Egy fiatalembernek pénzre van szüksége, ezért elhatározza, hogy ellop egy autót, és eladja. Pontosabban elrabol egy autót, mégpedig ha másképpen nem megy, úgy, hogy a vezetőt megöli. A domonyvölgyi gyilkos számára az emberölés szemmel láthatóan csak egy technikai lépés volt az autóhoz jutás folyamatában; a kocsit vezető ember pusztán egy akadály, amelyet el kellett távolítania, hogy elvihesse és eladhassa a járművet. Valószínűleg a fiatalember szemében egy nő nyakon szúrása sokkal könnyebben kivitelezhető feladatnak tűnt, mint egy lezárt, esetleg riasztóval és indításgátlóval is védett autó feltörése. És hogy a rablás során egy ember meghal? Nos, az egyszerűen nem szempont.
Csáth Géza talán legismertebb novellájában, az Anyagyilkosságban a Witman fivérek megölik anyjukat, hogy hozzájuthassanak az ékszereihez, amelyeket egy prostituáltnak akarnak ajándékozni. A gyilkosság után elégedetten elosztják a zsákmányt, majd sietnek lefeküdni, mert még szeretnék jól kialudni magukat a másnapi iskola előtt. A legtöbben bizonyára azt gondolják, ez valamiféle szimbólum vagy irodalmi túlzás, de az orvos-író nagyon is jól tudta, miről beszél.
Személyiség, zavar
A végtelenségig lehetne sorolni a példákat, de ennyiből is világos: vannak, akik egyáltalán nincsenek tekintettel mások érzelmeire, szenvedésére, az embereket tárgyként kezelik. Ők a pszichopaták.
A pszichopátia - vagy hivatalos nevén antiszociális személyiségzavar - lényege, hogy a beteg képtelen a szeretetre, együttérzésre, szolidaritásra. (Bővebben: Büntethető betegség, Magyar Narancs, 2009. április 2.) Ilyesmit ő soha nem élt át, fogalma sincs, miről beszél a többi ember, amikor ezeket az érzéseket emlegeti. A pszichopatát a legkevésbé sem érdekli, mi történik másokkal, az egyszerűen nem az ő dolga. Lelkiismerete nincs, bűntudatra képtelen.
A bírósági tudósítások visszatérő szörnyülködése: "a vádlott a megbánásnak semmi jelét nem mutatta". Nem mutatta, tényleg? Még szép! Hiszen nem is képes rá. Breivik mosolygott a tárgyaláson? De hiszen egy pszichopatától ez a természetes viselkedés. Ha azt látjuk, hogy egy tipikusan pszichopata bűncselekmény elkövetője megbánást tanúsít, akkor csak arról van szó, hogy az ügyvédje elmagyarázta neki, hogyan kell tartania a fejét, hova kell néznie, és milyen szöveget kell elmondania ahhoz, hogy úgy tűnjön, lelkiismeret-furdalás gyötri.
A pszichopaták képtelenek érzékelni másokban a "lelket", az embereket eszköznek tekintik, melyeket nyugodtan felhasználhatnak saját céljaik érdekében.
No persze korántsem minden pszichopatából lesz gyilkos vagy bűnöző (bár a börtönök lakóinak fele-háromnegyede pszichopata). Nem mindegyiküknek egyformán súlyos a személyiségzavara, és nem mindegyikük agresszív. Léteznek kimondottan sikeres pszichopaták is - mégpedig főleg az üzleti életben. A céges pszichopaták sokszor igen magas beosztásba is eljutnak, mert nem okoz nekik gondot a másokat kellemetlenül érintő döntések meghozatala. Nem szoronganak, és megnyerő modorukat - ez is a pszichopátia jellemzője - sokan hajlamosak karizmatikus kisugárzásként felfogni.
A pszichopata felső vezető mintapéldájaként a ma már nyugalomba vonult, hetvenöt éves Albert John Dunlapet szokás említeni. A Chainsaw Al (Láncfűrész Al) becenéven ismert vállalatvezér nagy elismerést aratott az USA-ban, amikor 11000 dolgozót rúgott ki a Scott Papertől, és ezzel jelentősen megnövelte a cég tőzsdei értékét. Egyáltalán nem érdekelte, mi lesz a leépített emberek sorsa, és ez nagyon tetszett a cég tulajdonosainak.
Létezik olyan vélemény, mely szerint a pszichopaták azért illenek jól a vállalatok vezetésébe, mert a cégek maguk is pszichopátiás vonásokat mutatnak: csak a saját érdekeiket - például tőzsdei értékük növelését - tartják szem előtt, és közben a legkevésbé sem törődnek azzal, hogy tevékenységük milyen károkat okoz másoknak vagy a környezetnek. Valójában azonban a céges pszichopaták nem jelentenek ideális megoldást a mégoly kóros jogi személyiségek számára sem, mert ezek a vezetők nemcsak a dolgozókat nem tekintik embernek, hanem a részvényeseket sem. Az általuk irányított cég valódi érdekei egyáltalán nem érdeklik őket, csakis a saját hasznukkal foglalkoznak; Chainsaw Al is ebbe bukott bele.
Amikor tehát az emberekkel úgy bánnak, hogy figyelmen kívül hagyják ember mivoltukat, a háttérben gyakran az antiszociális személyiségzavar húzódik meg.
Orvlövészek áldozata (Szarajevó, 1992 nyara)
Fotó: MTI/AP
Zsákmányállatok
Az egészséges személyiségű emberek - ellentétben a pszichopatákkal - nemigen tudnak aggályok nélkül ártani embertársaiknak, és ez háború idején elég nagy gondot jelent, mivel ilyenkor átlagemberekkel hozzájuk hasonló átlagemberek tömegeit igyekeznek legyilkoltatni. Van azonban egy frappáns módszer arra, hogy a katonákat rávegyék mások megölésére: ki kell jelenteni, hogy az ellenség nem is ember. Ha ugyanis a legyőzendőket dehumanizálják, ezzel egyszerűen kivonják őket mindazon szabályok érvénye alól, amelyek az emberi lényekkel való bánásmódra vonatkoznak.
Ezt a technikát alighanem az ilyen összefüggésben sokat emlegetett munduruku indiánok vitték tökélyre. Ez az Amazonas mentén élő nép hosszú ideig folytonos háborúban állt szomszédaival a megélhetést biztosító vadászterületekért, és a többi törzs tagjait ugyanazzal a szóval jelölték, mint a zsákmányállatokat. Miközben a munduruku törzs tagjai tiszteletben tartották egymás jogait, az állatnak tartott idegenek meggyilkolása dicsőséges kötelesség volt.
Ez az, amit a lélektan pszeudospeciációnak, azaz látszatfajképzésnek nevez: az emberek úgy viselkednek egy néppel vagy egy társadalmi csoporttal szemben, mintha a tagjai másik fajba tartoznának.
Nem kell az Amazonas völgyéig mennünk, hogy példát találjunk a látszatfajképzésre. Ilja Ehrenburg a II. világháború alatt írta meg A német című brosúráját, melynek célja a szovjet katonák elszántságának, harci kedvének fokozása volt. "A német egyszerű, egysejtű, de mégis különös élőlény. A német katona nem hasonlít az emberhez" - írja Ehrenburg. "A német nem ember. Automata puskával felszerelt automata." Mindez természetesen reakció arra, hogy a németek önmagukat felsőbbrendű fajnak gondolják, és a szlávokat nem tartják embernek. Ehrenburg szerint egy német őrmester ezt írta egy levélben: "Te magad is jól tudod, hogy a németek mennyire szeretik a gyerekeket. Az én századomban mindenki megosztja utolsó falat kenyerét is a gyerekekkel. Ha pedig Oroszországban egy borzalmas fajzatnak apró képviselőit megöljük, arra az állam érdeke kényszerít bennünket."
Nem volna lehetséges egész népeket, etnikumokat kitagadni az emberi fajból, ha nem volna eleve hajlamunk a látszatfajképzésre. Konrad Lorenz írja A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című könyvében: "Minden eléggé élesen elhatárolódó kulturális csoport hajlamos arra, hogy önmagát külön egyedi fajnak tartsa, ugyanakkor más, vele összehasonlítható közösségek tagjait nem tartja teljes értékű embereknek." Az állatvilágból, az ember előtti múltból származó örökség ez: ha a szűkös erőforrásokból csak a mások rovására lehet megszerezni annyit, amennyi biztosítja a túlélést, akkor az élőlények azokat a fajtársaikat igyekeznek előnyhöz juttatni, amelyekkel közös géneket hordoznak. Az állatvilágban a kisebb csoportok rokoni közösségek is egyben, és így volt ez az őskori emberi társadalomban is. Az ember saját közösségének tagjait előnyben részesítette azokkal szemben, akik más csoportba tartoztak, azaz genetikailag távolabb álltak tőle - ez az idegengyűlölet, a xenofóbia biológiai alapja.
Csakhogy az emberiség sok-sok évezrede túllépett azon a fázison, amikor az idegengyűlölet még segítette az életben maradást, a gének továbbörökítését. A xenofóbia már rég nincs hasznunkra, ám a hajlam még mindig bennünk él, és hiába szólnak ellene kulturális szabályaink, még mindig könnyen előhívható. Sok szó esett az azeri baltás gyilkosról, de kevesebb az őt kitermelő és piedesztálra emelő társadalomról. Miként lehetséges, hogy egy ország hivatalosan elismerjen és ünnepeljen valakit, aki pusztán azért gyilkolt meg egy embert, mert az a szomszédos, rivális néphez tartozik? A klasszikus mundurukulogika ma is működik.
Karinthy Frigyes gondolata - "Ide ne lőjenek! Itt emberek vannak!" - hajszálpontosan leírja a lélektani realitást. Újra és újra fel kell hívni a figyelmet, hogy minden táborban, minden lövészárokban emberek vannak, mert a rasszizmus, az etnocentrizmus állandóan azon dolgozik, hogy valamely csoportot szabad prédává tegyen azáltal, hogy megvonja tőle az ember nevet.
Hétköznapi embertelenség
A pszichopata bűncselekmények és az idegengyűlölet megnyilvánulásai a dehumanizáció látványos és egyértelmű eseteit jelentik, ám léteznek az emberi minőség tagadásának sokkal rejtettebb formái is. A lélektani kutatás az utóbbi években egyre többet foglalkozik a mikrobántalmazással, a személyközi kapcsolatokban rendszeresen előforduló apró eseményekkel, amelyek során az egyik ember keserűséget okoz a másiknak. A mikrobántalmazások nem érik el azt a szintet, hogy jogilag bármit is lehetne kezdeni velük, sőt sokszor félig észrevétlenek maradnak - a "vétkes" nincs is tudatában annak, hogy sérelmet okozott. Ám parányiságuk ellenére ezek a szinte rutinszerű atrocitások kimutatható lélektani hatást idéznek elő.
Két ausztrál pszichológus, Brock Bastian és Nick Haslam egy tavaly közzétett tanulmányban a mindennapi dehumanizációval foglalkozott. Elméletük szerint az ilyen jellegű miniatrocitások alapvetően két kategóriába sorolhatók.
Az egyik tipikus eset az, ha valakit nem tartanak teljes értékű embernek: leereszkedően, tiszteletlenül bánnak vele, lenézik, ostobának, műveletlennek, ügyetlennek, önállótlannak tartják. Bastian és Haslem ezt a következő példával szemléltette: "Képzeld el, hogy egy új számítógépes programot szeretnél használni, és megkéred egy ismerősödet, segítsen az első lépéseknél. Amúgy jól értesz a számítógéphez, csak épp ezt a programot nem ismered. Az ismerősöd viszont magyarázni kezdi, hogyan mozgasd az egeret, hogy a nyíl a program ikonja fölé kerüljön. Mindent hangosan, lassan, nagyon egyszerű szavakkal magyaráz, nyilvánvaló, hogy azt hiszi, semmit nem értesz a számítógéphez."
A sérelmek következő nagy csoportját mások emberi mivoltának tagadása alkotja. Ilyenkor az embert egyszerűen nem veszik emberszámba, a pszichopaták szemléletéhez hasonlóan úgy kezelik, mintha tárgy volna, csupán eszköz valamely cél eléréséhez. Bastian és Haslem kutatásában többek között ezt a tipikus történetet is felhasználta: "Képzeld el, hogy a munkahelyeden barátkozni próbálsz valakivel, de ő következetesen elutasítja a meghívásaid. Azután egyszer csak keresni kezdi a társaságod. Kiderül, hogy kevéssel azelőtt megtudta, van egy nagybátyád, aki segítheti a karrierjét. Rá kell jönnöd, csak azért akar barátkozni veled, hogy közelebb kerülhessen a nagybátyádhoz."
Bastian és Haslem arra kérte a kísérleteiben részt vevő személyeket, képzeljék bele magukat hasonló helyzetekbe, illetve idézzenek föl ilyeneket a múltjukból. A dehumanizációhoz kapcsolódó lelki reakciókat a kutatók kérdőívekkel mérték, és a válaszokból egyértelművé vált, hogy a kétféle sérelem más-más érzelmeket kelt. Amikor az embert alábecsülik, akkor elszégyelli magát, és bűntudatot érez, gondolkodni kezd, mivel adott okot a másiknak, hogy csak ennyire tartsa; önmagát okolja a kellemetlen helyzetért. Sokkal súlyosabb következménnyel jár, ha az ember úgy érzi, eszköznek tekintik. Ez a bánásmód a kiközösítéshez hasonlít, és az azonosságtudat alapjait érinti. A sérelmet elszenvedőt ilyenkor szomorúság és a "támadó" iránt harag tölti el, sőt agresszív késztetések is ébredhetnek benne. A dehumanizációból valójában nem létezik "mikroadag" - minden dózisban súlyosan mérgező.
