„Gyurci, leszeded azt az asztalt?” – kérdezik a pult mögül, mire egy Down-szindrómás fiú fordul az öltönyös férfiak felé, és illedelmesen kérdi, hogy elviheti-e a kávéjukat. Aztán egy kicsit ott marad beszélgetni… Az ilyesmi mindennapos eset az Üllői úti Vörösmarty mozi helyén nyílt Premier Kultcaféban, amely fogyatékosbarát közösség és kulturális térként definiálja magát. A kávézó mellett a kisebb teremben művészfilmeket vetítenek, a nagyobban konferenciákat, kerekasztal-beszélgetéseket, koncerteket vagy céges rendezvényeket tartanak. Noha a sárga-szürkére festett falak, a tágas tér, a plafonról kalitkákban lógó plüssmackók teljesen új külsőt adnak a helynek, új gazdái szerint valamit mégis sikerült megőrizni a „vörösmartys” időből.
A kezdetek
A kávézót a Fogadj Örökbe Egy Macit Alapítvány (FÖEMA) működteti, melyet 2012-ben hozott létre Törőcsik Mari és Kárász Róbert, a Tv2 egykori műsorvezetője. Bevételük főleg abból származik, hogy az alapítás óta minden évben december 3-án, a fogyatékos emberek világnapján híres emberek gyerekkori mackóit árverezik el. „Először arra gondoltam, hogy létrehozhatnánk egy varrodát, ahol plüssmackókat készítenének – emlékszik vissza Kárász Róbert, az alapítvány elnöke –, de aztán eszembe jutott a kávézó ötlete, majd minden felborult, amikor megtudtam, hogy bezárt és üresen áll a Vörösmarty mozi. Akkor gondoltam ki, hogy nyitnunk kellene itt egy kultúrcentrumot.” Az alapítvány legfontosabb célja, hogy meggyőzzék a munkaadókat, minél több megváltozott munkaképességű embert alkalmazzanak, maguk is ilyen munkahelyeket szeretnének teremteni.
Kárászék 2015 februárjában azzal a feltétellel kapták meg a Vörösmarty mozit a tulajdonostól, vagyis a fővárostól, hogy kizárólag a FÖEMA működtetheti fogyatékosbarát, s fogyatékos-munkaadó módon. Az elavult, lelakott épület átalakítására az alapítványnak a macikból volt 30 millió forintja, a többit a kivitelező cégek és más támogatók állták. A felújítás szeptember közepén indult, a Kultcafé március 10-én nyitott.
„György a nevem, de mindenki Gyurcinak szólít, 29 éves vagyok. Ezelőtt a Down Egyesületnél dolgoztam, márciusban kerültem ide, és nagyon jól érzem magam. Mosogatok és felszolgálok. A többiek sokat segítenek, a vendégek is nagyon kedvesek. Tudják, hogy Down-szindrómás vagyok, ezért behozzák a poharakat” – meséli a kávézó egyik munkatársa. A Premierben 21-en dolgoznak, ebből 9-en fogyatékkal élők, a legfiatalabb 24 éves, a legidősebb 50. Van köztük közepesen értelmi fogyatékos, hallássérült, mozgássérült; egy autista fiú a hétvégéket vállalta. Négyórás műszakokban, egymást folyamatosan váltva dolgoznak – a konyhán ugyanúgy, mint kint, a placcon. „A fogyatékos munkatársak kiválasztását profikra akartam bízni, a Salva Vita Alapítvány segítségét kértem, elmondtam, milyen munkára keresünk embereket – mondja Kárász. – Ők választották ki és tréningezték őket eleinte, de a munkát itt, a helyszínen már közösen fejeztük be. Azóta folyamatos velük a kapcsolat.”
Olykor megsértődnek
Illés Irén szociálpedagógus és mentálhigiénés szakember a kezdetektől a fogyatékkal élők mentoraként dolgozik a Premierben – napi nyolc órában. „Van, aki több, van, aki kevesebb támogatásra szorul, Gyurci nagyon elemében van itt, de a 24 éves Orsi, a másik Down-szindrómás dolgozó nehezebben jött bele, amihez nyilvánvalóan hozzájárult az is, hogy ez az első munkahelye. A Down-szindrómások egyébként is nehezen váltanak két feladat között, ha éppen mosogatnak és van egy másik, sürgős munka, akkor oda kell állni melléjük, hogy jó, gyere, most ezt csináld, hagyd a másikat. Ha több feladatot kapnak egyszerre, összezavarodnak. Állandó figyelemre és biztatásra van szükségük, és ha érzik ezt, mindent könnyebben elvégeznek. Mostanra mindenki elég önálló lett” – mondja Irén, aki egy fárasztó munkanap után is elvonul velük beszélgetni. Orsi még mindig bátortalan, ha a vendégek az asztalnál ülnek, csak úgy meri elvinni a csészéket, ha Irén a közelében van. Egyébként mindent megcsinál: mosogat, törölget, mosdót takarít. A heti nyugdíjasklub rendezvényein ellenőrzi a bérleteket. „Van egy idős néni, aki nagyon megszerette a lányt, minden héten hoz neki valami apróságot” – jegyzi meg Irén, Orsi pedig elmeséli, hogy egy fekete robogóra gyűjt, ezért nagyon boldog, hogy végre ő is kereső lett.
Irén szituációs gyakorlatokat is tart. „Ugyanazt csináljuk, amire szükség van kint a terepen, csak hátul, elvonulva, egyénileg. Fontos, hogy ez személyre szabott legyen, így tudnak ugyanis fejlődni és lépést tartani a többiekkel” – mondja a mentor, aki úgy látja, hogy a csoportos beszélgetésre, fejlesztésre is igény volna, de inkább az ép dolgozók részéről, mivel nekik is új ez a szituáció. „Néha nehéz türelmesnek lenni, főleg, ha nagy a rohanás, de tudom, hogy többször és részletesen kell elmagyarázni a folyamatokat a fogyatékos kollégáknak. Ha valamit nem akarnak megcsinálni, olykor megsértődnek és nem könnyű megmagyarázni nekik, hogy ez nem kívánságműsor. Ha kiborulnak, nehezebben rázódnak vissza a rendes kerékvágásba – mondja a 21 éves Anita. – Folyamatos a fejlődés, mostanra összeszoktunk, és sokszor nem is kell szólni, csinálják maguktól. Ilyenkor megdicsérjük őket, és jó látni, hogy ennek mennyire örülnek. De azt hiszem, az én személyiségem is sokat fejlődött.” Enikő a konyhán dolgozik egy hallássérült és a mozgássérült kollégával. „Jól kijövünk egymással, jó csapat vagyunk, mindenki tudja a dolgát. Semmiben sem korlátozza a munkát, hogy ők fogyatékkal élők.”
Megszerették
A kávézóba nagyon sokan jelentkeznek dolgozni, nem is tudnak újakat felvenni, ezért a Salva Vitához irányítják őket. „Még erősödnünk kell, de egy év múlva jó lenne a saját lábunkon állni. Nonprofit alapítvány vagyunk, kapunk támogatásokat és pályázunk is, de ennyi ember bérköltsége igen magas” – mondja Kárász Róbert. Az alapítvány minél előbb szeretne akkreditált munkahellyé válni (ezt a Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatalnál kell kérvényezni), mert így a több pályázati lehetőség mellett a fogyatékkal élő dolgozók után az állam fizeti a járulékokat. És persze szeretnének több hasonló helyet nyitni, elsősorban vidéki nagyvárosokban.
Addig a forgalomban bíznak, amivel nincs is gond; sokan látogatják a kávézót és a rendezvényeket is. „Az irodalmi programok telt házzal mennek, volt már nálunk Tóth Kriszta, Dragomán György és Röhrig Géza, de voltak koncertjeink is, felléptek stand-uposok és szeretnénk színházi előadásokat. A programok a fogyatékkal élőknek ingyenesek” – mondja Kárász, hozzátéve, hogy szerveztek már fogyatékosüggyel kapcsolatos konferenciákat is. Az alapítvány elnöke szerint a Kultcafét jól fogadta közönség, vannak visszatérő vendégek, köztük sok fogyatékkal élő. „Eddig egy olyan társaságot láttam, akik miután megtudták, hogy itt fogyatékos emberek is dolgoznak, kifordultak a helyről. De a legtöbben visszajárnak. Itt van például Petya, egy 28 éves, oxigénhiánnyal született srác. Ő minden este pontban fél 10-kor megjelenik, eszik egy melegszendvicset, egy islert, és elbeszélget velünk. Hát épp ez volt a célunk: legyen végre egy olyan hely, amit a Petyához hasonló srácok magukénak érezhetnek!”
