"Csak az van, és semmi más"
Tóth Olga szociológus a familizmusról
Szokás azt mondani, hogy Magyarországon gyerekbarát, családcentrikus társadalom él. Ugyanakkor közhely, hogy a fiatalok alig és a korábbi időszakokhoz képest később vállalnak gyereket. Egy közeljövőben megjelenő tanulmány szerint éles ellentmondás van a családdal, a nemi szerepekkel és a gyerekvállalással kapcsolatban a magyar társadalom attitűdje és értékrendje között.Magyar Narancs: Hogyan lehet családcentrikus egy olyan társadalom, ahol kevés gyerek születik, ahol a fiataloknak eszük ágában sincs otthon maradni és gyereket nevelni, háztartást vezetni?
Tóth Olga: Ha csak az értékrendet nézzük, akkor Magyarország valóban nagyon családcentrikus, nagyon gyerekbarát társadalomnak tűnik. A patriarchális, hagyományos családmodellt tartják helyesnek az emberek. Ne dolgozzon az asszony, pláne ha már gyereket szült. Ha megkérdezzük az embereket, hogy hány gyereket tartanának ideálisnak, rendre többet mondanak, mint amennyi valójában van. Konzervatív kollégáink azt mondják, hogy egészségesen családcentrikus a magyar társadalom, feminista kollégáink viszont azt, hogy egy nagyon tradicionális értékrend szerint megragadt társadalomban élünk. Ugyanakkor, ha megvizsgáljuk az emberek valóságos viselkedését, azt látjuk, hogy a fele sem igaz annak, amit állítanak. A fiatalok fütyülnek a házasságra, kevés gyerek születik, az is később, és egyre több a társadalom által problematikusnak ítélt párkapcsolat. A fiatal nők tanulnak, igyekeznek elhelyezkedni. Kevesen vannak, akik otthon maradnak és háztartást vezetnek. Ez az ellentmondás indította el a gondolatainkat Dupcsik Csaba kollégámmal.
MN: A házimunka megoszlásában elég nagy a hasonlóság az értékrend és a viselkedés között.
TO: Valóban, az emberek általában úgy gondolják, hogy a házimunka a nő dolga, és valóban inkább a nők végzik. De amíg majdnem mindenütt azt látjuk, hogy Magyarország besimul az európai átlagba, tehát egy modernizálódott társadalomban élünk, az értékrend azt mutatja, mintha ez egy száz évvel ezelőtti társadalom lenne.
MN: Mi ennek az oka?
TO: Ezer és egy oka lehet. Az egyik magyarázat, főleg a konzervatívabb kollégáknál, hogy a mindenkori politikai vezetés, a kormány vagy a társadalom nem engedi meg az embereknek, hogy ezt a mérhetetlen családcentrikusságot kiéljék.
MN: Vagyis ha egy otthon maradó anya annyi gyermekgondozási segélyt, illetve családi pótlékot kapna, hogy az apa tényleg el tudná látni a családot, akkor az emberek boldogan vállalnák ezt a tradicionális családi szereposztást?
TO: Ez a vita már a 60-as, 70-es években elkezdődött. Sokan vélik úgy, hogy valóban ez lenne a helyes, és van is abban igazság, hogy ha egy család megélne egy keresetből, akkor talán valóban egy keresetből élne. De ki mondta azt, hogy feltétlenül a nőnek kell otthon maradni és a férfinak dolgozni? Ezt a családnak kellene eldöntenie. Néhányszor előfordul, hogy a papa marad otthon gyesen, mert a mama többet keres. Feltehetőleg, ha nagyobb anyagi elismeréssel járna a gyereknevelés, akkor valamennyivel több gyerek születne, de valószínűleg akkor sem lenne négy gyerek egy családban, hanem egy helyett talán kettő. A magyarázatok másik köre inkább arra fókuszál, hogy nem feltétlenül mozog együtt a viselkedés és az értékrend. Az előbbit sokszor praktikus okok befolyásolják, ráadásul gyakran olyan modellkövetések mozgatják, amiket ritkán tudunk tetten érni. Például azt, hogy a fiatalok nem feltétlenül házasodnak meg Nyugaton 24 éves korukban, hanem mondjuk másodéves egyetemisták, vagy épp a harmadik diplomájukat szerzik meg. Sokféle szerepmodell jelent meg az életünkben - az egységes, mindenkitől elvárt, szabványos életminta, amit a mostani fiatalok szüleinek generációja eléggé kényszerűen követett, sokszínű lett.
MN: Épp erről a megváltozott viselkedésről beszélünk a legtöbbet.
TO: Így igaz. Az értékrendek tradícióiról viszont sokkal kevesebbet. Dupcsik Csabával rábukkantunk a familizmus elméletére, mely szerint ahol a társadalom bizalmi szintje nagyon alacsony, az embereknek nincs más kapaszkodójuk, más védőhálójuk, csak a család. Gondoljunk a délolasz és a kínai társadalmakra. Úgy véltük, hogy a magyar társadalomra is illik ez a modell. Az emberek nem bíznak az államban, a pártokban, a politikai elitben. Az állami szervek nem élveznek bizalmat. Nincs, vagy nem jól épült ki a civil társadalom, nincs második védőháló, ami az embereket megfogná. A szomszédság, az érdeklődési kör, az érdekvédő szervezetek, az egyházak civil életet befolyásoló szerepe, ami például az Egyesült Államokban nagyon erős. Ezek a hálók nem igazán működnek, és ahhoz, hogy valaki találjon magának egy hátországot, védelmet, nem tud mást tenni, mint hogy behátrál a családba.
MN: Köztudott, hogy a baráti kapcsolatok is nagyon gyengék.
TO: Sok esetben a teljes hiányuk figyelhető meg. Ha az embernek nincsen más bizalmasa, mint a házastársa, gyakorlatilag ő az egyetlen ember, akivel meg tudja beszélni a bajait. Ha vele történik valami, a másik is tökéletesen védtelenné válik. Úgy gondolom, hogy az emberek rossz hangulatának vagy a sok családbomlásnak ez az egyik nagyon fontos oka. Tulajdonképpen azt állítjuk, hogy a familizmus Magyarországon egy nagyon elterjedt "ideológia", amit az emberek nagy része elfogad.
MN: Egy kiegyensúlyozott társadalomban az emberek életét több körülmény befolyásolja, ebből a család, bár nagyon fontos intézmény, mégis csupán egy dolog.
TO: Így van. Mi sem azt akarjuk mondani, hogy a család nem fontos, csupán azt akarjuk, hogy az emberek többsége egyszerre több lábon tudjon állni. A familizmus mint gondolatrendszer nem azt jelenti, hogy nagyra tartom a családot, hanem azt, hogy csak az van, és semmi más.
MN: A tradicionális családmodell erőltetése nem új keletű Magyarországon. A második világháborút megelőző időszakban a család szentsége egyértelmű.
TO: Igen, Dupcsik Csaba ideológiatörténeti áttekintést készített az elmúlt száz évre vonatkozóan annak bizonyítására, hogy mindegyik politikai rendszer boldogan felhasználta és beépítette a familizmust. A század első felében az isten-haza-család eszmekörben egészen világos a család rendkívüli szerepe, de a Rákosi- és a Kádár-korszakban is hamar felismerték, hogy jobban kezelhetőek az emberek, ha családban élnek. Ha én független ember vagyok, akkor bármit bátrabban megteszek, mint ha zsarolható vagyok a családommal, gyerekeimmel. A Kádár-rendszer alatt ez csak fokozódott. A 70-es évek a családi élet reneszánsza - ekkor maradt a legkevesebb ember pár nélkül, korán születtek a gyerekek. A legelemibb szinten, a szülők, a környezet, de tulajdonképpen a politika, a gazdaságpolitika szintjén is a család felé nyomták a fiatalokat. Evidens volt, hogy lakáshoz, hitelhez így lehet jutni.
MN: Változott-e valami a rendszerváltással?
TO: A rendszerváltás utáni időszakban a jobboldali pártok boldogan belekapaszkodtak ebbe az ideológiába - de a familizmus ellen egyik politikai párt vagy kormány sem tett. Az igazi veszélyt abban látom, hogy egy familista rendkívül beszűkült világképet mutat a gyerekeinek. Ezért fordul elő oly gyakran, hogy a fiatalok egy része borzasztóan önállótlan politikai vagy társadalmi kérdésekben. Azt szajkózzák, amit a szüleiktől hallanak. A familizmus ugyanis nem családcentrikus, hanem elválasztó életmód. De semmiképp nem keverném össze azzal, ha valaki gyereket nevel, és az neki teljes életet ad, mert az szép és példaértékű dolog lehet.
MN: Tehát ha nem működnek a szociális kapcsolatok, akkor nagyon könnyű elbújni a családba, magunkra zárni az ajtót. Azokban az országokban, ahol kevésbé elterjedt, hogyan gondolkoznak a familizmusról?
TO: Azokban a társadalmakban, ahol kevésbé van jelen, a familizmust kifejezetten individualista viselkedésnek tartja a szakirodalom. A familistát olyan embernek látja, aki csak magával törődik, nem vesz részt semmilyen civil szerveződésben, nincsenek barátai, nem érdekli a politika, nem érdeklik a lokális szerveződések. Mindez azért veszélyes és önveszélyes, mert elvágja az ember csápjait a világtól. Megakadályozza, hogy több forrásból táplálkozzon a világismerete, vagyis a világlátása is szegényesebb lesz. És közben a társadalom is veszít azzal, ha ezek az emberek nem vesznek részt a szűkebb, tágabb környezetük életében, annak formálásában.
