Az evolúciós pszichológusok imádnak vele foglalkozni, annyira szépen lehet rajta szemléltetni, hogyan formálja érzelmi reakcióinkat a biológiai célszerűség.
Lelki reflex
Biológiai értelemben férfi és nő kapcsolata szövetség a gyermekek felnevelésére, a szülők célja az - természetesen nem tudatosan -, hogy saját génjeiket átörökítsék a következő nemzedékre. A gének továbbadásának sikerét az apa és az anya esetében más és más veszélyek fenyegetik. Az apának az a legnagyobb veszély, hogy felesége másik férfitól esik teherbe, s így energiáit egy genetikailag idegen utódra fordítja majd. Az anyánál ez a veszély fel sem merül, hiszen gyermeke biztosan hordozni fogja génjeit. A nőnek az az igazi fenyegetés, ha párja elhagyja, amikor még nagy szükség volna támogatására a gyermek miatt. Ma már persze az apa dezertálása nem veszélyezteti az utódok életben maradását, de ne feledjük, hogy az emberi faj történetének legnagyobb részében a gyermekek biztonságos felnevelése csak az apa és az anya együttes részvételével volt elképzelhető. Ezek tudatában arra számíthatunk, hogy a férfiakat feleségük szexuális hűtlensége érinti a legérzékenyebben, a nőket pedig az, ha férjük kezd komolyabban kötődni egy másik nőhöz.
Edvard Munch: Féltékenység (1895)
A hipotézis igazságát - a mindennapi tapasztalat mellett - rengeteg lélektani kutatás igazolta. A tipikus kísérlet úgy zajlik, hogy férfiakat és nőket megkérnek, éljék bele magukat a következő helyzetbe: "Képzelje el, hogy a párja mély érzelmi és szenvedélyes szexuális kapcsolatot alakított ki valakivel", majd megkérdezik: "A kapcsolatnak melyik vonatkozása kelt erősebb féltékenységet önben, az érzelmi kötődés vagy a szexuális kapcsolat?" Az eredmény mindig ugyanaz: a férfiak sokkal nagyobb arányban jelölik meg a szexuális hűtlenséget legfájóbb pontként, mint a nők - és természetesen fordítva: az érzelmi hűtlenség sokkal több nő, mint férfi listáján áll az első helyen.
Az utóbbi években a módszertani kritikák kicsit megtépázták ennek a mindig bombabiztos eredményt hozó kísérletnek az eleganciáját, mondván, hogy ha nem feleletválasztással, hanem egy többfokú skálán pontozással kérik ki a kísérlet résztvevőinek véleményét féltékenységük intenzitásáról, már nem biztos, hogy ilyen sarkított lesz a kép. Ennek ellenére mégis egyértelműnek tűnik, hogy a férfiak és nők által átélt féltékenység eltérő, és a különbözőség pontosan megfelel a biológiai logikának. Ez egyúttal rávilágít a féltékenység legfőbb hasznára: ha arra utaló jeleket tapasztalunk, hogy génjeink továbbörökítésének ügye veszélybe került, akkor ez intenzív lelki fájdalmat okoz, és arra ösztökél, hogy tegyünk valamit a kritikus helyzet elhárításáért vagy megelőzéséért.
Valaha bizonyára voltak olyan emberpéldányok is, akik nem voltak féltékenyek, de hol vannak már! Nyomuk se maradt, mert szegények nem tudták elég eredményesen átörökíteni a génjeiket. Mi mindannyian azoknak a szerencsés sikerembereknek az utódai vagyunk, akik hevesen gyötrődni és szenvedni kezdtek, amint érdekeik érvényesítésének ügyére a leghalványabb árnyék vetült. A féltékenység mint "lelki reflex" annyira erős, hogy akkor is működésbe lép, ha az ember egyáltalán nem tart rá igényt, hogy partnere a szó hagyományos értelmében hűséges legyen. Néhány évvel ezelőtt a University of Sussex két kutatója, Richard de Visser és Dee McDonald közzétett egy tanulmányt, amelyben swinger - szexuálisan nyitott kapcsolatban élő és csoportos szexben is részt vevő - párokkal készített interjúkat elemeztek. Azt találták, hogy a féltékenységet még a monogámia eszményét tudatosan elvető személyek sem tudták kiiktatni érzelmeik közül. A féltékenység a leggyakoribb ok, ami miatt a swinger életmódba belekóstoló párok felhagynak e gyakorlattal. A sikeres swinger párok titka pedig nem az, hogy nem féltékenyek, hanem az, hogy át tudják értelmezni ezt az érzést, és az élmény intenzitását fokozó izgalomként fogják föl.
Játék a félelemmel
A szerelmi féltékenység felszítója a félelem, hogy a párkapcsolat felbomolhat, illetve elúszik az esély kapcsolat kialakítására egy vágyott személlyel. Ilyenkor nemcsak a másik ember elvesztése fenyeget, de bizonyos értelemben az önmagunké is. Hiszen a párkapcsolatban nem egyszerűen egy szükséges - potenciális vagy tényleges - szülőtársat kapunk magunk mellé, ahogyan a biológiai racionalitás kijelöli. Kapunk valakit, akiről úgy gondoljuk, képes megadni azt, amire a legnagyobb szükségünk van: biztonságot, figyelmet, tiszteletet, csodálatot, társaságot vagy bármi mást - ki mire vágyik. Ha párunk távozik, elveszítjük a "szolgáltatást", amit nyújtott nekünk, és ami talán központi jelentőségű volt az életünkben. A veszteség igen nagy lehet - akkora, hogy már a kilátásba helyezésével is zsarolhatók vagyunk. Legalábbis nagyon sokan - kimondva vagy kimondatlanul - így gondolják. Egy kétszáznál is több amerikai egyetemista részvételével végzett felmérésből kiderült, hogy a diákoknak már a 73 százaléka élt azzal a trükkel, hogy megpróbálta szándékosan féltékennyé tenni partnerét. (A válaszadók csupán 21 évesek voltak!) A féltékenység felkeltésével a fiatalok célja leggyakrabban az volt, hogy felélénkítsék párjuk érdeklődését személyük iránt, növeljék elkötelezettségét, illetve megtartsák őt a kapcsolatban. A trükk alkalmazásának gyakori oka az is, hogy a partnerét féltékennyé tevő fél tesztelni akarja a kapcsolatot, vagy egyszerűen csak szereti érezni hatalmát. A módszer egyébként - annak ellenére, hogy sokan élnek vele - nem nagyon válik be. A kutatások szerint a közvetlen hatás leginkább egy kiadós veszekedés. Ráadásul nem észlelhető az sem, hogy azok a kapcsolatok lennének tartósabbak, amelyekben az egyik vagy mindkét fél rendszeresen provokálja a másik féltékenységét. Azért is veszélyes ez a játék, mert a féltékenység felkeltése sokkal többet jelent az állóvíz egyszerű felkavarásánál. Az ember ugyanis az énképét nagyrészt társas kapcsolatai által alakítja ki, önértékelését az tartja fenn, hogy mások hogyan viszonyulnak hozzá. Ha valaki tapasztalja, hogy az életében különösen fontos személynek ő már nem olyan fontos, nem olyan értékes, akkor ez súlyos csapás az önértékelésére. Aki féltékennyé tesz valakit, meg is alázza egyszersmind. Ez pedig biztosan alkalmatlan módszer egy kapcsolat fejlesztésére, rendbehozatalára.
Az irigységen túl
Sok filozófiai és pszichológiai tanulmány foglalkozott azzal, hogy az irigység és a féltékenység mennyire különbözik egymástól - ez is jelzi, mennyire hasonlítanak. Elméletileg nem nehéz különbséget tenni a kettő között. A féltékenység meglévő, értékes kapcsolat elvesztéséről szól, az irigység vágyakozás valami olyan után, amivel az ember nem rendelkezik, de másvalaki igen. Ennek ellenére a köznyelvben a féltékenység és az irigység gyakran felcserélhető fogalmak: irigyelni valakinek a sikereit vagy féltékenynek lenni valaki sikereire - ugyanazt jelenti. A 70-es években a Yale Egyetemen Peter Salovey és Judith Rodin egy kísérlet során nyolcvan diákkal töltetett ki egy állítólagos személyiségtesztet, bár az csak mindenféle összehordott kérdések halmaza volt. Amikor a kísérlet alanya gondosan megválaszolt minden kérdést, a kutató beszedte az ívet, és amíg a diák a következő feladaton dolgozott, elvitte "értékelni". A pszichológusok el sem olvasták a válaszokat, hiszen az értékelést már jó előre elkészítették. Ezeket az állítólagos eredményösszesítőket, melyeken "véletlenül" rajta voltak a szomszéd szobában dolgozó másik diák pontszámai is, megmutatták a résztvevőknek. Az esetek egy részében a diákok azt látták, hogy a másik egyetemista jelentősen felülmúlta őket egy számukra fontos tulajdonságban (például az üzleti tudományokat hallgatók esetében az üzleti érzéket mérő skálán); máskor viszont a pontszámok nem tükröztek ilyen csúfos vereséget. Ezután megkérték a diákokat, hogy adjanak jellemzést a másik szobában ülőről annak önéletrajza alapján, és számoljanak be a saját, pillanatnyi hangulatukról is. Nos, akik úgy tudták, hogy a másik résztvevő sokkal jobban teljesített, mint ők, letörtek lettek, szorongtak, és utálni kezdték a sikeres diákot. Becsmérlő véleményt adtak róla, és nem akartak vele barátkozni. Ez "az összehasonlítás kínja" - állítják a kutatók. Ennél a pontnál hasonlít az irigység a féltékenységre. Nem egyszerűen arról van szó, hogy az ember vágyakozik rá, hogy neki is legyen, ami a másiknak van - például tehetsége -, ennél több történik: az összehasonlítás csapást mér az énképre, az önértékelésre, akár a féltékenységet kiváltó élmény. De nem minden szakmai féltékenység magyarázható csupán ezzel. Az egyazon szervezetben dolgozó kollégáknak azzal is számolniuk kell, hogy ugyanazokért a forrásokért - pozíciókért, fizetésemelésért, jutalmakért - versengenek. Ilyen helyzetben, ha valaki szert tesz valamire, azt gyakorlatilag csak a többiek rovására teheti: a versengés a korlátozott forrásokért a féltékenység másik gyakori formáját is jellemzi, a testvérféltékenységet. Erről sokan gondolják úgy, hogy a szülők ügyetlensége idézi elő. Amikor az anyuka várandós a kistestvérrel, a család figyelme egy kicsit elfordul a már meglevő gyerektől. Egyre többet foglalkoznak a születendő gyermekkel, berendezik majdani helyét, mindenfélét vásárolnak neki, előre elmagyarázzák az idősebb testvérnek, hogy mi hogyan lesz, mit nem szabad csinálni - szülés után ez hatványozottan folytatódik. Az idősebb testvér rájön, hogy a "korlátozott forrásokból", az egy anyából és egy apából az eddiginél kisebb hányad jut neki, és ennek oka kétséget kizáróan ez a nyavalyás kis újszülött. De valójában nem ez az oka a testvérféltékenységnek. Okos szülői magatartással, a nagyobbakra fordított figyelemmel a testvérféltékenység kellemetlenségei csökkenthetők, vagy akár el is kerülhetők, ugyanakkor biztos, hogy nem az elhibázott szülői kommunikáció a "bajok" forrása. Érdemes felidézni Sybil Hart híres kísérletét, melyben édesanyák vettek részt 12 hónapos kisgyermekükkel. A csecsemőknek négy jelenetet adtak elő: egy idegen nagy figyelemmel nézegetett egy szakácskönyvet; az idegen egy játék babával foglalkozott, mintha élő lett volna; az édesanya nézegette a szakácskönyvet; az édesanya foglalkozott a babával. A csecsemőket nem érdekelte az idegen, és az sem izgatta őket, amikor anyjuk a könyvet nézegette. Hanem azután, hogy édesanyjuk elkezdett a játék babával foglalkozni... A csöppségek heves tiltakozásba kezdtek, és azonnal közelebb akartak kerülni anyjukhoz. Hasonló eredményre vezetett a kísérlet hat hónapos csecsemőkkel is, olyanokkal, akiknek korábban semmiféle tapasztalatuk nem volt testvérekkel kapcsolatban.
A testvérféltékenység reflexe velünk születik. Így érkezünk, felkészülten, hogy tiltakozzunk, kiabáljunk, szenvedjünk és féltékenyen követeljük jogainkat - vagyis egészséges, életre való lélekkel.
