Magyar Narancs: Az alkoholistát a közvélemény akaratgyenge, hitvány embernek tartja, a szakemberek viszont betegnek. A két állítás összeegyeztethető? Az alkoholbeteg valóban akaratgyenge?
Szentesi Péter: Meggyőződésem, hogy a legtöbb alkoholistának hatalmas az akaratereje. Hosszabb-rövidebb időre, nagy erőfeszítések árán, de megpróbálja letenni a poharat. Különben is, ha betegségként vizsgáljuk az alkoholizmust, okafogyott akaraterőről beszélni, hiszen például a cukorbetegséget sem lehet csupán az elhatározás alapján legyőzni. Vagyis kizárólag azért van szerepe az akaratnak, hogy a beteg eljusson addig, hogy segítséget kér, mert motivált, hogy talpra álljon. Persze ez nem olyan egyszerű. A döntés megszületését akadályozza az alkoholistákra jellemző tagadásos gondolkodásmód. Rejtegetik, kicsinyítik a problémát, halasztják, hogy segítségért forduljanak. De nem az alkoholizmus az egyetlen betegség, amire jellemző ez a mentalitás. Nézze meg, hogy az emberek milyen nehezen mennek el a fogorvoshoz is, és a szűrővizsgálatokat is sokan negligálják.
MN: Hogyan alakulhat ki az alkoholfüggőség?
SZP: Elsősorban azoknál a gyermekeknél figyelhető meg a függőségre utaló hajlam, akik traumatizált családban nőnek fel. Az ilyen családokban az esetleges bántalmazások, a válás, a korai gyász, a szülők elhidegülése, szenvedélybetegsége miatt testileg, lelkileg megrendítő hatások érik a gyermeket. Szenved, tehetetlen, majd valóságos megkönnyebbülést él át, ha rátalál valamilyen szerre, s ez a leggyakrabban az alkohol. Így hát nemcsak az alkoholfüggőn, de annak feleségén, gyermekein is segítenünk kell. Ezért is hívjuk az alkoholizmust családi betegségnek. A jövő szenvedélybetegeinek többsége ugyanis az alkoholista, traumatizált, játszmázós családok gyermekei közül kerül ki. Vagyis az alkoholizmus nem csupán biológiai betegség, kulturális és társadalmi jelenség is, bizonyos értelemben a társadalom "betegsége". A szenvedélybetegek egyszerűen "beleszületnek". Tulajdonképpen ezért hatástalan az alkoholbetegek kizárólagos gyógyszeres terápiája is, hiszen amíg a családi rendszerre jellemző speciális játszmázás fennáll, legfeljebb alkoholfogyasztási szünetről beszélhetünk, állandó visszaesési lehetőséggel.
MN: Becslések szerint hétszázezer-egymillió alkoholbeteg él az országban, az úgynevezett nagyivók száma pedig akár kétmillió is lehet. Milyen konkrét felmérésekkel bizonyítják ezeket az elképesztő adatokat?
SZP: Alapvetően a májzsugorban meghalt betegek száma alapján becslik meg az alkoholisták számát, a májzsugor a belgyógyászok, patológusok szerint is Magyarországon leginkább az alkoholizmusra vezethető vissza. Noha az elmúlt években csökkent a májzsugorban elhunytak száma, jelentősen megnőtt az egy főre jutó töményszesz-fogyasztás éves menynyisége. Sejtésem szerint mindezt az okozta, hogy a korábbi 12 liter körüli tisztaszesz-fogyasztás a rendszerváltás után lecsökkent évi 10-11 liter köré. Most viszont ismét évi 12 liter fölé emelkedett az egy főre számított fogyasztás, így a javulás már nem tart sokáig.
MN: Magyarországon mégis kevesebb figyelem irányul az alkoholistákra, mint a drogosokra, annak ellenére, hogy jóval többen vannak.
SZP: A drogfogyasztásról és az alkoholfogyasztásról folytatott társadalmi és szakmai párbeszédet nem szabad alternatívaként felfogni. Érthető, ha fiatalemberek sorozatos halála megrázó, és a sajtó számára is nagy hírértékkel bír. Ugyanakkor a hírek között egy-két ittas vezetésen kívül szinte semmit nem találnánk az alkoholizmusról. Úgy vélem, ennek hátterében az áll, hogy elképesztő érdekek fűződnek a szeszforgalmazás szélesítéséhez, a fogyasztás növeléséhez. 2005-ben például 18 milliárd forintot fordított a szeszipar - leginkább tévés - reklámra. Az sem mellékes, hogy az állam a fogyasztás nyomán jelentős jövedéki bevételhez jut, ráadásul reneszánszát éli a magyar borkultusz, ami kulturálisan beágyazott, társadalmilag pozitív szemlélettel bír. Ha mindezt összeadjuk, nem csodálkozhatunk, hogy a politikusok nagy ívben kerülik az alkoholtémát. Annál is inkább, mert a hatalmi beavatkozások - az amerikai tiltástól Gorbacsov kísérletéig - mindig kudarcba fulladtak. A szocializmus idején működő magyarországi kényszerelvonó intézménye sem jelentett, jelenthetett megoldást.
MN: Létezik egyáltalán nemzeti alkoholstratégia?
SZP: Papíron igen. Benyújtották, beterjesztették, néhanapján még rá is kérdeznek a politikusok. De pillanatok alatt elfelejtődik az egész. Pedig nagy szükség lenne egy következetesen alkalmazott alkoholpolitikára. Noha a szakemberek Buda Béla vezetésével kidolgozták a stratégia szakmai anyagát, amikor az erre fordítandó összegek kerültek szóba, elmaradtak a döntések. Addig-addig csökkentették a költségeket, míg feledésbe merült az egész. Sajnos ma ott tart a dolog, hogy leginkább az aktuális politikai érvelésbe emelik be az alkohol okozta problémákat. Csak a megrázó adatok felszínre kerülésekor szólalnak fel néha a döntéshozók, ám ők sem a társadalmi élet minden szegmensére kiterjedő, következetes alkoholpolitikát hiányolják.
MN: Májusban megszűnt az Országos Addiktológiai Intézet (OAI). Milyen következményei lehetnek egy ilyen lépésnek?
SZP: A pénzügyi szigorítások legelőször mindig a pszichiátriai és a szenvedélybetegek ellátását sújtják. A kormány maga alól húzta ki a talajt az intézet megszüntetésével, mert csökkentette a szenvedélybeteg-ellátás szakmai, intézményi bázisát. A döntés hátterében állhat persze, hogy a civil szféra egyre nagyobb terhet vállal az alkoholbetegek ellátásában. Ezek a szervezetek kapnak valamennyi állami, önkormányzati támogatást pályázatok útján, bár nem jelentőset a probléma nagyságához mérten. Vagyis ez nem jelenthetné azt, hogy az állam kivonulhat az alkoholbetegség kezeléséből. Éppen az államnak kellene az ügy másik tartópillérének lennie, mert csak így működhet hatékonyan a rendszer. Például az alapítványi intézmények közül a Félúton Alapítvány az OAI-vel kötött, kölcsönösen előnyös szerződés mentén működtetett egy, a Minnesota-modell szerint (lásd keretes írásunkat) dolgozó ambulanciát. Ám az OAI megszűntével korlátozódott a tevékenysége, munkatársai nagy része az utcára került. Az épeszűen gondolkodó egészségügynek elemi érdeke lenne, hogy a beteg minél rövidebb ideig szoruljon kórházi ellátásra. A Minnesota-modellben ez teljesül, az orvosi eszközrendszer összekapcsolódik az önsegítés módszereivel és a pszichoterápiával. A beteg már az osztályon megismerkedik a Névtelen Alkoholisták (AA) 12 lépéses módszerével, és amikor megkapja a zárójelentését, az AA foglalkozásain "józanodik" tovább.
Ennek köszönhetően a betegek jelentős része megelőzheti a magas vérnyomást, a hasnyálmirigy-gyulladást, az alkoholos szívbetegséget, a májzsugort, amivel aztán nem terhelik az egészségügyet, és gyógyszert sem kell szedniük. Magyarul: kijuttathatóak az ellátórendszerből. Ám jellemző, hogy a Minnesota-modellt jelenleg csupán Szigetváron alkalmazzák fekvőbeteg-osztályon.
MN: Ha speciális terápiák nagy hatásfokkal dolgoznak a hagyományos elvonókúrák látványos sikertelenségével szemben, miért az utóbbiakat támogatja az állam?
SZP: Egy ilyen terápia elindítása rövid távon több befektetést igényel, és annak ellenére ez a legfontosabb, hogy az efféle speciális kezelés hosszabb távon az államnak és a betegnek is egyaránt busásan megtérül. Egy ilyen rehabilitációhoz speciálisan képzett munkatársakra, addiktológusra, pszichiáterre van szükség, sőt gyógyulóban lévő alkoholista, úgynevezett "konzultáns segítőket" igényel. Ráadásul a rehabilitáció fél vagy akár egy évig is eltarthat. A hagyományos elvonókúrák ezzel szemben csak néhány hétig tartanak, s itt gyakorlatilag gyógyszerek segítségével detoxikálják a beteget, aki mehet isten hírével, leginkább az első kocsmába. Az addiktológiai intézet felszámolása alapján úgy vélem, az állam levette a kezét a szenvedélybetegekről, mondhatni, kivonult a szenvedélybeteg-ellátásból. Pedig egy épeszűen gondolkodó egészségügyben az lenne az elemi koncepció, hogy a beteg ne szoruljon további ellátásra. Ám a hagyományos addiktológiák a folyamatos visszalátogatásokkal, a véget nem érő gyógyszerszedetéssel folyamatosan függőségi viszonyban tartják az alkoholbeteget. Jellemző, hogy szinte kizárólag a civilszervezetek, önellátó alapítványok hoznak létre speciális alkoholterápiákat: Pécsváradon, Mórahalmon, Zsibriken, Kovácsszénáján, Debrecenben és Máriagyüdön működnek ilyen alapítványi intézetek.
MN: Néhány kivételtől eltekintve az addiktológusok is a medicinális kezelésre esküsznek. A speciális terápiák általában egy elhivatott szakember-vezéregyéniség köré létesülnek.
SZP: Hangsúlyozom, hogy a súlyos szeszmegvonási állapotokban jelenleg is fontos szerepük van a kórházi, gyógyszeres kezeléseknek. Vannak részmegoldást kínáló, a szesztől időszakos megszabadulást eredményező gyógyszerek, és vannak orvosok, akik ezeket használják. De én úgy látom, hogy a józanságra nevelést nem az orvosok, hanem az önsegítő csoportok végzik el. Meg kell mutatni ezeket a lehetőségeket, ellenkező esetben orvosi gyámkodáson és a gyógyszerhatáson marad a beteg. És amikor ennek is vége szakad, nem maradnak eszközei a talpon maradáshoz. Érdekes kitérni a háziorvosok szerepére. Pár éve miniszteri utasításnak kellett foglalkoznia azzal, hogy hány percet kell törődnie az orvosnak a betegével, hogy az beavatkozásnak minősüljön. Kérdés, hogy ezzel a terheléssel mikor van idejük a láthatóan alkoholfüggősége miatt szenvedő betegük tagadását megbontani, és egyáltalán visszavezetik-e a testi betegségek okát az alkoholfogyasztásra? Tapasztalatom szerint nem marad idejük rá, és valószínűleg a rutin sodrásában a látóterük perifériájára kerül az alkoholbeteg. Fontosnak tartanám azt is, ha az alkoholizmus óriási elterjedtségéhez mért jelentőséget kapna az egyetemi és szakorvosi képzésben. Általános jelenség, hogy a háziorvos vagy a pszichiáter olyan nyugtatókat ír fel az alkoholistának, ami újabb függőséget okoz. De egy orvos nem kerülhet abba a helyzetbe, hogy tehetetlenségében csak a gyógyszerbe kapaszkodik. Bíznia kell betegének talpra állási szándékában, erejében, akkor is, ha nem lát erre utaló szándékot, csak a tagadást és az ellenkezést.
A Minnesota-modell
A Minnesota államból származó kezelés alapja a Névtelen Alkoholisták 12 lépéses programja, melyet orvosi, pszichoterápiás eszközökkel egészítettek ki. A modell jelenleg többféle formában működhet. Az intézeti fekvőbeteg-terápia mellett rövidebb ambuláns kezelések is léteznek, de a lépéseken keresztül végzett önismereti munka és a rendszeres AA-gyűlésekre járás a legfontosabb. A kezelésbe a hozzátartozókat is bevonják, aktív lelki munkára orientálják őket, melyet többnyire a kezelő intézetben elkezdhetnek, majd a fent említett hozzátartozói önsegítő csoportokban folytathatnak.
