"Szép cigánylány vagyok, úgyhogy nagy mázlim van. Én mindenkinek azt szoktam mondani, hogy a cigányok szépek tudnak lenni, és baromi jó kultúrájuk van" - ad munkájához módszertani bevezetőt Tinó Krisztina. Egy belvárosi cukrászda asztalánál ülünk - farmer-bőrdzseki szerelésben, torokfájós hangon és nem nagy kedvvel beszél magáról.
Roma: példakép
Pedig olyan mázli kevés volt intézetis fiatalnak adatik meg, mint neki. Sokkal jellemzőbb, hogy néhány hónap bőség és álomkergetés után - amikor barátok és jóakarók bukkannak fel az ismeretlenségből -, kiürült zsebbel szembesülnek azzal, hogy magukra maradtak. Aki nem tud lábra állni, sodródik: prostituált lesz, szipus, ha ügyesebb, bűnöző - legtöbbjük bekerült már a hajléktalanellátásba. Követhetetlenek ezek a szerencsétlen emberi sorsok, de mindenki tudja, hogy a hajléktalanok jelentős része valamikor intézetis volt (az egyetlen, nyolc évvel ezelőtti statisztika kimutatta, hogy ezer hajléktalanból négyszáznak volt része állami gondozásban; és azt is tudni, hogy évente két-háromezer nagykorúvá vált fiatal hagyja el az intézeteket).
Tinából csak hosszas unszolásra lehet kihúzni, hogy válogatott csínytevései ellenére rendszerint kivívta az emberek bizalmát. Nevelőszülőknél nőtt fel, tizenhat évesen került a kaposvári intézetbe, majd ottani "jó magaviseletét" a debreceni javítóintézeti hónapokkal honorálták - de aztán, újból Kaposváron, néhány napnál tovább nem volt már maradása. "Barátnőmmel szöktem meg. Tudtuk, ha nincs munkánk, rögtön visszavisznek a javcsiba. Az albérletet az intézet fizette, így megszabadultak tőlünk, mi is tőlük." Ekkor egy református lelkésznő vette pártfogásába, aki viszont nem marasztalta, miután egyik nap feltörve találta a lakását. "De azóta a társadalom becsületes tagja vagyok. Lehet, hogy későn kamaszodtam. Hecc volt és így sült el" - értelmezi Tina hamiskás mosollyal a kapucsínó fölött. Egy népmesei fordulattal a szomszéd lelkész házaspár - történetesen a ráckeresztúri drogrehabilitációs otthon vezetői - nyúlt ekkor Tina után, akiket azóta is nevelőszüleiként tisztel.
De hogy másoknak is maradjon hely a választott szülők sorában, későbbi pártfogóját - aki nyolc évvel ezelőtt hozzásegítette a Sylvester János Református Gimnáziumban a portási álláshoz - pótanyjaként mutatja be. "A főnököm [Csépányi Gabriella, a Diótörés Alapítvány elnöke - S. N.] is anyám helyett anyám. Több mint kolléga, több mint barát, kevesebb mint anya. Nem tudom meghatározni ezeket a szerepeket, nem is akarom." Ennyi református gondoskodás mellett nemcsak maga is vallásos lett, de elvégzett egy sor iskolát is: szakmunkásképzőt - szakács lehetne, de az iskola végére elege lett belőle -, a portázás mellett egy esti gimnáziumot, a baptista teológiát és a teológus szociális munkás képzést; a gyakorlat óta a Diótörés csapatát erősíti. Vér szerinti családjáról alig tud valamit, de azt is inkább megtartja magának. "Nem ismerem, csak láttam őket. Tizenketten vagyunk testvérek, egyetlenegyet ismerek. Nagyon érdekes történet volt, mert behozták a nevelőszülei az intézetbe, odamentem hozzá, és megmondtam, hogy valami közünk van egymáshoz, és azt gondolom, hogy te a testvérem vagy. Tök úgy néztünk ki, mint az ikrek, csak ő fiú. Aztán egyeztettük a szülők adatait."
Roma: gyémánt
"Ez a leányzó egy gyémánt" - harsogja Csépányi Gabriella, amikor Budapest székesfőváros első, jugendstílben megalkotott hajléktalanellátó központjának (ma eufemisztikusan Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei, BMSZKI) nyirkos pincelabirintusában találkozunk. Mire Tina elhúzza a száját. "Nem szereti, ha ezt mondom. Vannak még szakmai stációk, amiket végig kell járnia. Kicsit ellenáll, de ez már csak az állami gondozott stílus. Ezzel fel tudom bosszantani, ilyenkor érvel, vitatkozik, testileg megfenyít. A szocmunka eszköztárába belefér." Összenevetnek, ők csak tudják, hogy a szociális munkában mikor szabad tréfálni. Csépányi, évtizedes tapasztalattal a háta mögött, a szakmai erejüket hangsúlyozza. "Nagyon jó szakmai program mentén, a Phare program kapcsán indult az egész, amit a Diótörés mint állami intézmény megpályázott. Vérprofi szocmunkásnak tartom magam, az érdekelt, hogy szakmailag rendben legyen. De amióta vannak érintett szakembereink, akik ugyanolyan vérprofik, olyat tudnak kihozni az ügyfelekből, amire mi nem vagyunk alkalmasak."
A Phare pályázat után a Diótörés alapítvánnyá alakult, később kibővült: a nappali ellátás a belépő, itt segítenek szállást, ételt, munkát találni, hivatalos papírokat csináltatni. Ha a BMSZKI pincéjében a csoportfoglalkozásokon megfelelően teljesít a kliens, azaz kellően alkalmazkodóképes és elszánt, valamelyik utógondozóba kerül. Pestszentimrén működik a Dióhéj félutasház, egy huszonegy férőhelyes átmeneti otthon, ahová bejelentett munkaviszonnyal kerülhetnek; a Somogy megyei Lullán gondozzák (lásd: Oldás és köpés és Reménytelenül jó, Magyar Narancs, 2002. április 11. és 2004. október 14.) a kábítószerfüggő fiatalokat. Ha nem szegik meg a házirendet, egyik helyről sem engedik el őket stabil háttér nélkül, és ez nagyjából állást és albérletet jelent, amit az alapítvány a kötelező előtakarékossággal készít elő, vagy maga nyújt, ha szabad a két támogatott albérletük egyike.
Baj mindig abból adódott, ha a szakmai munka csorbult. Erről kelletlenül beszélnek, szívesebben a sikeres esetekről. Tina Szabó - nevezzük így - történetét meséli el. "Felhívott egy vidéki intézetvezető, hogy van egy ifjú titánjuk. Mondtuk, persze, jöjjön. Bejött, eléggé leamortizálódott, nem kívánjuk senkinek sem. Júniusban töltötte be a tizennyolcat, decemberben már az utcán volt. Születése óta az állam nevelte. Elkezdtünk vele dolgozni, munkahelykeresés, együttműködés, kivételesen a karácsony miatt be is költözhetett. Eltűnt. Januárban újra felbukkant, hogy vidéken volt egy barátjánál. Kőkeményen újra kezdtük, elég flegma volt. Nagyon jó gyerek lett belőle, mindenki imádja. Azt gondolom, hogy ezt csak nekem köszönheti, mert senki nem akarta felvenni." És Csépányi értelmezésében: "Ezek a kölykök baromira el vannak rontva. 'miattuk vagyunk kemények velük. A drága szép gyermek kóválygott a világban, de bennünket ez nem érdekelt, mert számtalan ilyen van az utcán, és azt gondolom, hogy mikor már kellőképpen fázik meg éhes, akkor megtanulja megbecsülni magát. Tina azt képviselte, hogy segítsünk. Végül neki lett igaza, mert arról szólt a történet, hogy ha nem engedünk, akkor örökre elvész."
Roma: szkinhed
Az alapítvány próbálja azokat a lyukakat is betömködni, amiket a többi, hajléktalanokkal foglalkozó intézmény nem tart a profiljához tartozónak. Megkísérel családokat összehozni, ügyelni arra, hogy a teljesen egyedi, koedukált rendszerükben létrejövő új kapcsolatok ne termeljék újra a fiatalok szociális és pszichológiai helyzetét. Valójában különutasként próbálja a volt intézetisek javát szolgálni, a szociális, egészségügyi, gyermekvédelmi rendszer közötti átjárhatatlanság ellenére is. Tavaly negyvenmillió forintos állami támogatásuk mellé másik negyvenet kaptak pályázatokból, de a költségvetéshez egyetlen rendszeres magántámogatóként csak a Vodafone Alapítvány járul hozzá. A pénzt azért nehéz öszszeszedni, mert a legtöbb ügyfelük roma. "Szponzorációs téren nem vagyunk kommunikálható célcsoport. Márpedig itt 'százhúsz' százalékban romák vannak, a kék szemű, fehér bőrű szkinhedről is kiderül, hogy roma. Begondozták a pszichológiai rehabilitációra, mondtam, nem engedem romák közé. A srác segít nekem: hát én is cigány vagyok. Közli, úgy tudja, hogy egy sátoros cigány család ikszedik gyereke, egy ekhós kocsi aljáról szedték össze a gyámügyesek. Mikor megkérdem, hogy egyezteti ezt azzal, hogy szkinhed, elmondja a tutit: ott közösséget, ruhát kapott, neve van, befogadták. Hát mi is befogadtuk, kinőtt a haja, visszajött Pestre, élettársi kapcsolatban él, gyereke van."
Csépányi Gabriella számára nyilvánvaló a megoldás: alacsony férőhelyes krízismódszertani központok fenntartása mellett fordítsák a családban tartásra, nevelőszülőknél való elhelyezésre vagy családias elhelyezésre azt a pénzt, amit az állam jelenleg a maga intézményei fenntartására költ el. A hivatali ügyintéző ugyanis éppen azért dönt úgy, hogy kivesz egy családból egy gyereket, mert az állam intézetre, és nem pszichológusra, logopédusra vagy asszisztensre költ, aki segítene összetartani a családot. "Fantazmagória, hogy az az állami gondozott, akinek meghaltak a szülei. Nem azt mondják, hogy kényszerrel elveszik a gyereket, mert alkalmatlannak minősítik a szülőt. Zalatnay, Kiszel Tünde azt csinál a gyerekével, amit akar, a putris tizenhárom éves anyuka nem. Pedig amikor az elsőt elveszik, majdnem belehal, a tizediket viszont már maga adja le."
A Diótörés és a BMSZKI civil pincéjének többi megtűrt albérlője - az alkoholizmusban, szerencsejáték-szenvedélyben, kábítószer-függőségben szenvedőket segítő szervezetek - most a felmondólevelüket várják. Csépányi Gabriella szerint azért, mert vége a kilencvenes évek hurráhangulatának, ami a civilek, az állam és az egyház együttműködését ünnepelte. "Ez most már hirtelen nem divat, mert konkurenciát jelentünk, hiszen problémára szerveződünk, nem intézmények működtetésére. Most ott tartunk, hogy kiebrudalják a más szemléletet, más módszereket képviselő versenyzőket."
Somlyódy Nóra
Példakép
A Pannon Példakép Alapítvány - saját mission statementje szerint - "hétköznapi hősöket" keres, olyan személyeket, akik "hajlandóak önzetlenül és önfeláldozóan tenni és alkotni másokért". Az alapítvány negyedévenként három díjat ad át, a díjazottak az oklevél és szobrocska mellett egyenként egymillió forintot kapnak. Tüntettek már ki szociális munkást, orvost, pedagógust, polgármestert; a legutóbbi díjazottak (Tinó Krisztina mellett): Kókayné Lányi Marietta, a Gyermekek Háza alapítvány és alternatív iskola pedagógiai vezetője, valamint dr. Nemes János, a Menedék egyesület elnöke, önkéntes orvos.
