„Hátborzongatóan kettős érzés”

Samira Sinai rendező, interkulturális közvetítő

Ő Magyarországon az első, aki egy menekült gyerek nevelőszülője lehet. A Budapesten élő iráni–magyar színházrendezővel a teheráni gyerekkorról, a kendőviselet kettős érzéséről, a Keletiben táborozó menekültekről, valamint a színház és a segítőszakma kapcsolatáról beszélgettünk.

Magyar Narancs: Többnyelvű, többnejű családmodellben nőttél fel.

Samira Sinai: Teheránban születtem, anyukám magyar, apukám iráni. A ’60-as években ismerkedtek össze Ausztriában. Anyu festőként, apu filmrendezőként tanult. Később együtt mentek Iránba. Egymás között németül beszéltek, mi anyuval magyarul, ha apu ott volt, perzsául. Kilencéves voltam, amikor Iránban kitört a forradalom. Ekkortájt érkezett a másik, az iráni anyukám az életünkbe, merthogy apukámnak két felesége van, nekem pedig két anyukám. Az iráni anyukámtól három testvérem született.

MN: A többnejűség mennyire volt elterjedt Iránban?

SS: Nem volt annyira jellemző, különösen nem azokban az értelmiségi körökben, ahová a szüleim tartoztak. Ők akkoriban már elismert művészek voltak. Befelé is küzdelmes volt, hogy felvállalják ezt a hármas életet. Ebbe minket, gyerekeket is beavattak, nem voltak játszmák ez ügyben. A társadalom mindenkire ráaggatott egy-egy szerepet: a második nő azt kapta meg, hogy ő az, aki felborította a családunk életét, míg anyu lett a szegény, elnyomott európai feleség. Egyikük sem volt oda a rá osztott szerepért; rendkívül jóban voltak, közeli barátnők lettek. Mindkét anyukám festőművész, ők otthon, a közös műteremben dolgoztak, apukám pedig egy külön szobában, ahol a vágóasztala volt.

MN: Iráni kamaszként, majd egyetemistaként hogyan élted meg, hogy a politikai rendszer egyre szigorodott?

SS: Amikor ’78-ban kitört a forradalom, egy perzsa–német koedukált iskolába jártam, aztán szép lassan szétválasztották a fiúkat és a lányokat. És szép lassan bevezették a fejkendőt; először az egyenruha részeként, de hónapról hónapra nagyobb lett a fejkendő, és hosszabb lett a köpeny. Olyan voltam, mint minden tiné­dzser, aki szeret vagányul viselkedni és másképp öltözködni. Nehéz kitűnni a kendő és a köpeny alatt, de azért megpróbáltam. Kaptam is a beírásokat rossz magaviseletért. Visszatérő félelmem volt, hogy amikor leveszem a kendőt, már ősz a hajam. Tulajdonképpen valóra is vált ez a félelem: már 40 éve tart a rendszer, mi pedig közben megőszültünk. Ha visszamegyek Iránba és felteszem a kendőt, az a fiatalkoromra emlékeztet. Abszurd helyzet, de akármennyire is rossz volt ez az időszak, a kendő mégis a biztonságot juttatja az eszembe.

MN: Édesanyádon kívül ismertél más magyarokat Iránban?

SS: Volt egy Paprika nevű kisvendéglő Teheránban, oda gyakran jártunk. A most 96 éves, erdélyi származású Irénke vezette, anno táncosnő volt. Ez egy kis Magyarország volt nekem; paprikafüzérek a falon, piros kockás terítő, palacsinta és Irénke. A forradalom után a Paprika név nem tűnt elég iráninak, ezért Pelikánra keresztelték, de magyar vendéglő maradt nemzetközi vendégkörrel.

MN: Díszlet- és jelmeztervezőként végeztél a teheráni színművészeti egyetemen. Úgy tűnik, megtaláltad a helyedet.

SS: Eleinte igen. Játszottam, rendeztem, performanszokat, rövidebb darabokat csináltam. A mozgásszínházra Magyarországon csodálkoztam rá. Akkoriban Iránban nem voltak ilyen előadások. Én csináltam egyet. Nemcsak rendezőként, de jelmeztervezőként is nagyon kreatívnak kell lenni, mert ha nő vagy, hajat és dekoltázst mutatni tilos a színpadon, miként a férfi és nő közötti érintés is tiltott.

MN: Miért költöztél mégis Magyarországra?

SS: Tinédzserkori álmom volt, hogy megmentem a magyar nagymamámat a Garam utcai szoba-konyhás lakásából, ahol a ’90-es években még mindig ki kellett járni a kerti vécére. Magyarországra 1993-ban, 23 évesen jöttem el, két évig voltam itt, és ezalatt sikerült is a nagymamámat jobb helyre költöztetni, de én nem jöttem bele az itteni életbe. Németet tanítottam, de nem ismertem senkit a színházi szakmában, úgyhogy végül visszamentem Iránba. Másodszorra már a lányommal és a férjemmel együtt költöztem újra ide. Válófélben voltunk. Iránban nagyon durva volt a külső nyomás, hogy házasodjak. Kilenc éven át minden reggel azzal keltem, hogy váljunk el, a férjem pedig minden reggel azt válaszolta, hogy menjünk el Iránból, és akkor minden jobb lesz. Végül mindkettőnk kívánsága teljesült. Budapesten ugyanabba a házba, de két külön lakásba költöztünk. Elvált nőnek lenni Iránban sokkal nagyobb megbélyegzéssel jár, mint Magyarországon.

MN: Budapesten élsz, interkulturális közvetítőként dolgozol a Menedék – Migránsokat Segítő Egyesületnél és az SOS Gyermekfalvaknál. Emellett egy playback színházat is csinálsz. A színház és a segítő szakma hogyan találkozott egymással?

SS: Emlékszem, amikor jött a menekülthullám, mentem a Keletibe, és hallottam embereket perzsául beszélni – mert az afgánok is beszéltek perzsául –, nem tudtam, hogy azon kezdjek-e el bőgni, hogy megvalósult az álmom, és a pesti utcán nemcsak magyart hallok, hanem perzsát is, vagy azon, hogy ez egy rémálom. Hátborzongatóan kettős érzés volt. Mintha egy zarándoklat közepébe csöppentem volna, távol Irántól. A playback színházazás innen ered: most kéthetente a fóti gyermekvárosban menekült gyerekekkel dolgozunk együtt, ők elmesélik a történetüket, amiket utána együtt eljátsszunk. Korábban tartottunk ilyen foglalkozásokat családoknak is. Örömöt próbálunk szerezni, mert nagyon sok szomorú történet jön elő, arról például, hogy ki hogyan érkezett ide. A vicces helyzetekre most nagyobb szükség van, mint arra, hogy a fájdalommal foglalkozzunk. A gyerekek többsége bizonytalanságban él, még mindig nem tudják, mi lesz velük. A playback az a színházi forma, ami lehetőséget ad, hogy meghallgassam az embere­ket, átélhessük egymás történeteit, és együtt legyünk. Sebő Tamás pszichológus munkatársammal már rég­óta használjuk ezt a fajta színházat, mi vagyunk a Közös hazánk a színpad.

MN: Iránban mintegy 2,5 millió afgán menekült él, a legtöbbjüknek a mai napig rendezetlen a státusa, legális munkához, egészségügyi ellátáshoz, megfelelő oktatáshoz nem juthatnak. Sokan ezért indulnak Európa felé, sok közöttük a kísérő nélküli kiskorú. Hamarosan egy menekült gyerek nevelőanyukája lehetsz.

SS: Hat hónappal ezelőtt úgy döntöttem, hogy nevelőszülő leszek menekült gyerekek mellett. A munkám során találkoztam egy 12 éves afgán fiúval a fóti gyermekvárosban, ez indított el ezen az úton. Bonyolult helyzet volt. Először azt mondták, menekült gyerek nem mehet nevelőszülőhöz ebben a rendszerben, aztán kiderült, hogy elméletben nem tiltja semmi, de még senki nem próbálta meg. Elvégeztem a szükséges nevelőszülői képzést, és végül én lettem Magyarországon az első, aki egy menekült gyerek nevelőszülője lehet. Azóta több mint százan jelentkeztek nevelőszülőnek menekült gyerekek befogadására. A jelentkezők jellemzően nem migráns hátterűek. Ha majd belejövök, és ez lesz a hivatásom, akkor bárkit szívesen magamhoz vennék. Minél sokfélébb a család, annál jobb.

MN: Mit szól ehhez a lányod?

SS: Nagyon jópofa, azt mondta, hogy, jaj, anya, majd csak kibírom. Az volt a fejemben, hogy egy menekült gyerek egy másik kultú­rát hoz a lányom életébe, aki korábbi egykeként majd azt is megtanulja, milyen az, amikor egy testvérrel kell megosztozni dolgokon. Amikor Iránban voltam, millió ember volt körülöttem, itt sokáig mi ketten voltunk. Iránban szóba sem jöhet, hogy egyedülálló nőként nevelőszülő vagy örökbefogadó legyél. Ehhez Magyarországra kellett jönnöm.