Nos, az ünnep kezdetei közel egy évszázaddal korábbi eseményekhez, az 1910. augusztus 27-i koppenhágai II. Nemzetközi szocialista nőkonferenciához nyúlnak vissza, amelyen többek között kimondták, hogy "a világ szocialista asszonyai, saját országuk proletariátusának osztályöntudatos politikai és szakmai szervezeteivel egyetértésben, évente egy nőnapot rendeznek, amely elsősorban a nők választójogáért folytatott agitációt szolgálja". Amikor aztán Clara Zetkin két évvel később, a bázeli nemzetközi kongresszuson hivatalosan is bejelentette, hogy a nők választójogáért harcolva a nemzetközi nőnapot a New York-i textilmunkásnők 1857. március 8-i tüntetésének emlékére minden év március 8-án fogják megrendezni, a koppenhágai kongresszus kezdeményezése voltaképpen hatályba is lépett. Az immár hivatalossá vált ünnepet azonban mind Amerikában, mind Európában meglehetősen lanyha érdeklődés kísérte. Mindenekelőtt azért, mert a nők választójogát, ha korlátozva is, több országban vagy már korábban, vagy a kongresszus után néhány évvel megadták, s így az a sajátos helyzet állt elő, hogy a nemzetközi nőnapon az eredetileg legfontosabb célért már fölösleges volt agitálni.
Nem így Oroszországban. Ott - miután a pétervári gyári munkásnők 1917. március 8-án (a Gergely-naptár szerint február 23-án) hatalmas tüntetést rendeztek - a fenti napnak, úgy is mint a februári forradalom egyik kiemelkedően fontos eseményének az Oroszországi Szociáldemokrata (bolsevik) Munkáspárt történetében megkülönböztetett jelentősége lett. Aktuálisan tehát a nők választójogának kivívását célul kitűző, Amerikára és Európára kiterjedő nemzetközi ünnep Szovjet-Oroszországban mindinkább saját nemzeti (orosz, szovjet) ünneppé kezdett átalakulni. Clara Zetkin a német nőkhöz intézett felhívásában külön kiemelte, hogy a nemzetközi nőnap ügyét, s ezzel együtt a tőkés uralom elleni harcot, mint "a világ egyetlen igazi békeállamának, a Szovjetuniónak világító példája mutatja, íme, győzelemre lehet vinni".
A nagy tartalék
A nőnapnak a Szovjetunióban betöltött kivételes jelentőségét egyébként nemcsak Lenin, hanem Sztálin is hangsúlyozta. A Pravdában 1925. március 8-án megjelent cikkében, anélkül, hogy akár a koppenhágai, akár a bázeli kongresszus eredeti céljaira utalt volna, félreérthetetlenné tette, hogy a Szovjetunióban "a nemzetközi nőnapnak olyan eszközzé kell lennie, amelynek segítségével a munkás- és parasztnőket a munkásosztály tartalékából a proletariátus szabadságmozgalmának harcoló seregévé változtatjuk". Természetesen a Zetkin által megteremtett ünnepet a Szovjetunióban ekkor már nem a nők különböző gazdasági, társadalmi, kulturális stb. jogai érvényesítésének, hanem a bolsevik ideológia győzelmének szolgálatába állították. A nőnap alkalmából írt fenti cikkében a szerző a nemzetközi nőnap ürügyén a munkásosztály szabadságmozgalmának legyőzhetetlenségét és nagyszerű jövőjét hirdette, s részletesen kitért arra is, hogy miután a proletárhatalom győzelme vagy veresége függ attól, hogy a nők a munkásosztály oldalán vagy ellene fognak-e harcolni, "a kommunista pártnak erélyes harcot kell folytatnia azért, hogy a nőket, a munkás- és parasztnőket kiszabadítsa a burzsoázia befolyása alól, hogy a munkás- és parasztnőket politikailag felvilágosítsa és a proletariátus zászlaja alatt megszervezze". Másképpen szólva Sztálin szerint a nemzetközi nőnap "eszköze annak, hogy a dolgozó nőket, ezt a nagy tartalékot, a proletariátus oldalára állítsuk".
Nyilván a nőknek, a "munkásosztály tartalékának" a Szovjetunióban kivételes jelentőségre szert tett ünnepe is közrejátszott abban, hogy Clara Zetkin halálakor, 1933. június 20-án holttestét a moszkvai Szakszervezetek Házában ravatalozták fel. Lenin közvetlen munkatársának, a Komintern egyik vezetőjének fényes külsőségek mellett rendezett temetésén az elhunyt koporsóját, nem véletlenül, maga Sztálin emelte vállára, majd helyezte el urnában lévő hamvait a Kreml falánál, közvetlenül a forradalom vezérének földi maradványai mellé.
1933 augusztusában, tehát alig néhány héttel a nagy temetés után Sztálin és Vorosilov egy Clara Zetkinről elnevezett hajóval Gorkijból Sztálingrádba utazott. Azt nem tudni, vajon a két magas rangú szovjet vezető között szóba került-e az, hogy a proletár nőmozgalom vezetőjének halála után hogyan lehetne még hatékonyabbá tenni a nőpolitikát a világ első szocialista országában. Annyi azonban bizonyos, hogy a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának 1944. évi rendelete értelmében minden hét-, kilenc- vagy ennél több gyermekes anyának a "Hős anya" címet, illetve az Anyai Dicsőség és az Anyasági Érem kitüntetést adományoztak.
Fehér szegfű
1906-ban, tehát röviddel az előtt, hogy a Koppenhágában megtartott II. Nemzetközi nőkonferencia a nemzetközi nőnap életrehívásának gondolatát felvetette, egy Nyugat-Virginiában élő hölgy, bizonyos Anna Jarvis elhatározta, hogy a májusban elhunyt anyja tiszteletére emlékünnepélyt rendez, ami 1907. május második vasárnapján meg is történt. Jarvis pedig, mint feljegyezték, e megemlékezésen az ilyen ünnepségek később hivatalosan is elfogadott virágát, 500 szál fehér szegfűt osztott szét a megjelentek között. Így született meg a májusi anyák napja, amely - annak ellenére, hogy elüzletiesedő jellege miatt Jarvis maga kérte a megszüntetését - mind népszerűbb lett. Olyannyira, hogy az 1930-as években Németországban Hitler, Olaszországban Mussolini - egy torz módon megnyilvánuló termékenységkultuszként - bevezette a sokgyermekes anyák ünnepét. És itt kell visszatérni a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának fentebb már említett rendeletére, amelyből okkal lehet arra következtetni, hogy a sokgyermekes anyák ünnepét a totalitárius sztálini diktatúra a nemzetiszocialista Németországból vette át.
De térjünk át a nemzetközi nőnap hazai, magyarországi történetére. Ezzel kapcsolatban először azt kell leszögezni, hogy annak, ellentétben a Szovjetunióval, 1945 előtt nálunk alig volt társadalmi, politikai jelentősége. 1951. március 8-án azonban mindez megváltozott. Mint arról a lapok is beszámoltak, annak a szerető gondoskodásnak köszönhetően, amit a Párt a felszabadulás első pillanatától a sokgyermekes anyák iránt érez, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa, a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének javaslatára az Anyasági Érdemrend és Érdemérem adományozása, valamint a sokgyermekes anyák pénzjutalomban való részesítése tárgyában, március 8-án kiadta az 1951. évi 9. számú törvényerejű rendeletét. Ennek értelmében "a dolgozó nép állama megtisztelő kitüntetésben kívánja részesíteni azokat a sokgyermekes anyákat, akik gyermekeik világrahozatalával és felnevelésével nagymértékben hozzájárulnak államunk népességének gyarapodásához és hazánk megerősödéséhez is".
Anélkül, hogy itt a törvényerejű rendelet minden részletére kitérnénk, állapítsuk meg: az előzőek ismeretében aligha kétséges, hogy a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának fenti rendelete a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának 1944. évi intézkedése alapján született. Március 8-nak Magyarországon így egy egészen különleges kevercse alakult ki, a nemzetközi nőnapra a sokgyermekes anyák ünnepét is rátelepítették. Mindebből azonban nem következik az, hogy az Elnöki Tanács 1951. 9. számú törvényerejű rendeletének életbelépésével akkor először ünnepelték meg a sokgyermekes anyákat Magyarországon. Ugyanis a "magyar életküzdelem leghősibb, legelszántabb regimentjét", ahogy a korabeli sajtó nevezte őket, nálunk már 1928-ban kitüntető figyelemben részesítették.
A Nyugat-Virginiában kezdeményezett, majd Németországban és Olaszországban némi metamorfózison átesett anyák napja hozzánk is "begyűrűzött", ennek eredményeképpen hívták életre a Magyar Anyák Nemzeti Ünnepét, valamint a huszonöt, huszonnégy vagy akár csak tízgyerekes anyákból álló szervezetet, az Anyák Vitézi Rendjét (lásd: Vitéz méhek, Magyar Narancs, 2005. augusztus 21.). Ami tulajdonképpen azt jelentette, hogy a sokgyermekes anyák kultuszát nem Magyarország vette át a Szovjetuniótól, hanem német és olasz közvetítés után a Szovjetunió vehette át tőlünk. Másképpen fogalmazva: az első pillanatban egyébként logikusnak tűnő feltételezés, hogy a sokgyermekes anyák ünnepét először a Rákosi-diktatúra honosította volna meg Magyarországon, történetileg nem állja meg a helyét.
Azokat az anyákat ugyanis, akik "gyermekeik világrahozatalával nagymértékben hozzájárultak államunk népességének gyarapodásához", nem 1951-ben, hanem már másfél évtizeddel korábban a "nemzeti vérveszteség pótlásában" elért kimagasló eredményeikért tüntették ki. Tehát a sokgyermekes anyák ünnepe nem szovjet átvételként, hanem a Horthy-rendszer sajátos belső fejlődésének eredményeként tért ismét vissza, immár egészen más ideológiát szolgálva, a szovjet megszállás alatt lévő Magyar Népköztársaságba.
A magyar ünnephierarchiában 1951-től mindinkább felfutó nemzetközi nőnappal kapcsolatban természetesen felmerülhet a kérdés: az 1945 után kétségkívüli szovjet hatásra előtérbe kerülő ünnepnek milyen gyökerei, milyen társadalmi, politikai hagyományai, illetve társadalmi beágyazottsága volt a Horthy-korszak idején Magyarországon. Nos, a kérdést alighanem egy 1952-ben született vers segíthet megválaszolni. A vers - felidézve a koppenhágai, berni kongresszusok azon határozatát, mely szerint
Nők nemzetközi ünnepe
Lett március 8. - s harci nap,
S az elszántság és békevágy
Nőtt, egyre nőtt az ég alatt...
- az ünnepnek a Szovjetunióban betöltött jelentőségét abban látta, hogy
Innen sugárzik szét a béke,
Itt védik a népek igazát,
Erre tekint bízón remélve,
Ki félti férjét és igazát.
Drága békénket védeni,
Mert harcolni kell szakadatlan
S felszámolva az átkos múltat,
Igazság fényét hinteni.
A költemény további részéből, amelyben Marton Lili költő némileg meglepő módon a nemzetközi nőnapon a Kreml messze sugárzó csillagát énekli meg, kiderül, hogy a versnek nincs egyetlen sora sem, amely március 8. hazai eseményeit, például az első nőnapi megemlékezést (1914), akár csak utalásszerűen is említené. Ami arra enged következtetni, hogy a nemzetközi nőnapnak a hazai baloldali mozgalmakban nem volt semmilyen említésre méltó, mély gyökere, felfutását nem a hazai, hanem a sztálini hagyományok átvételének köszönhette.
Paradicsomi bástyák
Természetesen a szovjet példa a hazai nőnapi propagandában is megkülönböztetett szerepet kapott. Nemcsak az ünnep jelentőségét méltató vezércikkekben és beszédekben, ahol a szónokok soha nem mulasztották el kiemelni, hogy a világ asszonyai e napon milyen bizalommal és szeretettel tekintenek a nagy Sztálin vezette Szovjetunió, a béke legerősebb bástyája felé, hanem a Szovjetunióba kiküldött nőküldöttségek beszámolóiban is. A Tornyosnémetiben élő Skollár Sándorné, hatgyermekes parasztasszony például hosszú levélben számolt be a világ első szocialista országában szerzett tapasztalatairól. A negyvenkét éves asszony, aki a Kis Újság szerint világéletében olyan cselédkenyeret evett, ami véres verítékkel volt megöntözve, és abból sem volt elegendő, most saját szemével győződhetett meg arról, hogy "milyen paradicsomi életük van a kolhozparasztoknak, ahol nem gond a gyermekek nevelése. A lakásokban mindenütt villany és rádió, szép bútorzat van minden kolhozparaszt házában, szebbnél szebb könyvekkel, ami nemcsak díszül szolgál, hanem olvassák, tanulják is a könyveket..." A nőnapi ünnepségek legfontosabb eseménye azonban kétségkívül a szovjet Anyai Dicsőség és az Anyasági Érem mintájára készült Anyasági Érdemrendek és Érdemérmek (álló nő, mellette egy fiú és egy leány, bal karján csecsemőt, jobbjával egy kibontott zászlót tart), illetve a pénzjutalmak átadása volt.
De csak 1957-ig. A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány ekkor ugyanis úgy döntött, hogy a sokgyermekes anyákról szóló 1951/9. számú törvényerejű rendeletet saját 19/1957. (III. 22.) számú rendeletével hatálytalanítja, és a 35 000 Anyasági Érdemrend, illetve Érdemérem helyett, mintegy kitágítva az ünnepeltek körét, a tavasz első hírnökével, egy csokor hóvirággal nem a sokgyermekes anyákat köszönti, hanem "a munkában és a társadalmi tevékenységben élenjáró nőket", akiket egészen a rendszerváltásig, tehát addig, amíg a nemzetközi nőnap hazai hivatalos ünneplése meg nem szűnt, érdeklődésének fókuszába állított.
A rendszerváltás után azonban a Magyar Szocialista Párt szükségét érezte, hogy a Magyarországon mindig szervetlenül jelen lévő, a sztálini, illetve a hitleri átlényegítés hatásának is kitett, végül teljesen kiüresedett ünnepet ún. baloldali hagyományaira hivatkozva, némi reformálás után büszkén vállalja. A gyakorlatban ez úgy nyilvánul meg, hogy a párt finoman utalva a kádári Magyar Népköztársaság és a Magyar Köztársaság társadalmi, politikai rendszere között fennálló diszkontinuitásra, a pártállami hóvirágok helyett Anna Jarvis májusi, fehérből vörös színűvé változott, de márciusban még csak mesterségesen, melegházban nevelt szegfűivel, a párt új logójával köszönti e szép napon a nőket.
