Magyar Narancs: Melyik volt életed legnehezebb pályája?
Kozmann György: A szerdai középfutam. De nemcsak azt a napot éltem meg sokkal keményebbnek, hanem a hétfőtől szerdáig tartó időszakot. Itt volt rajtam a legnagyobb teher, annak ellenére, hogy a szakma, a szeretteink és a barátaink is biztosítottak afelől, hogy nem az számít, milyen helyezéssel jövünk haza. De Tominak (Kiss Tamás, Kozmann párja - a szerk.) és nekem is nagyon fontos volt, hogy döntőbe jussunk. És ez a középfutamban dőlt el. Tisztában voltam a képességeinkkel, de tudtam azt is, hogy nem vagyunk jó formában, hogy amit itthon összeszedtünk, az Pekingben valahogy eltűnt. Jövögetett ugyan elő, de nagyon nyögvenyelősen. Hétfőn még nagyon messze voltunk attól, amire képesek vagyunk. Abban a két napban igyekeztünk minden gyakorlati teendőt elvégezni: csináltuk, és ha jó volt, akkor kiszálltunk, ha nem, akkor még dolgoztunk rajta. Biztattuk egymást, hogy "hú, ez most jobb volt", vagy "eddig ez volt a legjobb". Belül persze mindketten tudtuk, hogy ez még nem az. Ráadásul a szerdai középfutamban öten voltunk három helyre. Anno, még amikor jó formában voltunk Kolóval, akkor is megijedtünk az ilyen helyzetektől. Aztán eljött a szerda, mindkettőnk fenekében ott volt a zabszem, nagy kukaságban eveztünk fölfele. Próbáltam olyasmit kipréselni, amivel csökkenthetem Tomin a terhet, csupa közhelyes dumát, amivel magamat is próbáltam nyugtatni, de amiben magam sem hittem igazán. Hogy mi már itt vagyunk és megcsináltuk, és nem az eredmény, hanem a beletett munka számít. Aztán megpróbáltuk magunkat feltüzelni a rajtra, hogy kőkeményen meg így meg úgy. És hogy Kolóért! És a stressz ellenére meglepő módon annyira éretten és profin, már-már hideg fejjel versenyeztünk! Az első ötszázon ijesztően lassan mentünk. Annak idején Kolóval is mindig lassú volt a csapásunk, de most belülről is rém lassúnak éreztem. Már meg is fordult a fejemben, hogy ezt jól elszúrtam, ilyen csiga tempóval megyünk 500 méterig, jól lemaradtunk az elsőktől. De pont ennek köszönhetően sikerült nagyon jól a második 500, feljöttünk a 2. helyre, és meg is tudtuk volna nyerni. Önfeledten szálltunk ki a hajóból, és úgy éreztem, hogy a pénteki döntőre úgy fogok odaállni, ahogy most érzem magam: semmi teherrel. Megcsináltuk, amit kellett, itt végeztünk.
A döntőig lévő két nap sokkal nyugodtabban telt, aztán ott ugyanazt a taktikát követtük, mint a középfutamban. Az első 500 akkor is ijesztő volt, de akkor már tudtam, hogy ha így csináljuk, jó lesz a vége. De arról fogalmam sem volt, hogy ez mire lesz elég.
MN: A többiekből nem is érzékeltél semmit? Régen mindig kinéztél, hogy hol álltok.
KGY: Igen, és mindig meg is kaptam érte a magamét. Azt tanítják, ugye, hogy egy pályán nem szabad a többiekkel foglalkozni, hanem azt kell megcsinálni, amit én tudok. De nyilván kinézel, hogy hol vannak a többiek. Kolóval nem nagyon tudtunk ennek a kísértésnek ellenállni, és én mindig le is buktam, mert előtte voltam a hajóban, látta, ha kinéztem. Õ mindig csak a felvételeken dőlt meg, mondta ugyan, hogy nem nézett ki, aztán a videón láttuk, hogy mégis. És már a tizedik csapás után, hogy hogyan sikerült a rajtunk... Most, Pekingben, hogy ilyen lassú volt a táv első fele, nem is akartam látni, mennyire vagyunk lemaradva. Perifériában érzékeltem valamit. Nem néztem ki sem a középfutamban, sem a döntőben az utolsó pillanatig. És nem is esett nehezemre, le volt foglalva az agyam, nem volt időm és energiám a nézelődésre.
MN: Mi foglalta le?
KGY: Képek jöttek régi versenyzésekről, a barátokról, a csapattársakról. Előtte nagyon izgultam, közben meg valami magabiztosságfélét éreztem, amit nem tudom, honnan merítettem. Minden másképp történt, mint ahogy megszoktam. A döntő 1000 métere olyan ma is, mintha kivágtak volna egy szakaszt belőle. Úgy, ahogy a tévéközvetítésen lehet is látni: hatodik-hetedikek vagyunk, majd jön egy következő kameraállás 20 másodperc múlva, és ott vagyunk a 2-3. helyen. Olyan, mintha belőlem is kivágták volna ezt a szakaszt, nem tudom, hova tűnt. És erőben sincsen meg, hogy most ott meg kellett volna szakadnom. Nem is tudom, hol kezdtünk feljönni. Lehet, hogy kinevetsz, de nekem ezek az "érdekes" dolgok jelentik azt, hogy 3 ember volt abban a hajóban, hogy Koló is ott volt.
MN: Beszéltél is hozzá?
KGY: A középfutam előtt igen. Nem is azt kértem, hogy elsők, másodikak vagy harmadikok legyünk, hanem hogy ha megérdemeljük, akkor valahogy segítsen. És a vagány beszólásai közül jött vissza az egyik. Amikor rám néz, és azt mondja: "Várd ki a végét, és figyeld majd az öreget". Nem is értettem abban a pillanatban. Várjam ki a végét? A középfutamban jöttünk, megaludt a tej a szánkban, és a végén tudtunk feljönni. És amikor beérkeztünk, azonnal mondtam Tominak, hogy ez volt, amit Koló üzent, hogy várd ki, és a végén jön az öreg. Mintha hagyta volna, hogy dolgozzunk, szenvedjünk, csináljuk meg, hogy érdemesek vagyunk-e arra, hogy küzdünk-e érte, és a végén, amikor úgy látta, oké, fiúk, megérdemlitek, akkor megtolta a hajónkat.
MN: És a bronzérmes célba érkezésetek?
KGY: Nem az volt, hogy ott a célvonal, és még ennyit bírjak ki az utolsó pillanatig, hanem magától ment minden. Berúgtam a hajót, kinéztem jobbra - az 1-es pálya miatt csak ott volt hajó - és még csak azt se láttam, hogy jó helyen vagyunk, mert annyira bezúdult mindenki. Erre Tamás csendesen megjegyezte, hogy "megvan a három". Először nem hittem el. Aztán mondta, hogy már ki van írva a kivetítőre. Odanéztem, de nem láttam. Robi (Ludasi Róbert, az edzőjük - a szerk.) téblábolt a parton, nem tudta ő se, hogy pont megvan, vagy pont nincs meg. Aztán felrobbant a magyar szurkolótábor. Meg Robit is hívták otthonról, és akkor már tudtuk, hogy megvan.
MN: És az érzéseidre emlékszel?
KGY: Ajándéknak éltem meg. Csodának. Amikor tényleg őszintén meglepődsz valamin, mert nem számítasz rá. A Tamás is jobban hitt ebben, meg a Robi is. Én optimista voltam, de realista. Elhittem magunkról, hogy jók leszünk, de amikor ott volt a rajtlista, arra gondoltam, úristen, ez is meg tud verni bennünket, az is. Lehet, hogy régen Kolóval ez hozta ki belőlünk az extra erőt, de most valahogy reálisabban szemléltem a mezőnyt, és eszembe sem jutott, hogy dobogóra kerülhetünk. Amikor bejutottunk a döntőbe, a hatodik hellyel boldog lettem volna. Az utolsó méterig nem tudtam, mi lesz, mi van, és aztán egyszer csak bevillant. És onnantól kicsit meseszerűvé vált minden. Most már vicces, de sokáig az volt az érzésem, hogy ez az egész csak trükk, nem lettünk harmadikok, csak mindenki a kis lelkünkre vigyázva megjátssza. Miattunk színészkedik mindenki, eljátszották az eredményhirdetést, és vártam, hogy majd valaki lebukik, valahol meglátom az igazi futamot. Amikor a MTV-nél bent voltunk, és megnéztük a döntőt, akkor gondoltam, lehet, hogy tényleg megvan.
MN: Mit jelent ez a bronzérem?
KGY: Másképp örültem négy éve... Valahogy most még azzal nem foglalkoztam, hogy Tomival bronzérmesek lettünk. Néha jut csak eszembe, hogy van egy medál is, amit megnyertünk. Inkább akaratlanul is arra fókuszálok, hogy mit okoztunk az embereknek, nap mint nap érezzük a szeretetüket Tomival és Robival. És ez sokat visszaad abból, amit elveszítettünk azon a keddi napon. Természetesen messze nem mindent, mert a fájdalom óriási.
MN: Honnan volt erőd, hogy végig tudd csinálni?
KGY: Egyedül nem ment volna. Egyikünknek sem. Hanem amit Koló felépített maga körül, az a közösség, az a család volt az, ami túlsegített mindenkit ezen a tragédián. Megbeszéltünk mindent, és egymást támogattuk. El kellett fogadnom, hogy tovább csinálom, hogy valakit választok, és megyek az olimpiára, hogy két nap múlva újra vízre szállok, de valaki mással - ezek olyan morbidnak tűnő dolgok voltak akkor, amiket elképzelni nem tudtam, és abban, hogy ez menjen, a számtalan beszélgetés, a rengeteg sms és hívás segített, mindezek nélkül biztos nem lettem volna képes minderre. A tragédia után kb. másfél-két napom volt arra, hogy magamba temetkezzek, és a saját fejemben - nyilván még nem a válaszokat - a fájdalmat megéljem. Aztán visszarántottak a valóságba, ami akkor kőkeménynek tűnt, nem is értettem, hogy van ott az ideje ennek. Most, az idő távolából nem az eredmény miatt, de most úgy érzem, ez segített. Hogy nem volt időm a fájdalomra. Nem a gyászra, a fájdalomra. Attól, hogy azzal kellett foglalkoznom, amivel akkor nagyon nem akartam. Döntést hozni, hogy akarok-e menni vagy sem. Ha igen, akkor kivel?
MN: Az érzelmi oldala leírható?
KGY: Az azonnali felindultság meghatározó volt, és egyértelmű az iránya. Aztán a kérdések, a beszélgetések. Majd... Nem is a megnyugvás, de... Valahogy azok közül, akik nagyon közel álltunk Kolóhoz, néhány nap elteltével egyre többen mertük azt mondani, hogy legalábbis a kenus Koló boldog volt, és mindent megélt, amit lehet. Annyi gyönyört kapott az életben ez alatt a rövid időszak alatt, amíg itt volt, hogy ez egy kicsi megnyugvást adott nekünk. Félve mondtuk ki, mert morbidnak tűnt, de mégis azt mondtuk, hogy még a halála is, mintha ő tervezte volna meg, hogy ő ilyen "gyönyörűen" megy el. Rosszul lehetett volna a belvárosban, az utcán vagy autóvezetés közben. De nem, ő ott fejezte be, ahol imádott lenni. Amiért élt.
MN: Miért Tamást választottad?
KGY: Amikor közöltük vele, hitetlenkedve fogadta, hogy miért pont ő. Nagyon sok összetevője volt. A legfőbb, hogy olyasvalakire volt szükségem akkor, akivel mint emberrel el tudtam képzelni ezt a nehéz időszakot. Egy tiszta ember kellett nekem. Sokan támadták a döntésem, kiéreztem beszélgetésekből, hogy miért pont ő. Miért nem X vagy Y, akinek tök jó eredményei vannak, tök jó párosban? De nem tudtam volna senkit elképzelni egy másik egyesületből. Olyat sem, aki távol állt Kolótól. Úgy éreztem, olyan ember kell ebbe a hajóba, aki emberileg méltó rá, hogy odatérdeljen Koló párnájára. Aki tudja, mit jelent odatérdelni, nem az olimpiát látja benne, a kiugrást, hogy nyaralni ment volna, most meg Pekingbe. Tamás volt az. Annak ellenére, hogy szakmailag sokak szerint nem ő volt a legmegfelelőbb. Aztán bebizonyítottuk, hogy mégis.
MN: A te szereped is más lett a hajóban.
KGY: Olyan volt, mint amikor az ember felnő. A gyerekből szülő lesz. Sokan tiltakoznak ez ellen a szerepcsere ellen, nem akarják a felelősséget magukra vállalni. Én sodródtam az árral, nem volt idő tiltakozni. Nehéz volt, de el kellett fogadnom, hogy most nekem kell irányítanom, és ha valami nem jó, azt valószínűleg én rontom el. Tamás felé ez nagyon sokrétű volt: beleviszem egy számára addig ismeretlen világba, és egy nagyon nehéz dolgot próbálunk meg végigvinni ilyen rövid időn belül. Sokan segítettek, hogy a mentális részét helyesen csináljuk, mert magunktól nem tudtuk volna. Nagyon sok kérdés merült fel bennem. Mit mondjunk neki? Mennyire fokozzuk az izgalmat? Vagy mennyire degradáljuk a helyzetet? Robi mellett kulcsfontosságú szerepe volt Vura Mártának, a pszichológusunknak - akihez a tragédia előtt három héttel rángattam el Kolót. Õ nagyon szerette ugyan a Mártát, dolgozott is vele korábban, de most nem érezte szükségét. Én meg nyaggattam, hogy menjünk, én egyeztettem le az időpontot. Három alkalommal voltunk, mikor megtörtént, Márta nélkül én nem tudtam volna... Ha százalékban kell kifejeznem, 50 százalékot neki köszönhetünk. Rengeteget. Azonnal ott volt, amikor a tragédia történt. Bennem egy csomó kérdés, amire nem tudtam a választ. És ő volt, aki ezeket megválaszolta.
MN: Végül hogy mondtad meg Tamásnak?
KGY: Tavasszal Kolóval sokat zrikáltuk egymást, hogy ő ide-oda járt két edzés között, én meg rászóltam, hogy lassan most már oda kellene figyelni a pihenésre, két edzés között ne a könyvelővel teljen az ideje. Belátta, úgy is tett. Aztán mikor elkezdődött a fűszezon, és Koló hallotta, hogy délben, a 30 fokos melegben megyek füvet nyírni, szóvá tette, hogy ez nem túl pihentető, és ezt a többiek, a fiatalok is hallották. Felröppent az ajánlat, hogy ki vállalja egy Oakley szemüvegért a fűnyírást. A Tamás jelentkezett, megköttetett az üzlet, beszereztük a szemüveget, és rendesen nyírta is, ahogy kell, minden héten. Aztán amikor megtörtént a tragédia, és Robival megbeszéltük, hogy Tamással indulok Pekingben, fölhívtam. Arra gondoltam, nem ijesztem meg. Azt mondtam, Tamáskám, hagyjuk ezt a fűnyírás dolgot, volna itt egy komolyabb feladat a számodra. De a poén nem érte el célját, a feszültség nem oldódott.
MN: Először összetérdelni milyen volt?
KGY: Ugyanazon a stégen szálltunk be, amelyiken Koló utoljára... Iszonyú fájdalmak közepette, iszonyú lelki teherrel mentünk neki.
MN: Mikor éreztétek, hogy paszszoltok?
KGY: Abban állapodtunk meg, hogy azt próbáljuk megcsinálni, amit én tudok, és Tamásnak ahhoz kell alkalmazkodnia. Az első hajtásban szétrángattuk a hajót, technikai problémáink voltak. Megálltunk, elmondtam, mit kellene megcsinálni. A következőnél minden úgy ment, mint a karikacsapás, teljes mértékben lekövette, amit mondtam neki. Olyan alkalmazkodó mozgást tudott megcsinálni, ami neki is jólesett, és hagyott engem elöl kievezni. Ez nem azt jelenti, hogy én jobban húzok, hanem hogy Tamás úgy tudta magából kiadni a jó mozgást és a sok erőt, hogy engem is hagyott. Nem akarta a saját mozgását a párosra erőltetni. Emiatt volt nagyon jó az utazósebességünk. Onnantól volt egy siklása a hajónak. Az a fontos, hogy ha jól megy, az könnyedén is menjen, ne fáradjunk el, mert görcsből nem lehet 1000 métert végigcsinálni. Aztán egy-két hét múlva mentünk egy pályát, és ugyan rajtunk a teljes csőd volt, mégis igen jó időeredmény született, és maga az érzés is biztató volt.
MN: Pekingben mondtad, hogy a jövőt másként képzeled.
KGY: Már tavasszal megfogalmaztuk Kolóval, hogy olimpia után az eredménytől függetlenül nem folytatjuk a párost. Én úgy voltam vele, hogy ha nyerünk, ha utolsók leszünk, ezzel az évvel befejezem, mert most már annyira megerőltető és annyi lemondással jár. Nekem mindig fontosak voltak a szeretteim, a barátaim, és tudom, hogy az eredményekkel nagyon sokat adtam nekik, de minden év végén azt vettem észre, hogy mindig csak elnézést kérek tőlük, mert nem tudok figyelni rájuk. Hogy nincs energiám arra, hogy eleget tudjak velük foglalkozni. 30 éves vagyok, úgy érzem, most már rájuk kellene koncentrálnom. Soha nem munkált bennem, hogy olimpiai aranyérem nélkül nem fejezem be. Lehet, hogy nekem nem jár az arany. És ez a bronz sokkal többet jelent egy aranyéremnél.
MN: És Tamásért már nem vagy felelős?
KGY: Épp emiatt mondom most azt, hogy nem folytatom vele a párost. Hogy most azt mondjuk, jövőre párost megyünk, az bizalmi kérdés, egy ígéret. Hogy az egész telet nyomni fogom, nyáron nyomni fogom, és ami tőlem telik, megteszem. És ebbe nem fér bele, hogy elmenjek a barátnőmmel síelni. Így nem tartanám fairnek. Több teret akarok engedni más dolgoknak, viszont akkor hiányosságaim lesznek itt. És ezt nem akarom. Nem akarok egy bizalmi kapcsolatot kockáztatni.
MN: Lezárod?
KGY: Jövőre vb lesz, amin c4-ben szeretnék ott lenni. Nyilván edzeni fogok, de télen mondjuk nem napi kettőt, hanem csak egyet. És ha el akarok menni Balatonra, elmegyek. Nem akarok izgalmakat.
