"Úgy két hete el kellett költöznöm a gyermekeimmel közös lakásunkból, mert az apa megfenyegetett, hogy ha nem viszem magammal őket, akkor vele mennek albérletbe, és azt sem mondja meg, hogy hova. Erre másnap reggel kaptam őket, és elmentünk egy szál ruhában a szüleimhez. De rá egy napra beállított láthatásra, és elrabolta a gyerekeket. Én nem merem visszarabolni őket, mert egyrészt nagyon őrizve vannak, másrészt félek a volt párom dühétől. Annak meg semmi értelme, hogy naponta legyenek lopkodva" - panaszolja egy anyuka a gyerekelhelyezést tárgyaló jogi fórumok egyikén. A kétségbeesett szülők a legkülönfélébb kérdésekkel és sztorikkal jelentkeznek az internetes fórumokon, de egy dolog (nemtől, kortól és társadalmi státusztól függetlenül) közös bennük: mindnyájan biztosak benne, hogy nekik van igazuk. Az is "csak a gyerek érdekeit nézi", aki a gyerektartási összeg növelésének lehetőségéről érdeklődik, és az is, aki szeretné kiharcolni, hogy pénz helyett "ruhákkal és játékokkal" válthassa ki az apanázst, de gyakoriak a gyerek pszichológiai vizsgálatát, illetve a bíróságra való beidézését igénylő/ellenző hozzászólások is.
Elvileg büntethető
Arról, hogy "mi a jó a gyereknek", igen eltérőek az elképzelések: sokan a csemetére hivatkozva maradnak évekig, évtizedekig egy kriminálisan megromlott kapcsolatban, mások ugyanezért válnak el, megint mások pedig hosszú évekig pereskednek, néha a komplett rokonság és baráti kör mellett a gyámügyet és a rendőrséget is bevonva a magánháborúba. Utóbbiak közé tartozik a negyvenes évei derekán járó Tamás, aki négy éve pereskedik volt párjával ikreik felügyeleti jogáért. "Tizennégy év van köztünk, én akartam nagyon gyereket, és amikor megszülettek, hamar kiderült, hogy ő még nem volt felkészülve az anyaságra. Utálta az egészet, nem szoptatott, pár héttel a szülés után visszament dolgozni, mindig én vagy az anyósom voltunk a kicsikkel. Egy dadát is fel kellett vennünk. Nála a mai napig érvényes, hogy bármilyen segítséget igénybe lehet venni, csak anyának ne kelljen lenni" - vélekedik a férfi, aki szerint gyermekei anyja mentálisan sérült, amit bizonyít az is, hogy vallomásai szerint Tamás rendszeresen verte őt, a gyerekeket pedig molesztálta. A férfi meggyőződése szerint az ikreket az első tárgyaláson az anyának ítélő bírónő, az egész családot pszichológiai teszteknek alávető igazságügyi szakértő és a feljelentéseit sorra visszadobó gyámhivatal is mind ellene, pontosabban úgy általában az apák ellen van. "Az egész közeg arra épül ki, hogyan lehet megvédeni az anyát, függetlenül attól, hogy milyen az apa." Többször járt a rendőrségen, például amikor "kidobták a lakásból", és tizenvalahány rágalmazási és hamis tanúzási pert indított volt párja, illetve rokonai ellen - egyelőre kevés sikerrel. Tamás a gyerekeit csak minden második hétvégén láthatja, a megosztott felügyeletet szeretné kiharcolni, bár azt ő is tudja, hogy az utóbbi négy év fényében erre igen kicsi az esélye. Kérdésünkre, hogy szerinte nem árt-e többet a most hatéves gyerekeknek a véget nem érő hadakozás, mint amennyit az használna, ha többet lehetnének az apjukkal, azt válaszolta, hogy a jövőjüket tekintve rosszabb lenne, ha annyiban hagyná a dolgot. Azért megy hamarosan egy másik igazságügyi szakértőhöz, hogy bebizonyítsa: a korábbi pszichológiai tesztek eredményei (melyek őt egyebek mellett paranoiásnak tüntették fel) nem helytállóak. Ugyanakkor azzal is tisztában van, hogy az eljárásnak nem sok értelme van. "Biztos, hogy nem fogják elfogadni a szakvéleményt, mivel a szakértőt nem a bíróság rendelte ki. De legalább látják, hogy alávetettem magam a vizsgálatoknak." Véleménye szerint az ikrekkel annak ellenére nagyon jó a kapcsolata, hogy csak ritkán láthatja őket, és a köztes időkben nem tud velük kapcsolatba lépni, mivel "az anyjuk elkobozta a telefonokat, amiket vettem nekik, a sajátját meg persze kinyomja, ha én hívom."
Az efféle helyzetek rendezését célozza a Kapcsolat Alapítvány. A gyerek és a tőle távol élő szülő kapcsolatának javításában, ismételt kialakításában és ápolásában nyújtanak segítséget, és amennyiben szükséges, semleges, védett helyet is biztosítanak a találkozásokhoz. "Az első lépés mindig a szülők közti mediáció, ami egy minden részletre kiterjedő közös megegyezéssel zárul" - mondja Kardos Ferenc gyermekpszichológus-mediátor, az 1992 óta működő intézmény vezetője. Ha valamelyik szülő (többnyire az, akinél a gyereket a bíróság elhelyezte) nem partner a tárgyalásokban, az alapítvány jelzi a hatóságoknak - bár azok többnyire nem csinálnak semmit. "Az a baj, hogy Magyarországon nem elég kemény a hatóság ezekben az ügyekben: akárhányszor ismételhető 100 000 forintos büntetéssel, a gyermekelhelyezés megváltoztatásával és - ahogy ez Nyugat-Európában már gyakorlat - akár börtönbüntetéssel is figyelmeztethetné a gyermek jogaira az erről megfeledkező szülőt. Ehhez képest nálunk még a mediáció sem kötelező, csak javasolhatja a bíróság. Mindenesetre a polgári törvénykönyv tervezetében benne van a kötelezővé tétele, amivel végre felzárkóznánk sok nyugat-európai országhoz" - vélekedik a szakértő.
Elő a fantáziával!
Hogy van-e értelme törvényileg kötelezni a szülőket az egymással való érdemi kommunikációra, arról eltérnek egymástól a vélemények. Grád András ügyvéd, mediátor, egykori válóperes bíró szerint attól, hogy kötelezővé teszik a mediációt, semmi sem változik: "Ha nincs hozzá kedvük, akkor maximum eljönnek, és unottan végigülik. Egy időben kötelező volt a házasság előtti tanácsadás is, mégsem lett tőle kevesebb válás" - mondja. Ugyanakkor abban mindenki egyetért, hogy a legnagyobb gondot mindig a szülők "hozzáállása" jelenti: a szakértők szerint ugyanis a vitázó felek által előadott történetek többnyire köszönőviszonyban sincsenek egymással. "Minden azon múlik, hogy aki a felügyeleti jogot gyakorolja, hogyan készíti fel a gyereket a másik szülővel való találkozásra" - magyarázza Kardos, majd hozzáteszi: "Az a legpusztítóbb, amikor annak érdekében, hogy maguk mellé állítsák a gyereket, módszeresen szidják a másik szülőt. Ez ráadásul öngól, hisz az ilyen légkörben felnövő gyerekek kamaszkorukban gyakran problémássá válnak, és előbb-utóbb mindkét szülővel megromlik a viszonyuk. Külön kell választani a dolgokat, el kell magyarázni a gyereknek, hogy a másik fél nem őket hagyta el, hanem mivel megromlott a szülők közti viszony, elment, de ettől őt, a gyereket még ugyanúgy szereti" - hangsúlyozza.
Sok olyan történetet hallani, amikor a felügyeleti jogot gyakorló szülő (többnyire az anya) a bírósági határozat ellenére sem engedi a másiknak, hogy találkozzon a gyerekkel. "Az a baj, hogy két fegyver van, a dugós puska és az ágyú - mondja Grád András -, és a kettő között nincs átmenet. A dugós puska azt jelenti, hogy a sértett bemegy a gyámügyre, és bejelenti, hogy nem kapta meg a gyereket. Jó esetben megbírságolják a másik szülőt, de ez elég esetleges: van olyan gyámhivatal, amelyik - elvi okokból - nem bírságol, mondván, hogy azzal a gyereket büntetné. A bírság elvileg százezer forint is lehet, de annyit sosem szoktak megítélni, egy háromezres büntetés viszont nem változtat semmin. És akkor ott az ágyú, ami azt jelenti, hogy a szülő feljelentést tesz, vagy a gyerekelhelyezés megváltoztatására irányuló kérelmet nyújt be. Ez sem az igazi, hisz nem biztos, hogy jó ötlet a gyerek anyját bilincsben elvitetni, azok pedig, akik az elhelyezés megváltoztatását kérik, nagyon ritkán nyernek" - magyarázza az ezernél is több bontópert levezényelt jogász.
Persze megesik, hogy a felügyeletet gyakorló szülők kezdeményeznek háborút, leginkább akkor, ha a másik fél nem fizeti a gyerektartást. Ez történt a harmincas évei közepén járó, kétgyerekes Erikával, aki, miután exférje fél évig nem utalta át a megítélt összeget (gyerekenként kemény tízezer forintot), ráküldte a végrehajtót. Az apa erre (némi telefonos anyázás után) több helyen is feljelentette. "Először a polgármesteri hivatalnál jelentett fel avval, hogy elkobzom a gyerekek vagyonát, de a bíróság öt perc alatt megállapította, hogy ez nem igaz. Aztán a gyámhatóságnak írta meg, hogy a gyerekeket veszélyeztetem a rosszul működő bojlerünkkel, később meg a bíróságon adta elő, hogy nem adok nekik rendesen enni, mert lekötnek a pasiügyeim. Miután minden feljelentését körberöhögték, jött az, hogy elmebeteg vagyok, és a gyerekeknek jobb lenne, ha állami gondozásba kerülnének. Egy kicsit kellett beszélgetnem egy kirendelt pszichiáterrel, aki megállapította, hogy semmi bajom - leszámítva persze, hogy rosszul mentem férjhez." Az egymást a legfantáziadúsabb vádakkal illető szülők nem az ujjukból szopják, hogy mit kell a hatóságoknak előadni: míg a férfiakat ivászattal, drogozással, játékszenvedéllyel, újabban pedofíliával vádolják, addig a nőket pszichiátriai kezelésre szorulónak és/vagy prostituáltnak állítják be.
Háború és béke
A vádaskodások nem csupán a másik gyalázásának puszta örömével kecsegtetnek: aki ilyesmivel áll elő, remélheti, hogy a bíróság nem engedélyezi a másik félnek a gyerek látogatását, és ha ez elhúzódik, akkor van rá esély, hogy a gyerek elhidegül tőle. "Az ilyen vádak akkor buknak el, ha van kapcsolat-ügyelet: ilyenkor a megvádolt szülők felügyelet mellett találkozhatnak a gyerekkel, a jelen lévő szakértők pedig tájékoztatják a bíróságot a tapasztalataikról" - ismerteti egyik legfontosabb szolgáltatásukat Kardos Ferenc. "Ahol nincs ilyen, ott meg kell szakítani a kapcsolatot, és mivel ezek mind nehezen diagnosztizálható dolgok, nem ritkán 5-6 évig zajlik a szakértői vizsgálat, mindenki hozza a saját pszichológusát, a gyerek meg közben neurotizálódik." Kardos véleménye szerint a gyerekjogok védelmével komoly bajok vannak Magyarországon: "A gyerek nem érték, hogy akinek ítélték, az a tulajdonaként tekintsen rá, és ha van kedve hozzá, 'kölcsönadja' a másiknak. De ezt nálunk a közvélemény nem ítéli el, mint ahogy azt sem, ha a kapcsolattartásra jogosult szülő (már ez a kifejezés is hibás, mert nem a kötelességét hangsúlyozza a szülőnek) nem él a jogával, azaz nem törődik a saját gyermekével."
A szülők többnyire akkor képtelenek kulturált módon megegyezni a gyerek felügyeletéről, ha a válás előtt, illetve közben annyira megromlott a viszonyuk, hogy mindent és mindenkit, rokonokat, barátokat és persze magát a gyereket is hajlandóak felhasználni arra, hogy a másikkal kiszúrjanak. Épp az ilyen csatározásokat elkerülendő akadnak, akik már akkor elválnak, amikor biztosak benne, hogy nem működik a házasság, de még nem jutottak el a kölcsönös gyűlölködés fázisába: "Négyéves volt a lányunk, mikor a feleségemmel leültünk, és megbeszéltük, hogy jobb lenne, ha elválnánk - meséli a negyvenes évei közepén járó Árpád. - Sosem veszekedtünk, de egyértelműen elhidegültünk egymástól, egyre feszültebb lett a légkör, és mivel egyikünk szülei sem váltak el, ellenben elég rossz házasságban éltek, úgy voltunk vele, hogy a gyereknek mindenképp jobb, ha szétmegyünk, de barátok maradunk. Így is lett, a válási procedúra puszta formalitás volt, és azóta rengeteg időt vagyok a lányommal, nemritkán hármasban csinálunk programokat. Persze nem tudjuk, mi lett volna, ha, de szerintem így jobb: sikerült őt megkímélni az olyan veszekedésektől, amiket mi gyerekként átéltünk."
Arra a kérdésre, hogy "mi a jó a gyereknek", nincs univerzális válasz, de úgy tűnik, hogy többnyire azoknak vannak a legabszurdabb elgondolásai a gyerek testi-lelki fejlődéséről, akikben kétség sem merül fel igazukat illetően. Valószínűleg az a fórumozó sem rágódott sokat, aki az alábbi tanácsot adta a cikk elején idézett anyukának: "Ha elrabolta a gyerekeket, amint tudod, rabold őket vissza! Az a biztos, ha nálad vannak!"
