Magyar Narancs: Van-e hivatalos definíciója a vallásosságnak, vagy az a vallásos, aki annak vallja magát?
Rosta Gergely: Több irányból közelíti a vallásszociológia ezt a kérdést. Van, amelyik inkább egy vallási hagyományhoz kötődve definiálja, és valamilyen konkrét hitet, gyakorlatot vár el, van, amelyik tágabban értelmezi, és azt mondja, hogy minden vallás, ami bizonyos végső kérdésekre (élet értelme, halál utáni lét stb.) választ ad. Ebbe akár a horoszkóp is besorolható. A leggyakoribb "mérőeszközök" a vallási önbesorolás (vallásosnak tartja-e magát?), a vallásgyakorlat (templomba járás, imagyakoriság) és a hit (Istenben, egyéb hittételekben).
MN: A második meghatározás értelmében akár egy életforma is lehet, tehát rengeteg egyedi vallás keletkezhet.
RG: Pontosan. A modernitás vallásra gyakorolt hatásának egyik fő iránya a vallás individualizálódása, a szigorú egyházi keretektől történő elszakadása, s ehelyett egyéni hitvilágok barkácsolása, amelyekben megfér egymás mellett a horoszkóp és az istenhit is. Ennek a folyamatnak a jele ez a bizonyos "maga módján" vallásosság, ami a magyar társadalom mintegy felére jellemző.
MN: Miben jelent mást a vallás a mai embernek, szemben mondjuk egy középkorival?
RG: A középkori ember - a klaszszikus elképzelés szerint - evilág és túlvilág egységeként fogta fel a világot, feltehetőleg jóval kevesebb kétellyel ezzel kapcsolatosan, mint a mai ember. Nem nagyon kellett például szembesülnie azzal a ténnyel, hogy vannak más vallások, amelyek esetleg épp annyira hihető dolgokat tanítanak saját híveiknek, mint a saját egyháza. Nem nagyon kellett elgondolkodnia azon, hogy amibe gyerekkorában belenevelték, az tényleg úgy van-e, hiszen körülötte majdnem mindenki ugyanazt hitte. Ez az egységesség szűnt meg, ami a felvilágosodásban gyökerezik.A dogmák persze az egyház számára ettől még ugyanazt jelentik, csak esetleg a hívek közül kevesebben azonosulnak teljes mértékben velük.
MN: Mit tudhatunk a XX. századi, magyarországi keresztény hagyományokról, szokásokról?
RG: A II. világháború előtti állapotról megbízható adatok híján nehéz pontos képet adni. A templomba járás gyakorisága feltehetőleg magasabb volt, mint a szocializmus idején, de olyan biztos, hogy nem volt, hogy közel mindenki templomba járt volna. Vallásszociológiai felmérések csak a 70-es évek óta állnak rendelkezésre, a nemrég elhunyt Tomka Miklós munkájának köszönhetően. Ezek, illetve a korábbi helyzetről képet adó egyházi statisztikák azt mutatják, hogy egy "szinuszgörbeszerű" utat járt be a háború után a vallásosság, legalábbis ennek egyházhoz köthető típusa.Az ötvenes évek diktatúrája idején meglepően magas volt a hívők száma, a tendencia a Kádár-korszakban csökkent, a mélypontot az 1970-es évek végén érte el. Aztán megint lassú emelkedés volt megfigyelhető, egészen a rendszerváltás utánig, de az ezredfordulóra a stagnálás, a legújabb eredmények alapján pedig enyhe csökkenés mutatkozik. A saját magukat vallásosnak tartók ma is a társadalom mintegy kétharmadát teszik ki.1990 körül 70 százalék felett volt ez az érték,de ezen belül az egyház tanítását követők kisebbségben vannak, a teljes népességnek úgy az ötödét teszik ki.
MN: A fiatalok?
RG: Általában az mondható, hogy a fiatalok kevésbé vallásosak, azaz mindkét kategória, az egyháziasan és a maga módján vallásos is kisebb a fiatal korcsoporton belül. Itt most az "Ifjúság 2000, 2004, 2008" kutatások vallásosságra vonatkozó adatairól beszélek, ez a 15-29 éves korosztályt reprezentálta. Ezzel együtt valamivel több mint 50 százalékuk 2008-ban is vallásosnak mondta magát, de ebből csak 10 százalék egyháziasan. Aztán megkülönböztetjük a"szimplán" nem vallásosakat, akiket az egész kérdés nem foglalkoztat, távol áll tőlük a vallás ügye (ők úgy 30 százalékot jelentenek); illetve a tudatosan valláselleneseket, vállaltan ateistákat (az ő arányuk 10 százalékos). Érdekesség, hogy a spektrum mindkét végén található csoportban felülreprezentáltak az értelmiségi hátterűek. Nem meglepő, hogy értelmiségiek képviselnek átgondoltan vallásellenes nézeteket, az már annál inkább, hogy a vallás elitizálódni látszik, azaz nemcsak a szegény, falusias rétegeknél van jelen, hanem viszonylag jelentős súllyal a társadalmi ranglétra másik oldalán is, az átlagosnál jobb anyagi helyzetű értelmiségi családokban is.
MN: Előfordulhat, hogy az értelmiségieknek is hiányozni kezdett az a rendszer, ami keretet adhat az életüknek egy ennyire szétszórt világban?
RG: Szerintem nem ez van mögötte. A fiatal értelmiségiek - úgy tűnik - jobban át tudják adni a vallást, kevésbé "vallástalanodnak el", mint a falusias környezetben élők. Ez ahhoz kapcsolódhat, hogy kinek jelenti a vallás "pusztán" a vasárnapi templomba járást, és kinek tudatosan megélt, közösségi élményt. A katolikus egyházban a 60-as évek óta erőteljesen ez utóbbi irányba történik a változás, de úgy tűnik, Magyarországon egy ilyen "modernebb" vagy legalábbis a modernitás kihívásaira választ adni kívánó vallásosság inkább a felsőbb rétegekre jellemző. Faluhelyen, ha pappal beszélget, gyakran hallani azt a kifejezést, hogy a gyerekek 12-13 évesen "kibérmálkoznak" az egyházból, azaz addig jártak rendesen, mert küldték őket, aztán ahogy az "utolsó vizsgát" is letették - ami éppen arról szólna, hogy most már többé-kevésbé felnőtt keresztényekké váltak - akkor számukra az egész véget is ér. Mindez nem azt jelenti, hogy a vidéki vallásosság halott lenne, csak az adatokból az olvasható ki, hogy a hosszú távú tendenciák szerint ott erősebb a vallásosság visszaesése. Ez lényegében a vallásosság társadalmon belüli egyenlőtlen megjelenésének csökkenése irányába hat.
MN: Mennyire egyeztethető öszsze a kereszténység eszméje és a politizálás? Milyen akadályokkal kell megküzdenie egy olyan kis pártnak, mint a KDNP?
RG: A történelem során sokszor felmerült az a probléma, hogy a kereszténység és a politikai szerepvállalás kompatibilis-e egymással. Ebben semmi új nincs. Sokan eleve összeegyeztethetetlennek tartják, hogy magukat kereszténynek tartó személyek keresztény elnevezésű párt zászlója alatt politizáljanak. Leginkább arra hivatkoznak a kritikusok, hogy maga Jézus sem törekedett az evilági hatalomra. Másfelől viszont a keresztény embereknek mint társadalmi csoportnak vannak értékeik, érdekeik, amelyeknek a képviselete egy demokráciában természetes módon és Nyugat-Európa sok országában évszázados múltra visszatekintve a legmagasabb szinten a pártpolitikán keresztül történik. Fontos azt is látni, hogy nagy keresztény egyházak kivétel nélkül a társadalmi felelősségvállalásból fakadó aktív politikai-közéleti szerepvállalásra buzdítják híveiket, és ennek megfelelően például az elkötelezett vallásosak körében hagyományosan magas a választási részvétel. Ugyanakkor egy érdekes kettősség is megfigyelhető a keresztény pártpolitika és az ezzel kapcsolatos elvárások viszonyában. Egyrészt a keresztény pártok számára mindig az jelenti az egyik nagy kihívást, a hitelesség ott csorbul gyakran, hogy a politika világának önálló logikája, a hatalmi harcok és az alkuk miként egyeztethetők össze a kereszténység morális elvárásaival. Másfelől viszont bizonyos kérdésekben (például az azonos neműek házasságával vagy az abortusszal szembeni fellépésnél) éppen az mutatkozik a kívülálló számára gyakran nehezen elfogadhatónak, ha egy kereszténydemokrata párt a keresztény egyházak tanításán alapuló radikális állásponthoz ragaszkodik. Ezek a problémapontok a KDNP esetében is jelen vannak. Helyzetüket nem teszi egyszerűbbé, hogy kis, önálló szavazóbázissal alig rendelkező, de hatalmi pozícióban lévő pártként kell kereszténydemokrata értékeket hitelesen képviselniük, alkalmanként azzal a Fidesszel szemben is, amelynek a párt a parlamenti létét köszönheti. Hogy ez mennyire nem egyszerű, az az alkotmányozás vagy az oktatási reform körüli koalíciós vitákból is jól kitűnik. Ráadásul a felmérések szerint a magukat az egyház tanítása szerint vallásosnak mondók az átlagon felüli mértékben szavaznának a Fideszre, de a KDNP önálló támogatottsága ezen a csoporton belül is legfeljebb pár százalékra tehető. Ez nyilván valamelyest változna, ha a KDNP-t valóban önálló pártként azonosítanák a szavazók, de nagy valószínűséggel ebben az esetben sem beszélhetnénk arról, hogy a templomba járók többsége a KDNP-t választaná.
MN: Van-e értelme beemelni az Alkotmány szövegezésébe a vallást és Istent?
RG: Vallásszociológiai szempontból a társadalom nagyobb része valamilyen keresztény gyökerű vallásképpel rendelkezik, és az is egyértelmű, hogy az ország történetében a kereszténység fontos szerepet játszott. De hogy ezt a keresztény tradíciót kell-e, és ha igen, milyen módon rögzíteni az Alkotmányban? Ezzel kapcsolatban vallásszociológusként azt tudom mondani, hogy a vallás politikai befolyására vonatkozó kérdésekben - és bizonyos értelemben itt is erről van szó - Magyarországon és általában a volt szocialista országokban elég erős az elutasítás, erősebb, mint Nyugat-Európában. Ez alapján számomra nagy kérdés, hogy például egy esetleges népszavazás támogatná-e ezeket a törekvéseket.
