Gerendás György: Apukám úszóedző volt, ráadásul olyan, amilyen manapság már alig akad. Több úszót elküldött, akik tehetségesek voltak, de nem eléggé. Nekem is azt mondta, hagyjam már abba az úszást, ne akarjak mondjuk országos második lenni, vagy tizenhatodik a világon, ha a vízilabdában többre is lesz esélyem. Ötévesen kezdtem úszni, tizennégy évesen váltottam, és ott ragadtam.
Magyar Narancs: Az uszoda sajátos atmoszférája?
GGY: Annak idején, amikor elkezdtem, olyan közös élet volt, hogy hihetetlen, és az emberek a mai napig lejárnak az uszodába, nem munkahelyként tekintik, hanem otthonként. Kevés az olyan uszodai ember, aki csak beesik edzésre, aki munkába jön le, blokkol, majd dolga végeztével hazamegy. Ide még ma is fél órával-órával előbb érkezünk, eldumálunk, elhülyülünk, megnézzük a másik edzését.
MN: Sajátos atmoszféra, saját szabályokkal?
GGY: Van egy nagyon komoly, normális hierarchia az uszodában, de már nincs meg a korábbi viszonylagos "durvaság". Annak idején, ha a fiatal játékos bekerült egy csapatba, lehúzták, elverték a fenekét, csicskáztatták. Ami akkor nem volt durva, de ebben a mostani demokráciában annak hat. Ennek is megvolt a maga bája, és sosem ment túl egy bizonyos határon. Pont addig volt kemény, amennyire ez az uszodai világ megkívánta.
MN: Beavatások?
GGY: Így tudtál bekerülni egy csapatba. Hiába voltam elég jó úszó, hiába jártam már koráb-ban is át a pólósokhoz, amikor be-kerültem közéjük, én lettem az újonc. Mindent meg kellett csinálnom nekem is, hoznom a süteményt, és ha a nálam sokkal gyengébb, de régebben ott lévő játékosnak nem ízlett, akkor másnapra másmilyent kellett hoznom. És mindig volt egy ember, akinek nem ízlett. 14 évesen, az első túrámon felsorolták a bűneimet: az egyiknél magasabb, a másiknál alacsonyabb voltam, kék volt a szemem stb., és akkor mindezekért járt volna 174 fenékre ütés, amiből 170-et megúszhattam azzal, ha fordítva veszem fel a melegítőmet - a nadrágot felülre, a felsőrészt pedig a lábamra húzom -, bemegyek és rendelek valamit a vidéki kisváros egyedüli és legjobb éttermében. Megcsináltam, a pincérek elhűltek, a csapat röhögött. Ez mindig így ment, amikor 21 évesen válogatott lettem, akkor is összeült az egész csapat, elsorolták a bűneimet. Jópofa volt. És természetes. De manapság már nem lehet, mert voltak olyan idióta szülők, akik azt mondták, hogy ettől olyan törés keletkezik a gyerekükben, hogy nem is tudom, milyen lesz tőleÉ Bűnöző!?
MN: A hierarchiában hogy lehetett előrejutni? Elegendő volt az eltöltött évek száma, vagy kellett azért a teljesítmény is?
GGY: Kellettek az évek, és szükség volt a teljesítményre is, ami a sportban viszonylag jól mérhető. Amikor a Fradiban 22 évesen én lettem az olimpiai bajnok, de a csapatban még mindig ott játszott az olimpiai ezüstérmes Kásás Zoli és a 160-szoros válogatott Steinmetz János, csak azzal, hogy - a szerencsének köszönhetően is - én lettem közülünk az olimpiai bajnok, még nem kerültem eléjük. Talán melléjük vagy inkább közvetlenül mögéjük. És többek között ez az, ami a sportágat a mai napig előreviszi: megmutatni a másiknak is.
MN: És milyen volt bekerülni abba a '76-os olimpiai bajnok válogatottba?
GGY: Az a válogatott két részből állt. A kisebbikkel kezdem: Horkai Gyuri, Sudár Attila, Kenéz Gyuri és én. A Sudár és a Kenéz az olimpia évében, én egy évvel korábban, a Horkai pedig kettővel előbb került a válogatottba. A többiek már minimum egy, de inkább két olimpiával a hátuk mögött voltak ott, méghozzá a vízilabdában ezt úgy mondják, vesztes olimpiával, mert egy olimpiai bronz- és ezüstérem annak számít. Mi együtt lettünk olimpiai bajnokok, ami azt jelentené, hogy egy Szívós István, Konrád Feri, Sárosi Laci vagy Molnár Endre vagy én - az ugyanaz. Persze tudjuk, hogy nem. Tudjuk, hogy ezek az emberek voltak azok, a múltjukkal, a "kudarcaikkal", akik lehetővé tették nekünk, hogy eljussunk idáig. És ez még mindig nem jelenti azt, hogy Szívós és Gerendás vagy Molnár és Gerendás ugyanaz. Nekem ők mindig is előrébb lesznek. Persze nagyon jólesik, ha ők megemlítenek engem.
MN: Aktív pályafutása végén játékosedzőként is tevékenykedett.
GGY: Nem volt könnyű. Az edző és a játékos mindig két külön oldalon áll. Nem is állhat ugyanazon.
MN: Ezt hogy értsük?
GGY: A játékosok valamilyen szinten mindig megpróbálnak csalni. Kimondva ez csúnya, de a gyakorlatban nem csalásként működik. Az edző azt mondja, ússzál 15 x 100 métert. 15-öt mond, mert tudja, hogy 14-nél úgyis jelez a játékos, vége, leúszta mind a 15-öt. Ezt az edző betervezi. Odakerültem a Posilipóhoz, és azt tapasztaltam, hogy az olaszok ebben a tekintetben idióták, mert az edző elmondta, mi a feladat, ők pedig jól nevelt borjúkként csinálták. Mondtam nekik, hülyék vagytok? Pesten legalább az edzővel állt oda az ember vitázni. Négy év alatt nagy nehezen megtanítottam nekik, hogy néha-néha csaljunk valamit. De amikor játékosedző lettem, kérdezték, most mi lesz? Mondtam, nem tudom, mindenesetre én is úszom veletek. Jó tanulópénz volt az egy év játékosedzőként!
MN: Mielőtt az Egerhez került, tizenhárom évig volt a BVSC edzője.
GGY: Jó visszagondolni arra a négy évre, amikor sorozatban mi nyertük a bajnokságot. Vagy hogy nyolcszor jutottunk bajnoki döntőbe - nem feltétlenül mindig azzal a csapattal, amelyik a legjobb volt.
MN: Az igazságérzeteÉ
GGY: A vízilabda borzasztó szubjektív sportág. Jéghegyhez hasonlítanám a játékost, egy tizede van kint, a többi víz alatt, azt nem látjuk. A legjobb bírók is sokszor csak saccolnak. A saccolást szinte mindig elfogadtam, általában a kompenzálásnál reklamálok. Azt nagyon nem viselem. És ezt az egy Méhes-ügyet leszámítva a sok balhém mellett nincs olyan játékvezető, akivel rossz lenne a viszonyom. Nincs olyan ember az uszodában, akinek ne tudnék a szemébe nézni, ne mosolyognánk, ha meglátjuk egymást. És mivel mindenki szereti igazolni a saját hülyeségeit, annyit hadd mondjak még el ezzel kapcsolatban, hogy rengeteget beszélgettem a bírókkal, és azt mondták, hogy azt azért elismerik bennem, hogy csak a balhé kedvéért nem reklamálok. Amikor viszont igen, akkor az esetek többségénél ők is látják, hogy igazam van, csak nehéz mit csinálni, az ítéletet nem vonhatják vissza.
MN: Sokat gondol vissza a Méhes-ügyre?
GGY: Persze, az nagyon durva dolog volt. Nem is az, hogy a Jenőt szájba vágtam, és véres lett a szája, mert játszottunk már anynyit, és kapott már ennél lényegesen nagyobb ütést is, de az arcizma sem rándult. Csakhogy az még játékosként történt, ez pedig úgy, ahogy nem lehetne. És ha én azt mondom, hogy valamilyen szinten elvárom a játékosaimtól, ez akkor is csak egy játék, még ha nekünk az életünk is, hogy tegyél meg mindent a győzelemért, de maradj mindig a sport keretein belül, akkor ez most túllépte a keretet. Hogy nem tudtam éjszaka aludni, mert fölrémlettek a történtek, azt azért nem mondom szívesen, mert mondhatják rá, hogy persze, így utólag... De nem tudom, hogy mit lehetett volna jobban, másképpen csinálni, mert ott tényleg eljött egy pillanat, halmozódtak a szidalmak, a köpések, a vereségünk, az anyádozás. Olyan szinten éreztem magam megalázva, hogy nem láttam más megoldást. Volt olyan pillanat, amikor nyugodtan otthagyhattam volna ezt az egészet, amikor bennem volt, hogy most még elmehetek, de valahogy eszembe sem jutott, hogy ez lesz a vége. Hiszen ilyen még - nem csak az, amit én csináltam - nem nagyon volt a vízilabdában. 35 éve benne vagyok a sportágban, és azalatt nem volt ilyen. És ha 35 év múlva megint lesz, az már engem nem érint.
MN: Otthon mit mondott?
GGY: A gyerekeket megoldotta a feleségem, nekik ő elmondta. A feleségemmel pedig azért könynyebb, mert ő is vízilabdázott. Hazamentem, összenéztünk, és anynyit mondott, azt hitte, lesz egy évünk. Mert eddig minden évben volt valami. Azt mondta, 11 és fél hónapot megúsztunk, ezt a két hetet még meg kellett volna. Nagyon beszélnem nem kellett.
MN: A civil habitusában is benne van ez a "lobbanékonyság"?
GGY: Talán nem ennyire. A játékosaim mondták, régen, amikor volt a Twister című film, ez a hurrikános téboly, hogy valahol az egész így működik: viszonylag rendes embernek nézek ki, mintha normális lennék, aztán nem lehet tudni, mikor, de eljön az a pillanat. Én nagyon nyugodt ember vagyok, imádok horgászni, békében lenni, csak ne érjen az a fajta méltánytalanság, amitől úgy érzem, hogy nincsen más megoldás, csak ha felrobbanok.
MN: A gyerekei fel tudják húzni annyira?
GGY: A fiam 21 éves, neki kétszer sikerült. A lányom 8 éves, neki még nem sikerült. Egyéb élethelyzetekben előfordul, de öregszem azért, és a korral lassulok.
MN: A játékosai hogyan reagáltak?
GGY: Iszonyú aggódást láttam rajtuk, de nem akkor, hanem utána, amikor nem lehetett tudni, mennyi időre tiltanak el. Akkor éreztem pánikot a fiúkon, és hogy borzasztóan szeretnék, ne tiltsanak el. Valahol azt kaptam tőlük, amit általában én szoktam adni. Megfogadtam, hogy amikor egy játékos vagy a csapat hibázik, soha nem fogom a mérkőzés után leszúrni. Ezt a tizenöt év alatt megtartottam, hisz meccs után csak az ott történtekről mondom el a véleményemet, a konkrétumok csak napokkal-hetekkel később, videózás közben jönnek. Ugyanezt csinálták most a fiúk is: az sem szólt, aki szerint hülyeséget csináltam, és az sem, aki szerint nem. És az sem, akiben ambivalens érzések kavarogtak. Ahogy én megtisztelem őket azzal, hogy elhiszem, a legjobbat akarják, úgy ők is elhitték, hogy ha nem is a legjobbat, de valamit én is akartam, és az nem a legjobban sült el.
MN: 2007. december 31-ig jól kell viselkednieÉ
GGY: Egyvalami lehet a gond, ha most valaki azt mondja, hogy a felfüggesztett egy év alatt, amikor már leülhetek a padra, kiprovokáltatja az eltiltásomat. De ha tizenöt éven át nem volt ilyen, akkor nem hiszem, hogy pont most egy év alatt lesz. A feleségem mondta, hogy két hét kellett volna. Most nem elég ötven hét, ötvenkettőt kell megcsinálni. Eldöntöttem, megcsinálom. Nem ígéret, nem fogadkozás, így lesz és kész.
MN: Az egyéb jelenetekben, székdobálásban, időmérő-rugdosásban mennyi volt a tudatosság? Egy eszköz az edző készletéből?
GGY: Sokszor sok volt benne a tudatosság. Volt egy olyan időszak, amikor bizonyos szabályozatlanságokat ki tudtam használni, hogy többet tehetek meg, mint a bevált gyakorlat. Egész jól működött, de egyre inkább jöttek a szabályok. Voltak kimondottan nekem címzettek is.
MN: Például?
GGY: Ha egy edző piros lapot kapott, akkor automatikusan egy meccset kellett kihagynia. Ha följelentették, akkor elment a fegyelmire, és ott döntöttek a továbbiakról. Ha nem volt följelentés, maradt az egy meccs. Nekem volt olyan évem, amikor négy pirosat is kaptam - négyszer egy meccset kellett kihagynom. Sokszor úgy adódott, hogy a nagyon fontos meccsen kaptam a pirosat, amit meg is nyertünk, utána jött egy lényegtelen meccs nélkülem, azt is megnyertük, és én úgy éreztem, nekem ez így megérte. Aztán a szabályalkotók változ-tattak: az első piros után egymeccses eltiltás jár, a másodikért már kettő, a harmadik után pedig mehet a fegyelmire. És ezt kicsit ilyen Gerendás-szabálynak érzem, hiszen sehol máshol a világon nincs így.
MN: Szóval kontroll alatt dobta a széket?
GGY: Arra konkrétan nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy egyszer nyertünk szinte kilátástalan helyzetből úgy, hogy a kispadnál elmondtam a játékosaimnak, hogy vélhetően piros lapot fogok kapni a bírótól, elküldenek majd, de nektek ezt és ezt kell csinálnotok. Nyertünk.
MN: És az sosem hiányzott, hogy "kedvezményezettebb" csapat edzője legyen?
GGY: Nem. Az viszont igen, hogy az én csapatomnak is legyen egyszer egy bődületes szponzora. Vagy több szponzor összeálljon úgy, hogy létrejöhessen egy szupercsapat, mint két-három éve a Vasasnál. De ezt elfogadtam. Vagy magam választottam. Elmehettem volna a Mladost Zagrebhez is, hívtak a Dubrovnikhoz, amely éppen most nyerte meg a BL-t. Hívtak a görögökhöz, a horvátokhoz szövetségi kapitánynak. Ha mindezt lemondtam, akkor most mit akarnék? Nem mazochizmusból tettem, hanem mert úgy éreztem, nekem ez lesz a jó.
MN: Magyar szövetségi kapitány is lehetett volna.
GGY: Azt hittem, közel vagyok, de nem voltam. A szakma és a liga is úgy szavazott, hogy én legyek, de az elnökség másképp döntött. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt iszonyú érzés. Az első év nem volt jó, a másodiktól már semmi probléma sem volt. Helyretettem.
