volna, vagy nem kellett volna pályán lennem. Ha meg már ott voltam, akkor miért azt csináltam?

MN: Ma már tudjuk, mi lett volna a jó megoldás?

GA: Ha gyorsan elmegyek a kapu elől. Furcsa, mert ott és akkor nem jutott más eszembe.

MN: Az jön vissza, amikor kiejtetted a labdát, vagy amikor lerántottad a francia játékost?

GA: Mindkettő. Illetve a döntő utáni homályos pillanatok: fölmentem a lelátóra, és elkezdtem bőgni. A koreaiak simogatták a hátam, meg egy férfi mutogatott egy lapot, hogy beválasztottak az All Star csapatba. Akkor ez egyáltalán nem vigasztalt. Ma már persze tudom, mekkora szó, hogy húszévesen a vb legjobb irányítójának választottak. De azért elcserélném egy vb-aranyra.

MN: És Athén?

GA: Aranyért mentünk, csalódás volt, de nem nyerhetünk meg mindent, nem vagyunk gépek. És igazából én már annak nagyon örültem, hogy ilyen fiatalon kijutottam egy olimpiára.

MN: A szentpétervári vb után mondták, ez a válogatott a végjátékban is jó lehet...

GA: Kicserélődött a csapat, új edzőnk van, más felfogásban játszunk, jobban küzdünk. Egymásért. És nincs most már az, hogy egyetlen sztárjátékosunk van, minden figurát őrá játszunk. Most a baltól a jobbszélig a kapun át mindenki együtt van és egymást segíti. Régen minden egy-két emberre volt kihangsúlyozva, a többi pe-dig statiszta volt mellettük. Persze nem szólom le azt a válogatottat, én azokkal a játékosokkal futottam be. Jó csapat volt az is, de talán a végére egy kicsit belefásult.

MN: Mi van a kívánságlista első helyén?

GA: Olimpiai bajnok szeretnék lenni. Ez hajt. És jó volna esetleg egy olyan kéz, amivel mindig gólt tudok lőni.

Neked ajánljuk