Az addikciókat sokáig férfiproblémának tartották. A statisztikák jó ideig támogatták is ezt a sztereotípiát, de ma már egészen más képet festenek a számok. Míg az 1980-as évek nemzetközi kutatásai még 5:1 arányt állapítottak meg a férfi és női függők megoszlásában, addig a mai adatok szerint minden harmadik férfi függőre jut egy nő is. Egy 2017-es kutatás szerint az Európai Unió területén 34,8 millió nő próbált már ki valamilyen drogot, szemben az 54,3 millió férfival.
Jill B. Becker pszichológusprofesszor kimondottan az addikció nemi különbségeinek vizsgálatára specializálódott: 2007-es tanulmányában azt írja, az 1,8 millióra becsült amerikai kokainhasználóknak már 39,5 százaléka nő, ahogyan egyéb stimulánsok, például az amfetamin használatában is emelkedett a nők aránya.
Azt is hangsúlyozza, hogy a nők általában hamarabb jutnak el a dependenciáig, mint a férfiak (ezt teleszkóphatásnak nevezi a szakirodalom), illetve hogy az absztinens kokainfüggő nők körében erősebb lehet a sóvárgás, és hosszabbra nyúlhat a visszaesés utáni használat. Magyarországon a nők és férfiak szerpreferenciájáról állapítottak meg egyértelmű különbségeket: a gyógyszerfüggőség olyan gyakori a hazai nők körében, hogy megelőzik vele a férfiakat, de az alkoholizmusban is kezdenek felzárkózni hozzájuk.
| ||
Becker szerint a női és férfi szerhasználat eltérő jellemzői mögött szociokulturális és biológiai faktorok is húzódnak, és bár az utóbbiakról egyelőre még keveset lehet biztosan tudni, azt nem nehéz látni, hogyan csapódnak le ezen a területen is a nőkre nehezedő társadalmi elvárások.
Függőség és feminizmus
Az ötvenes években született szenvedélybeteg-ellátó rendszert gyakorlatilag heroinfüggő férfiakra szabták, vagyis nem ideális egy alkoholista nőnek. Kaló Zsuzsa pszichológus, az ELTE Pszichológiai Intézetének adjunktusa nem szívesen nevezi a női függőséget „speciális” problémának, hiszen ez könnyen azt az illúziót keltheti, hogy a szenvedélybeteg nők plusznyűgöt jelentenek a szakembereknek; ettől függetlenül kár lenne tagadni, hogy égető szükség volna másféle szemléletmódra a nők ellátásában.
„Nem kellenek igazán speciális készségek ahhoz, hogy ellássuk a nőket, a nemi szempont inkább ott jelenik meg, hogy egyáltalán eljutnak-e az ellátórendszerbe. Ebben nagyon erősen megjelenik, hogyan vélekedik a társadalom a női és férfi szerhasználókról: mivel a férfiaknál ez elfogadottabb, sokkal könnyebben jutnak kezeléshez, ráadásul többet is tudunk arról, hogyan reagálnak bizonyos módszerekre” – magyarázza a szakértő.
A legnagyobb probléma, hogy a nőket fojtogató társadalmi elvárások azt sulykolják, egy nőnek mindig erősnek kell lennie, miközben paradox módon továbbra is a nőket tartjuk a gyengébb nemnek. Ez a felfogás látványosan megjelenik a szerválasztásban is, hiszen a gyógyszerek épp arra jók, hogy a nők tovább cipeljék azokat a terheket is, amelyektől neurokémiai segítség nélkül összeroppannának.
| ||
Ráadásul a gyógyszer legális és „láthatatlan”, nem hagy kellemetlen, árulkodó nyomokat, mint például az alkohol, s a környezetnek sem kell tudnia a fürdőszobaszekrénybe bújtatott „titkos fegyverről”. Épp emiatt az orvosok jóval könnyebb kézzel írják fel a nyugtatókat és altatókat nőknek, miközben csak kevés hazai háziorvosban tudatosult, hogy a gyomorpanaszok a nőknél nemcsak a szorongás, de a közelgő szívroham tünetei is lehetnek.
Rengeteg társadalmi sztereotípiából táplálkozó tévhit árnyékolja be a női függőséget: bízunk benne, hogy a család jobban vigyáz a nőkre, vagy hisszük, hogy a lányok eleve annyira „rendesek”, hogy nem nyúlnak drogok után. Szintén elterjedt nézet, hogy ha a lány drogozni kezd, az csak azért lehet, mert egy fiú rángatta bele – Kaló Zsuzsa szerint ezzel még ezen a területen is teljes passzivitásba taszítjuk a nőket, rájuk sütve, hogy képtelenek önálló döntéseket hozni.
A női szerhasználat mögötti társadalmi okokkal pedig nem foglalkozunk, hiszen akkor ismét alapjaiban kellene megkérdőjeleznünk a patriarchális berendezkedést. „Lényeges szempont lehet például a testkép és az azzal kapcsolatos médianyomás, ami miatt a lányok gyakran nyúlnak fogyasztó hatású stimulánsokhoz. De a nőket terhelő szorongás és stressz is lehet a szerhasználat oka, kiváltképp a szülést sürgető reprodukciós nyomás” – teszi hozzá a szakember.
A legfontosabb mégis az volna, hogy észrevegyük és kezeljük a szenvedélybetegség mögötti traumákat – ezt tűzte ki célul Kaló Zsuzsa traumafókuszú női csoportja, amelyet az AKUT Alapítvánnyal és a Kék Pont Alapítvánnyal együttműködve indított el.
„A trauma a szenvedélybeteg férfiaknál is jelen lehet, de a nőknél sokkal markánsabb. A szerhasználat nagyon gyakran önmedikalizációs célú, de mivel nem kontrollált, a nő újra traumatizálódik, az eredeti trauma okozta szégyenre pedig rárakódik a szerhasználat miatt érzett szégyen is – így teljesedik ki a spirál. Az intravénás drogokat használó nők 90 százaléka élt át szexuális abúzust. Az ilyen traumákkal érkező nőknek borzasztóan nehéz megnyílniuk és gyógyulniuk egy olyan közegben, ahol férfiak is jelen vannak. Ezért nagyon fontos létrehozni a számukra biztonságos tereket.”
Csak csajok
A Kék Pont Alapítványnál néhány éve még több női csoport is működött. Női Napok projektjük keretében ismeretterjesztő előadásokkal, beszélgetésekkel próbálták elérni a nőket, két pszichoterápiás csoportjukban pedig olyan, jellemzően nőket érintő problémákat dolgoztak fel, mint az evészavarok, a társfüggőség vagy a bántalmazás.
Traumafókuszú csoportot korábban még nem működtettek, bár a módszer régóta ismert megközelítésmód az intervenciók között. Az ilyen terápia egyébként rendkívül hosszadalmas, akár évekig tartó folyamat, a Kaló Zsuzsa vezetésével indult projekt viszont nem hosszú távú munkára vállalkozik, inkább csak az első lépések megtételére bátorítja a nőket.
„A traumaterápia alapvetően három szakaszból áll, mi csak az elsővel foglalkozunk, ami inkább krízisintervenció jellegű, a határok, szükségletek, erőforrások feltárása a célja. Inkább egyfajta facilitáció, ami elindít a gyógyuláshoz vezető úton” – magyarázza Kaló. Azon túl, hogy a megnyílásra bátorító női közeg megteremtése már önmagában az ilyen csoportok érdeme lehet, az sem utolsó szempont, hogy ezeket a terápiákat női szakemberek vezetik.
A pszichológus kifejezetten előremutatónak tartja például, hogy egyik együttműködő partnerüknél, a Nyírő Gyula Kórház Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézeténél már vezető pozícióban is megtaláljuk a nőket: Olasz Anna hat éve dolgozik az addiktológiai osztály vezetőjének helyetteseként.
Ő úgy saccolja, jelenleg több nő van az osztályon, mint férfi, miközben amúgy egy ideje nagyjából 40:60 százalék szokott lenni az arány, kicsit még mindig a férfiak javára, de már a női függőség nyíltabb vállalását jelezve. Szerinte a kliensek inkább személyiség, mint nem alapján választanak szakértőt (amennyiben választhatnak), de azt ő is elismeri, hogy vannak témák – tipikusan például az abúzus –, amelyekről szívesebben beszélnek női szakértőkkel a függő nők. „Én úgy látom, a női kliensek gyakran akár jobban is tartanak attól, hogy női szakember ítélje meg őket, ugyanakkor olyan témákkal, melyek több empátiát vagy érzékenységet igényelnek, valóban inkább nőket keresnek meg.”
A Nyírő betegeinek kezelésében alapvetően kevéssé érvényesülnek a nemi különbségek, ők inkább a holisztikus szemléletmódra esküsznek, terápiás eszközök széles tárházát biztosítva a mesecsoporttól a relaxációig. Olasz Anna is fontosnak tartja a traumafókuszú csoportok működését, de felhívja a figyelmet, hogy a legtöbb, tipikusan „nőinek” tartott probléma valóban mindkét nemet érintheti. „Rengeteg szenvedélybeteg férfinak van problémája a testképével, ahogyan az apasággal járó nyomás is sokszor felmerül. A szülői szerep mindkét nemnél gyakori vezérhang, amikor a józan élet elérése a cél. Azt gondolom, minden kliensnek megvan a maga múltja, személyes traumája.”
Anyák kiváltsága
A szenvedélybeteg nők közül a várandós, illetve kisgyerekes anyáknak van a legjobb esélyük a gyógyulásra. Egyrészt azért, mert létezik számukra speciális szervezet: a Józan Babák Egyesület az ilyen droghasználó anyákat támogatja, ráadásul könnyen igénybe vehető, alacsony küszöbű ellátásban. Elfogadó nőgyógyászok, pszichiáterek és addiktológusok dolgoznak a kismamákkal, segítenek megszervezni a kórházi vagy bentlakásos intézményi elhelyezéseket, krízisvonalukon pedig diszpécser várja a szenvedélybeteg anyukák jelentkezését.
| ||||
De maguk a nők is másképp tekintenek helyzetükre, ha kisgyerekük van, hiszen ekkor lendülnek működésbe az anyasággal kapcsolatos társadalmi elvárások, amik segítségkérésre ösztönözhetik őket. Arról nem is beszélve, hogy ilyenkor a környezet is hajlamosabb oltalmazó-dorgáló hangnemben, de mindenesetre erélyesebben az ellátórendszer felé lökdösni az anyát, mert nehezebben hunyunk szemet, ha a szerhasználat az anyai teendők ellátásának útjában áll.
A fiatal lányok ezzel szemben kiszorultak a hazai ellátórendszerből. A gyerekkórházakból már kinőtt, a felnőtt addiktológiai osztályokhoz pedig még nem elég idős tinik gyakorlatilag sehová nem fordulhatnak, néhány olyan ritka kivételtől eltekintve, mint a Tiszta Jövőért Alapítvány 2017-ben megnyitott, kimondottan serdülőket váró drogambulanciája. Ráadásul az országban működő három tinirehab közül kettő hivatalosan csak fiúkat és férfiakat fogad (lásd: Jedik javulóban, Magyar Narancs, 2017. április 20.). Az Emberbarát Alapítványhoz ugyan mehetnek lányok is, azt azonban nem tudják megoldani, hogy a dizájnerdrogos kamasz lányokat és az alkoholfüggő idősebb nőket szeparáltan helyezzék el.
Kaló Zsuzsa csoportja hosszú távú menedéket ugyan nem tud nyújtani a függőségekkel küzdő nőknek, de elindíthatja azokat a folyamatokat, amelyek nemcsak a nők gyógyulásához, de akár egy megtartó női közösség önszerveződéséhez is vezethetnek. Mindeközben pedig hatásvizsgálatot is készítenek, hogy a program – amennyiben sikere a tudományos mércék szerint is beigazolódik – terjeszthetővé, átvehetővé váljon.
Persze nehéz a női függőségről általánosságban beszélni, hiszen akkor egy kalap alá vesszük a szegregátumban élő biofüves lány és a rózsadombi gyógyszerfüggő nő esetét, pedig ezek nemcsak morálisan követelik meg a distinkciót, de az ellátási lehetőségek terén is nagyon különbözőek. A magasabb státusú nő el tud menni egyéni terápiára, választhat női szakembert, míg a szegényebb rétegeknek a koedukált lehetőségek maradnak.
Kaló Zsuzsa szerint a szakértők felelőssége is lenne, hogy reflektáljanak a szenvedélybetegek ellátásában jelen lévő nemi eltérésekre, hiszen gyakran még a szaklapok addiktológiai témájú cikkei sem térnek ki a férfi és női használók közti különbségekre. Ráadásul sokszor a feminista szervezetek is széttárják a kezüket, ha függő nőkről van szó. „Még a családon belüli erőszak ellen küzdő nemzetközi nőjogi szervezetek sem beszélnek a szenvedélybetegségről, mert az már egy »másik ügy«. Ha egy nő szenvedélybeteg, még kevesebb esélye marad rá, hogy foglalkozzanak vele.”
