Az emberiség immunrendszere (László Ervin professzor, a Budapest Klub elnöke)

szerző
Bodoky Tamás
publikálva
1998/19. (05. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Csodagyerekként indult: első önálló zongoraestjét kilencévesen adta a Vigadóban, művészdiplomáját tizennégy évesen vette át a Zeneakadémián. Egy évvel később, 1948-ban családjával együtt kivándorolt az Egyesült Államokba, ahol zongoraművészi karrierje mellett a tudományfilozófia és az emberiség sorskérdései kezdték foglalkoztatni. Tudományos pályafutása során számos egyetemen tanított, majd az ENSZ-ben viselt különféle tisztségeket.

Csodagyerekként indult: első önálló zongoraestjét kilencévesen adta a Vigadóban, művészdiplomáját tizennégy évesen vette át a Zeneakadémián. Egy évvel később, 1948-ban családjával együtt kivándorolt az Egyesült Államokba, ahol zongoraművészi karrierje mellett a tudományfilozófia és az emberiség sorskérdései kezdték foglalkoztatni. Tudományos pályafutása során számos egyetemen tanított, majd az ENSZ-ben viselt különféle tisztségeket.

Magyar Narancs: Milyen út vezet a zongorától a rendszerelméletig?

László Ervin: Ötéves koromban fedezték fel, hogy tehetségem van a zongorához, tizenöt éves koromban már az egész világon ismertek, és rengeteg pénzt kerestem vele. Mégis a csúcson hagytam abba a zongoraművészi pályát: egy darabig az egyetemi karrieremmel párhuzamosan koncerteztem is, de egy bonni hangverseny alatt rájöttem, hogy nem azzal a Beethoven-szonátával foglalkozom, amit éppen játszom, hanem a könyvön jár az eszem, amelyen akkoriban dolgoztam. Beláttam, hogy ez így nem mehet tovább: volt egy meghívásom a Yale Egyetemtől, így aztán a következő tíz-tizenkét évet amerikai egyetemeken töltöttem.

MN: És Budapestről az Egyesült Nemzetek Szervezetébe?

LE: Közvetlenül a Rákosi-korszak előtt vándoroltunk ki, mert már tudtuk, hogy mi várható. A nagyapámnak volt egy kis cipőgyára, amelyet később államosítottak is, nagyon valószínűnek látszott, hogy a családnak itt jó darabig nem nő fű. Az ENSZ-hez csak jóval később kerültem: 1972-ben a Princeton Egyetem felkért, hogy az akkor újszerűnek számító evolúciósrendszer-elméletemet alkalmazzam a nemzetközi viszonyok fejlődésére. Ott írtam meg A jövő stratégiája című könyvemet, amely pontosan egyszerre jelent meg a Római Klub első jelentésével, amely a fejlődés korlátairól szólt. Aurelio Peccei, a szervezet vezetője elolvasta a könyvemet, találkozóra invitált, hosszan beszélgettünk, és utána felkért, hogy készítsek egy jelentést az emberiség távlati feladatairól. Ehhez az ENSZ egyik kutatóintézete, az UNITAR (United Nations Institute for Training and Research) igazgatói posztját ajánlotta fel. Magát az intézetet azóta pénzhiány miatt sajnos megszüntették, de én annak idején egy éven keresztül dolgoztam a jelentésen, százharminc ember munkáját koordináltam a világ minden tájáról. Később dolgoztam a "globális dialógus" projektben is, amely három évig működött, de aztán Amerika, Anglia és Németország távolmaradása miatt zátonyra futott. Akkoriban Waldheim volt a főtitkár, aki egészen 1984-ig ott marasztalt a világszervezetnél.

MN: Bennfentesként hogyan értékeli a nagy nemzetközi szervezetek, például az ENSZ vagy az EU szerepét? Képesek hatni a hosszú távú folyamatokra?

LE: Sokkal kevésbé, mint amennyire kellene. Amikor olyan kérdésekről van szó, mint a környezetvédelem, az információs vagy a pénzügyi rendszerek, globális összefogásra volna szükség. Ezért kellenek nagyon a nemzetközi szervezetek, amelyek ugyan tudnának lépéseket tenni, vannak konkrét terveik is, de teljesen ki vannak szolgáltatva az egyes államoknak. A legtöbb állam pedig elsősorban a saját érdekeit képviseli az ENSZ-ben is, a globális, közös fellépés lehetőségét másodlagos kérdésként kezelik. Az ENSZ jelenleg leginkább a szegény, elmaradott országoknak használ, és óriási szerepe van abban, hogy a világunk még nem szakadt véglegesen két részre.

MN: Az informatikai robbanás növeli vagy szűkíti a fejlettek és a fejlődők közti szakadékot?

LE: Egyelőre növeli. Még az Egyesült Államokban is kimutatták, hogy például a negyvenezer dollár alatti keresetű fekete családok egyáltalán nem kapcsolódnak be a számítógép-hálózatba. Az ember munkaképessége és társadalmi szerepe ugyanakkor mind erősebben függ az információkhoz való hozzáféréstől, ezért az Internet lehetőséget is jelent, mert ezt megkönnyítheti.

MN: A tudomány ma látszólag egyre kisebb részterületekre bomlik, a tudósok pedig egyre jobban specializálódnak. Ön mégis konvergenciáról beszél.

LE: Egy rendszer mindig sok kis változáson keresztül alakul és fejlődik. A sok kis részterületen folyó vizsgálatból azonban általános jelenségek, szabályszerűségek is előkerülnek. Sajnos a mai tudományos élet nincs berendezkedve arra, hogy ezeket is vizsgálja, nincsenek ilyen szakok. Talán a tudományfilozófia feladata lenne, de a tudományfilozófusok kilencven százaléka szintén egy szűk részterületen dolgozik.

MN: Mégis lát esélyt az "egységesítő elméletek" megjelenésére?

LE: Mindig vannak olyan elméleti szakemberek, akik megpróbálják összerakni a képet. A tudomány történetében ez mindig így volt: Galilei, Kepler, Newton, Darwin, Freud, Einstein - mindig vannak elmék, akik képesek a szintézisre. Aztán jönnek a specialisták, akik megint szétszednek mindent, és egy új fázis kezdődik. Kérdés, hogy van-e társadalmi szükség a szintézisre. Úgy látom, hogy az a nagy ellenállás, ami például a rendszerelmélettel szemben a hatvanas években megnyilvánult, már elmúlt. A számítógép, a káosz fizikája, szinte minden kurrens tudományterület a rendszerelmélet talaján áll. Én most a rendszerek összeköttetéseit vizsgáló mezőelméletekkel foglalkozom, ez valamivel frissebb dolog. Neumann már foglalkozott vele, de a kilencvenes években jött csak divatba.

MN: A sokat emlegetett nagy paradigmaváltás mennyiben a millenniumpánik következménye és mennyiben valós folyamat?

LE: Nem hiszem, hogy a tudomány érzékenyen reagálna az évezred végét körüllengő mítoszokra. Éppen ellenkezőleg: a millennium inkább a szkepticizmust erősíti, mert az ön kérdése másokban is felvetődik. A digitális forradalom azonban óriási változást hozott a tudományos eszköztárba: sokkal mélyebben belátunk az időbe, a mikro- és a makrovilágba. Tudjuk, mi történt háromszázezer évvel az ősrobbanás után, a számítógép segítségével pedig modellezni is tudjuk a folyamatokat. Nem szükséges kideríteni minden egyes ok-okozati kapcsolatot, mert a számítógéppel a komplex hatásokat is vizsgálhatjuk. A természet hatalmas komplexitással működik: az emberi testben például tíz a harmincadikon biokémiai folyamat zajlik le másodpercenként. Ezt nem lehet ok-okozati hatásokra bontani, de egyre finomabban modellezhető.

MN: Mit tart rövid távon a legsúlyosabb globális problémának?

LE: Mivel a Föld egy rendszer, semmilyen aspektusból nem lehet egyetlen tényezőre redukálni. A krízist előidézheti a klímaváltozás, a termőföld kizsákmányolása, az ivóvíz szennyezettsége, a túlnépesedés, a genetikai manipuláció: több ezer potenciális veszélyforrás létezik. Hogy ezek közül melyik húzza meg a ravaszt, nem látható előre. De ha tovább sokkoljuk a rendszert, valamelyik biztosan.

MN: Létrejöhet egy olyan globális emberi kultúra, amely képes kezelni ezeket a problémákat?

LE: Az elmúlt háromszázötven-négyszáz év, ami Galilei és Newton óta eltelt, kivételes az emberiség kultúrtörténetében. Előtte mindenhol, az azóta eltelt időben pedig a Nyugat kivételével mindenhol olyan világkép alakult ki, amelyben az ember egy magasabb realitás részeként volt felfogva. Ezt a fajta szellemiséget itt Európában a technikai forradalom elpusztította, az emberiség egy kamasz lelkesedésével vetette magát a technikára, ami szinte minden mást kiszorított a kultúrából. Ezt a folyamatot nem szabad lebecsülni, mert óriási vívmányai vannak, de látni kell a határait és a veszteségeket is. A társadalmi változások motorja jelenleg a technikai fejlődés: az emberek nagyon különbözők, a társadalmak nagyon különböző fokon vannak, a kommunikáció iránti igény azonban közös. De a most hódító technikai, tőkés kultúra nem fenntartható: kétmilliárd embernek még talán menne, de hatnak már nem fog. Az emberiség ismét fel fogja fedezni a különbségek, a diverzitás értékét: részben visszanyúl a nemzeti hagyományokhoz. Ahogy a kínaiak vagy az indiaiak hagyományosan éltek, az fenntartható volt.

MN: A tendencia viszont azt mutatja, hogy senki nem hajlandó önként lemondani az ön által technikai, tőkés kultúrának nevezett folyamat vívmányairól.

LE: Rá fogunk fázni. De vannak biztató jelek: időnként tanácsadóként is működöm nagy multinacionális cégek mellett, és azt látom, hogy a világcégek vezetőit kezdi foglalkoztatni, hogy fenntarthatóvá tegyék saját működésüket. Nekik sem érdekük, hogy összeomoljanak a piacok. Kutatásokat finanszíroznak a termelés fenntarthatóvá tételére. Pedig ez veszélyt is jelent, az kell hozzá, hogy a konkurencia is hasonló lépéseket tegyen, ellenkező esetben piacot veszthet a cég. A mi feladatunk a Budapest Klubban többek között az, hogy ezeket a vezetőket összehozzuk, és rábeszéljük őket a közös fellépésre. Ehhez a szellem embereinek, művészeknek, íróknak a segítségére van szükségünk.

MN: Mennyiben felelnek meg a globális információs társadalom szabadpiacának most formálódó játékszabályai a fenntartható fejlődés feltételeinek?

LE: Kezd bekerülni a szélesebb köztudatba az a gondolat, hogy a fejlődés jelenlegi üteme és módszerei nem fenntarthatóak. Az emberek gondolkodása változik, nem racionális alapon, ez inkább egy intuitív folyamat, félig-meddig ösztönös. Egy régi barátom úgy fogalmazott, hogy ezek a gondolatok jelentik az emberiség immunrendszerét. A jelenlegi helyzetet a rendszerelméletben bifurkációs pontnak nevezik: a status quo nem fenntartható, változás következik, viszont a változás végkimenetele a rendszerre nézve nem előre látható. A változás lehet a rendszer megsemmisülése is, például hogy kihal egy faj, vagy elpusztul az ökoszisztéma.

MN: Elképzelhetőnek tartja ezt a forgatókönyvet is?

LE: A nyolcvanas évek közepén írtam egy könyvet Az utolsó válság címmel, amelyet egyetlen amerikai kiadó sem volt hajlandó kiadni: azt mondták, hogy túl pesszimista. Egy fiktív eseménysort ábrázolt, amely a civilizáció bukásához, majd kisebb egységekből történő újraépítéséhez vezet.

MN: Mit gondol arról, hogy mire az emberiség végképp lelakná ezt a bolygót, a világűr felé nyílik lehetősége a továbblépésre?

LE: A földön kívüli élet valószínűsége igen magas. Az is elképzelhető, hogy van már kapcsolat is, megbízható csillagászoktól hallottam, hogy erre konkrét bizonyíték is létezhet, de ezt nagyon kevesen ismerik, talán tucatnyi ember a Pentagonban. Erről csak spekulálni lehet, de ha elfogadjuk Frank Drake (a földön kívüli intelligens élet felkutatására irányuló SETI-program atyja - a szerk.) számításait, a mi galaxisunkban is léteznek magasabb rendű életformák az emberen kívül. Mivel a fénysebességet átlépni nem lehet, a távoli bolygók kolonizálása óriási nehézségekbe ütközik. Ezen a problémán is dolgoznak kutatók. A kozmikus vákuumban léteznek olyan nullpontenergiák, amelyeket esetleg meghajtásra lehet felhasználni, az információim szerint a Földön talált idegen roncsok is vákuumenergiás meghajtásra utalnak. Más energiaforrás nincs az űrben. A kérdés az, hogy az Einstein által leírt törvényszerűségeken túl működnek-e más hatások is a fénysebesség közelében; bizonyos kutatások szerint igen, át lehet alakítani a téridő szerkezetét. De a megoldás nem az, hogy innen elköltözünk.

Bodoky Tamás

szerző
Bodoky Tamás
publikálva
1998/19. (05. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...