Magyar Narancs: Ecuadorban és itthon is nagy volt a felhajtás körülötted. Ilyen nagy dolog irgalmat kapni?
Nelson Pizzaro: Több mint száz éve nem kapott ilyet senki. Külföldi és kábítószerügyben elítélt különösen nem. A kegyelmet a kongreszszus adhatja, viszont Ecuadorban jelenleg nincs ilyen, új alkotmányt akarnak csinálni, alkotmányozó nemzetgyűlés van, utána áll majd föl az új törvényhozás. Végül elnöki irgalmat kaptam, s ezzel teljesen eltörlődött a büntetésem. Isten velünk volt, és sok jó ember támogatott.
MN: A kint maradt magyar elítélteknek segíthet ez?
NP: Nagyon remélem, hiszen én voltam az első külföldi is, akit szabadlábra helyeztek, azóta egy magyar srác már kint van. Megházasodott, de nem találja a helyét, nem jut munkához, nagyon szeretne hazajönni. Két miskolci fiú ül még Quitóban, és bár nagyon ügyesek - cellákat újítanak fel -, pont az ügyességük sodorhatja őket nagy bajba.
MN: Hogyan tudtad elérni, hogy feltételesen szabadlábra helyezzenek?
NP: Jól viselkedtem, s emellett levelező hallgatóként tanultam a Wesley János Lelkészképző Főiskola vallástanár szakán - idén tavasszal diplomáztam. Édesapám és Iványi Gábor lelkész mindent megtettek, hogy kijöhessek. Kidobták őket az ajtón, bemásztak az ablakon.
MN: A kegyelmet betegségedre hivatkozva kértétek?
NP: Nagyon sok beteg van az elítéltek között: rákosok, HIV-pozitívok, mindenki egy helyen, ellátás nélkül. Akinek nincs pénze, kapcsolata, az nem jut orvossághoz, meghal. Rosszak a körülmények, az emberek idegeskednek, nagyon lassan megy az ügyintézés. Már szabadlábon voltam, amikor megbetegedtem. Nem voltak rendben a papírjaim, mindig azt mondták, hogy gyere holnap, gyere a jövő héten, úgy néztek rám, mint aki nem ér semmit, ezek a dolgok rámennek az egészségre. 2007 áprilisában állapították meg a hererákot, és amikor a műtétek és kezelések után október környékén egy kicsit jobban éreztem magam, találtam egy ottani, akkor alakuló, emberjogi ügyekben tevékenykedő ügyvédi irodát, amely ezt az utat ajánlotta. Rövid ideig úgy tűnt, meggyógyultam, de idén tavasszal újabb tumorok jelentek meg a májamon, a vesémen és a tüdőmben, kint pedig nem kaptam megfelelő ellátást.
MN: Ki segített még? A diplomácia tett érted valamit?
NP: Az utazó nagykövetet nem ismerem, egyszer sem hívott föl. Más országok diplomatái, például a román, minden hónapban bementek, és ha nem is vittek semmit, legalább őszintén érdeklődtek, hogy vannak elítélt honfitársaik, van-e valamire szükségük. A konzulok mindenhová be tudnak jutni, gyorsabban mozgatják a papírokat. Az argentin nagykövet úr ugyan írt mindennap, de a térségben tevékenykedő utazó nagykövet és a tiszteletbeli konzul nem tett semmit, sőt az utóbbi, amikor szabadlábra kerültem papírok nélkül és meglátogattam, hogy segítsen - mivel ezt ajánlották nekem az ügyintézők -, kiabálva utasított el, hogy maga ne jöjjön ide, mert úgysem segítek egy ilyennek. Édesapám és Iványi Gábor intéztek mindent, az utolsó körben beszálltak páran: Göncz Kinga és Szili Katalin is támogató levelet írt. Ez sokat segített.
MN: Édesapád az első pillanattól melletted állt. Mit tudott tenni érted közvetlenül a letartóztatásod után?
NP: Amikor 2001. december 16-án letartóztattak, két-három napig fogdában voltam, ment az interpolos kihallgatás. Tudod, hallani emberi jogokról, például hogy van egy hívásod, hát azt felejtsd el. Már az előzetesben kaptam egy kijelölt ügyvédet, ő értesítette az édesapámat, ő pedig december 25-én már nálam volt. Szörnyű volt a helyzet, pár négyzetméteres helyiségben ültünk vagy harmincan, édesapámnak pedig megmondták, vagy fizet, vagy rossz helyre kerülök. Fizetett mindenkinek. Öt-hat nap múlva átkerültem Quitóba, de az maga volt a pokol. Mindenféle elítélt egy helyen: gyilkosok, pszichopaták. Rendszeresek voltak a börtönlázadások, és olyankor nincs törvény, sok embert láttam meghalni. Nincs ellátás, ruha, élelem, mindenért fizetni kell. A foci kicsit enyhített a helyzeten, bár ott szó szerint vérre mentek a meccsek, nem felrúgták egymást a játékosok, hanem megszúrták. Egyszer a csapatunk elverte az őrök csapatát, este meg ők vertek el minket. Egy évet és három hónapot töltöttem ott, édesapám közbenjárására kerültem a "klinikára". Ott már csak 24-en voltunk, együtt főztünk, tornáztunk. Kicsit dolgozhattunk, szentképeket ragasztottunk fadarabokra. Egy év két hónapot töltöttem itt, majd áthelyeztek az úgynevezett elit börtönbe, ahol politikusok (többek között a 2005-ben leváltott elnök, Lucio Gutiérrez - K. A.), bankárok vannak. Egy teljesen más közeg. Innen kerültem feltételesen szabadlábra 2005 novemberében.
MN: Mit csináltál azután, hogy feltételesen szabadlábra kerültél?
NP: Semmiféle papírt nem ad a börtön, így legális munkát nem végezhet az ember, szállást is nehéz kapni. Az volt a szerencsém, hogy édesapám folyamatosan segített, az első évben lakást bérelt Quitóban, gyógyította a betegeket a börtönben. Õ perui származású, Limában kezdett dolgozni, sokat utazott hozzám. Volt egy régi útlevelem, ami úgy néz ki, mint egy személyi, azt használtam. Egy alapítványnál helyezkedtem el önkéntesként, angolt tanítottam olyan, nehezen kezelhető gyerekeknek, akik korábban bent laktak a szüleikkel a börtönben.
MN: Vallástanári diplomád van, önkéntesként gyerekeket tanítasz... Egy ilyen fiúból hogy lett drogfutár?
NP: Volt egy tanárom a főiskolán és egy diáktársam, a legjobb barátom, aki fölöttem járt. Õk ismertettek meg a könnyű drogokkal. Édesapám orvosként észrevette rajtam a tüneteket. Beszélt velük is, hogy hagyjanak békén, nekem pedig azt mondta: ezek nem a barátaid, felejtsd el őket. Egy időre sikerült is, elmentem dolgozni a nyári szünetben Olaszországba, visszajöttem, szeptemberben viszont újra belekerültem ebbe a körbe. Édesapámat elszólította a munka, elment külföldre, és akkor beszerveztek.
MN: Miért vállaltad? Pénzre volt szükséged?
NP: Nem, dehogy. Nem számított a pénz: egyedüli gyerek, orvos szülő, mindenem megvolt. Nem foghatjuk rá azt sem, hogy családi problémám lett volna. Nem volt tiszta a fejem, egy jó heccnek tűnt, a tanárom pedig azt mondta, hogy amit a bibliai törvények nem tiltanak, azt lehet.
MN: Hogy buktál le?
NP: Vártak a zsaruk a reptéren. Az elit börtönben együtt ültem a rendőrrel, aki engem elkapott - megszöktetett egy nagy kábítószer-kereskedőt -, elmesélte, hogy le volt adva a nevem, a személyleírásom, az érkezésem időpontja. Egy másik ország nagykövetségéről adták föl azt a levelet. Biztos vagyok benne, hogy a barátaim benne voltak. Terhessé vált nekik édesapám, vagy így jártak jól, nem tudom.
MN: Mi lett a társaiddal?
NP: Élik az életüket, az egykori tanárom nevet szerzett magának a vallási életben. El sem indult ellenük a nyomozás. Amikor engem elfogott az Interpol, minden adatot megadtam nekik a bűntársaimról, amit ők elküldtek Magyarországra. Egy magyar nyomozó azt mondta édesapámnak, hogy eltűntek ők is és az arab kereskedő is, aki szintén benne volt a dologban. Édesapám utánanézett, és mindenki a helyén volt: a tanár a főiskolán tanított, a srác megmaradt diáknak, az arabnak megvolt a boltja.
MN: Sok ilyen történetről hallottál Dél-Amerikában?
NP: Nagyon sok szerencsétlen fiatalt szerveznek be drogfutárnak. Erre szeretném fölhívni a figyelmet, ezért nyilatkozom, ezzel szeretnék foglalkozni, akár előadásokat tartani arról, hogy a futárokat fizetőeszközként használják, eldobható törlőrongyok. Mindenki, aki megy, csali, leadják az adataikat. Velük demonstrálják, hogy van küzdelem a drog ellen, közben a konténerek meg mennek a háttérben. A legtöbb fiatal először megy vagy másodszor, drogfüggők, rászorulók. Peruban ebben az évben már nyolc magyar fiatal "esett le", köztük például egy 30-32 éves geológus hölgy. Kölcsönt vett föl, és megszorult. A legroszszabb az itthon maradt családnak, amely általában anyagilag is teljesen tönkremegy ezek alatt az évek alatt, hiszen minden pénzbe kerül, az életben maradás is. Az én családom is sokat szenvedett. Édesapám sokat volt nálam, édesanyámat nem akartam, hogy a börtönben lásson, ő csak akkor jött ki hozzám, amikor már szabadlábon voltam.
MN: Pár napja vagy itthon, mi történik most veled, és mik a terveid?
NP: Amikor leszállt a gép, úgy éreztem magam, mint egy újszülött, akinek most kezdődik az élete. Nagyon bennem van a mehetnék, járnám a várost, csak sajnos kaptam egy trombózist a kinti "kemó" során, és így nehezen mozgok. Visznek a vizsgálatokra, lassan elkezdődik a kezelés. Hiszek abban, hogy meggyógyulok. Ha ezt az egészet túléltem, ezt már nem lesz nehéz. 28 éves vagyok, szeretnék még tanulni. A Velencei Egyetemen művészettörténetet.
