New York-i hajléktalan jogvédők, a Picture The Homeless (PTH) vezetői két hetet töltöttek Magyarországon. Megismerkedtek a helyi viszonyokkal, és érdekvédelmi képzést tartottak a magyar hajléktalanoknak.
*
Magyar Narancs: Miben különbözik a PTH más szociális szervezetektől?
Robert Robinson: A PTH alulról indult, New York-i hajléktalanok alapították és vezetik. Eddig csak rólunk beszéltek, most már közvetlenül beszélhetnek velünk. Szervezetünk társadalmi változást akar elérni a lakhatás, a rendőri erőszak, a menhelyipar, az alapvető és elidegeníthetetlen emberi jogok témáiban, de nagy figyelmet fordítunk a hajléktalanok oktatására és társadalmi-politikai csoporttá szervezésére is. Hogy öntudatra ébredjenek, visszaszerezzék méltóságukat, és hallathassák a hangjukat.
MN: Elég a hajléktalanság ahhoz, hogy közös nevezőre hozzon különböző bőrszínű, politikai beállítottságú, életszemléletű embereket?
RR: Természetesen minden ember különbözik a másiktól, de a hajléktalanság élménye erősen összeköti őket. Én két éven keresztül voltam hajléktalan. 2006-ban sikerült kikeverednem ebből az állapotból, és bár megtehettem volna, mégsem vettem fel előző életem fonalát. Úgy döntöttem, hogy a hajléktalanság felszámolásának szentelem magam. Nem én vagyok a világ legvallásosabb embere, de hiszem, hogy Isten mindnyájunkat egyenlőnek teremtett. A társadalmi különbségeket az emberek alkotta rendszer termelte ki. A hajléktalanokat ráadásul nemcsak szociális és gazdasági kirekesztés sújtja, de erkölcsi is, és ez a megbélyegzés a rasszizmus sémáit követi. Feltételezik rólunk a bűnözésre való hajlamot, a lustaságot, a butaságot, helyzetünk hátterében pedig valami káros szenvedélyt, alkoholizmust vagy drogfüggőséget gyanítanak. Olyan ez, mint az indiai kasztrendszer. Mi vagyunk az érinthetetlenek. Esztétikai okokra hivatkozva távolítanak el bennünket a közterekről, miközben alkotmányos jogainkat semmibe veszik. Ez a kapitalizmus hozománya. Miután mindezt a saját bőrömön is megtapasztaltam, megértettem, hogy mit is mondott Marx az osztálytársadalomról, és mostanra már a marxizmus szemszögéből látom a világ dolgait.
MN: Ha marxizmus, akkor viszont forradalom...
RR: Ha nincs más módszer, akkor legyen forradalom! Valódi szociális változás eddig sem jött létre közvetlen cselekvés nélkül. Akiknek jól megy - és ők irányítanak - azoknak nem érdekük a változás. A rabszolgaság eltörléséhez például polgárháború kellett. A hatvanas években az amerikai polgárjogi mozgalmak is komoly zavargásokkal jártak. Úgy tudom, Magyarországon is voltak már forradalmak, például 1956-ban. Lehet, hogy most is jól jönne egy, mert ha a petíciógyártás és a kérelmek írása nem vezet eredményre, akkor konkrét tettekre és megmozdulásokra van szükség. A párbeszédet ki kell provokálni, mert különben eszükbe se jutunk a döntéshozóknak. Lehet, hogy olykor-olykor meghallgatnak minket, de egyik fülükön be, a másikon ki. A polgári engedetlenséggel viszont erős üzeneteket kapnak. Például el lehet foglalni az üres épületeket, és ellenállhatunk a kilakoltatásnál. Az Egyesült Államokban egyre többen barikádozzák el a foglalt házakat. A hatóság nem is tudja egyszerűen kitenni a szűrüket. De tévedés ne essék, mi nem az ingyenlakhatásért küzdünk, hanem a megfizethetőért, és ezek csak módszerek, amikkel felhívjuk a problémára a figyelmet, és esélyt teremtünk a párbeszédre.
MN: Vannak eredmények?
RR: Manhattanben annyi épület áll üresen, hogy elég lenne New York összes hajléktalanjának, de a tulajdonosok spekulációs céllal inkább üresen tartják, miközben az épületek előtt, az utcán emberek alszanak. Szerintünk ez morális bűntény. Hosszú harc után elértük, hogy az önkormányzattal közösen kidolgozzunk egy tervet, ami alapján az üres ingatlanok egy részébe fedél nélküliek költözhessenek. Azon is dolgozunk, hogy a lakhatási segélyek gyorsabban és egyszerűbben jussanak el az emberekhez. Előkészítettük az oktatási programot is, ami alapján a hajléktalanszállón szakmát lehet tanulni. Így végre értelme lesz a menhelyprogramnak, és aki ideköltözik, világos életcélt láthat maga előtt. Szóval lépésről lépésre haladunk előre. Most például adódott ez a remek lehetőség, hogy eljöjjünk Magyarországra, együtt dolgozzunk magyar hajléktalanokkal és szociális munkásokkal. Ez az első komolyabb külföldi utunk, de biztos vagyok benne, hogy üzenetünk idővel eljut a világ minden tájára.
MN: Mit tudtak mondani a magyar hajléktalanoknak?
RR: Elmondtuk, hogyan lehet egységes, öntudatos csoporttá szervezni a hajléktalan embereket, mert ha az elesettek erőt mutatnak, akkor befolyásuk lehet a döntéshozásra. Megtudtuk például, hogy itteni sorstársaink egyik legnagyobb problémája az állandó lakcím hiánya. Ha valakinek nincs állandó lakcíme, akkor nem foglalkoztatják, ha viszont nincs munkája, esélye se lesz arra, hogy kikeveredjen nyomorúságos helyzetéből. Miért nem lehet ezen egy törvénymódosítással változtatni? Miért ne lehetne elég a munkához például egy állandó postafiókcím, ahová a hivatalos levelek érkezhetnek? De nem csak osztottuk az észt, mi is rengeteg inspirációt kaptunk magyar testvéreinktől. Két napot töltöttünk a "sherwoodi erdőben" (Ferihegy mellett - a szerk.), ami voltaképp egy hajléktalantelep viskókkal, sátrakkal. Nagy szeretettel fogadtak minket, értéket és tartást láttam az emberek szemében. Õk már elkezdték az önszerveződést, rájöttek, hogy ha a kormány nem segít rajtuk, akkor nekik kell segíteniük önmagukon. Azt hiszem, a magyar hajléktalanok előbbre járnak, mint ahol az amerikaiak tartottak, mikor a PTH tíz évvel ezelőtt megalakult.
