A fogyatékosok körülményeit modellező "játszótér" 2004-ben sikerrel mutatkozott be a Millenárison (Vak a poharat, Magyar Narancs, 2004. október 28.), s azóta sok helyen megismerhették az Ability Parkot. Egy évig ismét a "régi helyszínen", de nagyobb területen, a Jövő Házában talált otthonra az immár több alkalmazottat foglalkoztató közhasznú társaság.
*
Magyar Narancs: Miben különbözik az Ability Park a hasonló kezdeményezésektől?
Nagy Géza: A legtöbb ilyen jellegű bemutató arról szól, hogy megpróbáld ugyanazt átélni, amit egy fogyatékos, például tapogatózz ugyanúgy a sötétben, mint egy vak ember - az elsődleges céljuk az, hogy a fogyatékosokkal kapcsolatos elzárkózó szánalom helyett együttérzést keltsen. Mi azonban nem a fogyatékosok helyzetét szeretnénk megmutatni, hanem azokat az eszközöket, szolgáltatásokat, amik hétköznapjaik velejárói, hiszen ezeknek az ismeretében sokkal könnyebben a segítségükre lehetünk. Ha tudod, hogyan működik a kerekes szék, mikor bukik orra, mikor esik hátra, közelebb jutsz ahhoz, hogyan lehet valójában segíteni. Szerintem ez fontosabb, mint az együttérzés, mert az egészséges embereknek inkább ezzel kapcsolatban vannak gátlásaik. "Nem merek odalépni egy kerekes székeshez, nehogy valami hülyeséget csináljak." Vagy épp fordítva: mindenkinek ismerős a kép, amikor a szorgalmas úttörők erőszakkal átviszik a vak nénit a zebrán, csakhogy ez nem vicc! Az érintettek mesélték, hogy a számukra biztonságos helyeken inkább elteszik a fehér botot, mert mindenki a segítségükre akar lenni. Ez persze a legtöbbször azt jelenti, hogy a járókelők abba az irányba szeretnék átkísérni őket, amerre egyébként is tartanak.
MN: Két és fél évvel ezelőtt már bemutatkoztatok a Millenárison. Mi történt azóta?
NG: Jártuk az országot, kisebb-nagyobb rendezvényeken mutatkoztunk be, ebbe a nagyon pici iskolai előadások éppúgy beletartoztak, mint a városi sportfesztiválok vagy épp a Sziget. Rengeteg tapasztalatot gyűjtöttünk, s ennek köszönhetően a játékok szabályrendszerét ma már úgy tudjuk kezelni, hogy sokféle csoportot legyen képes kiszolgálni. 2004-ben, a Millenárison még csak arról szólt az egész, hogy játsszunk. Mára eljutottunk odáig, hogy meg tudjuk mutatni, hogyan lehet erre oktatási programot építeni, vagy hogyan lehet szakmai segítséget nyújtani. Például elvittük a park játékait egy szállodába, képzést tartottunk az ottani alkalmazottaknak.
MN: Hány állandó munkatársatok van?
NG: Azzal, hogy most egy évig ismét a Millenárison működik az Ability Park, lehetőségünk nyílt, hogy rendes állásba felvegyünk fogyatékosokat. Előtte képzésen vettek részt, hogy más fogyatékosságokról szóló ismeretekkel felvértezve ne csak a saját élményeiket tudják elmondani. Több mint száz alkalmazottunk van, hetven százalékuk fogyatékos, tíz százalékuk munkahelyi segítő, akinek megfelelő tapasztalata van a témában, a többiek pedig olyan megváltozott munkaképességűek, akik hivatalosan nem számítanak fogyatékosnak.
MN: Mondhatjuk, hogy az Ability Park komoly vállalkozássá nőtte ki magát?
NG: Ez így túlzás, de nincs miért szerénykedni. A Jövő Házába hivatalos közbeszerzési eljárás útján kerültünk. Egy évre szól a szerződésünk, ami meghosszabbítható. Bevételünk függ a látogatottságtól, illetve azoknak a szellemi termékeknek a díját is megkapjuk, amiket idehoztunk, de a fő forrást természetesen elsősorban pályázati pénzek jelentik. Emellett a foglalkoztatási bértámogatást is igénybe veszszük, ez nagyjából ugyanúgy működik nálunk is, mint a legtöbb hagyományos védett, akkreditált szervezetnél. Csakhogy amíg az ott dolgozók fizikai, termelő munkát végeznek, itt egy kvázi szórakoztató program lebonyolításában vehetnek részt, tehát szellemi tevékenységet folytatnak. Ilyen máshol nincs.
MN: Hogyan választjátok ki a munkatársaitokat?
NG: Mindenekelőtt megfelelő kommunikációs készség és lelki alkat kell hozzá. Munkatársaink, miután megszerezték a szükséges ismereteket, a tűzvonalba kerülnek. 'szintén szólva nem könnyű olyan fogyatékost találni, aki képes állni mindazt, ami itt előfordulhat. Számos olyan kérdést feltehetnek, melyek a magánéletet érintik, például hogyan szeretkezik, vagy hogyan választ reggel ruhát. Vagy éppen azt, hogyan vált fogyatékossá. Ilyenkor nem lehet megsértődni, felháborodni, kiesni a szerepből. És persze azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a leggyakrabban a kérdező is zavarban van.
MN: Milyen új játékokat mutattok be?
NG: Újdonság, hogy a felső szinten felépítettük a "Csodavárost". Ez az értelmi fogyatékosok világát mutatja be. Van egy postahivatal és egy közért, ahol az ő logikájuk szerint működnek a dolgok. A korábbi sötét labirintus helyett most egy krimiképregény szereplőivé válhatnak a látogatók. Ebben a játékban nem az a feladat, hogy vak legyél, hanem hogy a megváltozott körülmények között oldj meg bizonyos feladatokat, megtaláld a keresett tárgyakat, telefonálj. Az már első pillanattól világos volt számunkra, hogy tematikus feldolgozásokat szeretnénk, hiszen adnak egy olyan olvasatot, melyből kiderül, hogy a fogyatékosság egy viszonylagos dolog. A hallás-, látás- és a mozgássérültek hétköznapjaiba pedig a különböző segédeszközök és élethelyzetek kipróbálásával egy lakás különböző tereiben (konyha, fürdőszoba, nappali) élhetik bele magukat a résztvevők. Az animátorok elmagyarázzák, hogyan működnek ezek, milyen szabályai vannak a "vezetésnek", mikor borul fel, hogyan kell fékezni. Ha tudod, hol a kerekes szék súlypontja, hogyan kell megmozdítani, egészen más a helyzet, mint amikor az ügyetlenkedéseddel csak kellemetlenséget okozol.
MN: Úgy tűnik, ennek van a legnagyobb sikere.
NG: Az lehet az oka, hogy a kerekes széket sportszernek is tekinthetjük, egy gyerek számára pedig ez jelentheti a legnagyobb izgalmat. Olyannyira, hogy jöttek már ide szülők, hogy mit csináljanak, mivel a gyerek "tolókocsit" kért karácsonyra. Itt most nincsenek olyan sokan, de amikor a Sportszigeten voltunk, a srácok sorba álltak a kerekes székes labirintus előtt. Az egyik fogyatékos munkatársunk is végigment a pályán, s amikor célba ért, megpróbálták kirángatni belőle. És itt kerül képbe az érzékenység. Lehet, hogy mások kiborultak volna egy ilyen helyzetben, de a munkatársunk nevetni kezdett, és csak annyit mondott: "Húsz éve nem álltam fel ebből a székből, a kedvetekért sem fogok!"
MN: Mi lesz a munkatársaitokkal, ha lejár a Millenárissal kötött szerződés, és nem hosszabbítják meg?
NG: Amikor ezt az eszközparkot létrehoztuk, olyan lehetőségekben is gondolkodtunk, ami nem a látogatóknak, hanem a fogyatékosoknak szól. Megtanítani például egy huszonéves vakot, hogyan sminkelje magát, hogyan öltözzön föl. Hogy ne a fogyatékosság - és az ezzel járó szociális deklasszáltság - domináljon a megjelenésében. De említhetnék főzőtanfolyamot is, és még egy csomó más praktikus eljárást. Kevesen tudják, de Magyarországon a fogyatékosok java vidéken él, különféle okok miatt elzárva a nagyvilágtól, szinte gyermeki státusban. A szüleik öltöztetik, etetik őket, ám ez a segítségnyújtás teljes mértékben gátolja, hogy valaha is önállóvá váljon az illető. Ezen szeretnénk változtatni úgy, hogy regionális tanfolyamokat szerveznénk a leghétköznapibb praktikák elsajátítására. Ha ezek beindulnának, munkatársaink foglalkoztatása biztosított lenne a jövőben is.
MN: Milyen kapcsolatban álltok a fogyatékosszövetségekkel? Nem tekintenek benneteket konkurenciának?
NG: Nincsenek konfliktusaink, minden támogatást megkapunk tőlük, hiszen amit mi végzünk, arra nekik nincs kapacitásuk. Annál is inkább, mert számukra a korábban megszerzett szociális juttatások biztosítása a leghangsúlyosabb. Vagyis az érdekvédelem. Generációk nőttek fel úgy, hogy az állam gondoskodott róluk, és a szövetségek elsősorban a megszerzett jogaik biztosításáért lobbiznak. Érthető, hogy a foglalkoztatásra, a felsőoktatási képzésre kevesebb energiájuk jut. Persze ez nem azt jelenti, hogy jövünk mi, és megoldjuk ezeket. Mi ahhoz értünk, hogy valamit összerakjunk, megszervezzünk, és ennek a szakmai hátterét biztosítsuk.
