Kinek ne lenne olyan barátja vagy családtagja, aki az első tavaszi nátha után ágyba kéri a teát, naphosszat panaszairól lamentál, és ránk hagyja a féltett kínai virágvázát örökségül? A hipochondria a modern köznyelvben a depresszió párja: gátlástalanul használjuk, ha ironikus-önironikus módon komolyabbnak akarjuk feltüntetni egészségi aggodalmainkat. Pedig az ismerős fogorvos tévedett: előfordult már olyan, hogy csak a tizedik gyökérkezelés után árulta el a beteg: valójában azért járt a doktorhoz, hogy az megtalálja a fogába rejtett rádióadót.
Ilyenkor persze a hipochondria csak kísérőjelensége a sokkal komolyabb bajnak. A paranoia, a mániás depresszió, a különböző fóbiák és a szorongás mellé gyakran társul valamiféle, az egészséget felfokozottan óvó aggodalom. A hipochondriázis - ezzel a szép orvosi kifejezéssel különböztethetjük meg a kezelésre szoruló eseteket a köznapi nyavalygástól - a legtöbb esetben tipikusan másodlagos pszichiátriai probléma, önmagában ritkán jelentkezik. A mentális betegségek hivatalos listája (DSM-IV) szerint akkor beszélhetünk erről, ha a beteg legalább hat hónapig súlyos rettegésben él az egészségi állapota miatt, és orvosa mindent megtett annak bizonyítására, hogy semmilyen szervi baj nem áll a háttérben. A jelenség a legrégebben leírt lelki kórképek egyike, az orvostudomány azonban csak az elmúlt évtizedekben kezdett vele komolyabban foglalkozni. Bár Nyugaton már tucatnyi mérvadó tanulmány született a témában, Magyarországon tudomásunk szerint mindössze egyetlen kutatás foglalkozott az okok feltárásával, és készítőjének, Barna Gyöngyinek mindössze 19 "elismert" hipochondriást sikerült felkutatnia. Az érdektelenség fő oka bizonyára az, hogy a hipochondria - viszonylag - veszélytelen lelki betegség, bár a paciens és családtagjai életét alaposan megkeserítheti.
A hipochondria esetében senkinek sem sikerült genetikus hajlamot vagy öröklődést kimutatnia, de egy ilyen családban felnőtt embert nehéz lenne meggyőzni arról, hogy a betegséghez való viszony nem követ örökletes mintákat. Egy közismerten hipochondriás ismerősöm, nevezzük Daninak, végül anyja aggodalmai miatt menekült el otthonról. Gyerekkora óta természetes volt számára, hogy édesanyja mindennap órákat tölt önmaga testi rezdüléseinek megfigyelésével, naponta hatszor méri a vérnyomását, és időről időre egészségkúrákat szervez a családnak a legújabb étkezési divatok alapján. Dani ebből hamar megtanulta, hogy az egészség "komoly dolog", amire oda kell figyelni, amikor azonban 18-20 éves kora táján édesanyja "rájött", hogy fiának apai örökségként valószínűleg pajzsmirigytúltengése van, fellázadt, és elmenekült a fóbia elől. "Úgy éreztem, anya folyton figyel a szeme sarkából. Bár semmi bajom nem volt, mindenáron rá akart venni, hogy járjak orvoshoz. Ha leültünk kajálni, nem mertem kenyérért nyúlni, nehogy észrevegye a kezem remegését. Mert addigra persze tényleg remegett, csakhogy az idegességtől." A fenti eset arra is jó példa, hogy a hipochondria a legkevésbé sem magánügy - a rettegő ember a félelmet akár hozzátartozóira is kivetítheti, vagy éppen ellenkezőleg, képzelt betegségeivel próbálja őket érzelmileg megzsarolni.
Halálfélelem – életfélelem
A hagyományos - de ma már részben meghaladott - pszichológiai magyarázat szerint a hipochonder viselkedés lényege a hárítás: az illető reális életproblémái elől képzelt betegségekbe menekül, mivel úgy érzi, képtelen megoldani a valós bajokat. Ez tulajdonképpen minden szomatizáció alapja, csakhogy a hipochonder nem "megy el" odáig, hogy elfojtásával kimutatható betegséget is előállítson, így beéri a kényelmesebb megoldással. Valószínűleg a köztudat is ezért érzi mulatságosnak és szánalmasnak a dolgot - már Moliére is tudta, hogy a hipochondriás elsősorban gyáva és önző alak. Bár az ősi elmélet igaza sokszor kétségbevonhatatlan, Kökönyei Gyöngyi egészségpszichológus arra figyelmeztet, hogy szakmai körökben ma már más irányban keresik a megoldást. Elképzelhető ugyanis, hogy az egészség-betegségtudat torzulása állhat a jelenség háttérben. A normális ember, ha többé-kevésbé jól érzi magát, aktív, cselekvőképes, akkor is egészségesnek értékeli önmagát, ha átmenetileg csikar a hasa vagy gyors a pulzusa. A tipikus hipochonder viszont azt hiszi, akkor egészséges, ha tökéletesen "tünetmentes". Csakhogy az emberi test szinte soha nem működik tökéletesen, szervezetünk apró érzetek tucatjait közvetíti minden órában. Míg másoknál ezek át sem lépik a tudatküszöböt, a hipochonder mániákusan figyel rájuk, számon tartja, és fel is nagyítja őket. Ilyen értelemben a hipochondriázis is egy enyhe fajta szomatizáció: kénytelenek vagyunk elhinni a páciensnek, hogy ő tényleg érzi is, amiről beszámol.
Bármi legyen az oka, a hipochondriás célja, hogy figyelmet és törődést csikarjon ki környezetéből. Csakhogy az emberek megérzik az "erőszakot", és elutasítással reagálnak. A hipochondriás végül megkapja a várt visszajelzést: őt senki nem szereti, nem törődnek vele, akár meg is halhatna... és még nyűgösebb lesz. Az ördögi körből az orvos sem jelent kiutat, hiszen ő sem hisz panaszainak, sőt szimulánsnak, idegbetegnek nevezi. A súlyosan hipochondriás soha nem fogja elhinni, hogy nem beteg - inkább feltételezi, hogy rossz az orvos, vagy különleges, ritka betegség támadta meg.
A fentiek is egyértelműen igazolják: a hipochondria mélyen beépül a személyiség struktúrájába. Mint minden komoly torzulás, ez is a gyermekkorra vezethető vissza: kialakulását bizonytalan anya-gyermek kapcsolat és valamilyen egészen kis korban átélt komoly betegség együttes hatása okozhatja. Rendkívüli tartósságát egy amerikai pszichológus, Arthur Barsky igazolta, aki alapvető kutatásában öt évig követte 120 hipochondriás beteg életútját. A páciensek 74 százaléka nem gyógyult ki rögeszméjéből, és Barsky azt is megállapította, hogy azoknak sikerült túllépniük a fóbián, akik eredetileg is "könnyebb" esetnek számítottak.
A hipochondriázist általában kognitív viselkedésterápiával próbálják gyógyítani. Kökönyei Gyöngyi szerint ez a módszer nagyon hatékony lehet, de csak akkor, ha a beteg együttműködik, a súlyos hipochondriások negyede viszont kapásból elutasít bármilyen pszichológiai segítséget, és inkább "rendes orvost" akar. Csak az érdekesség kedvéért érdemes megemlíteni, hogy Amerikában egyes pszichiáterek a gyógyszeres kezeléssel is próbálkoznak, ami már abszurd - gyógyszeres kúra képzelt betegségre? -, ráadásul a különböző divatos antidepresszánsok eddig alig hoztak bizonyítható eredményt, illetve csak a hipochondriázishoz társuló depressziót és szorongást enyhítették.
Harc a doktorral
Az önálló életvezetésre képtelen, kóros hipochonderek aránya 0,8- 4,5 százalék közé tehető, egy kétezer fős magyar családorvosi pacientúrában pedig mindössze egy-két ilyen eset akad. A hipochonderek többsége inkább Moliére Argonjára hasonlít, akiben a nagy francia saját tapasztalatai alapján megteremtette a képzelt beteg irodalmi típusát. (Lásd: A képzelt beteg című keretes írásunkat.) Oláh Ilona csepeli háziorvos szerint a hipochondria "széles spektrumként" írható le, mely az egészségtudatosságtól egészen a pszichiátriai esetekig terjed. Saját pacientúrájában kevés igazán súlyos eset akadt, bár egy középkorú nő éveken át megkeserítette az ügyelet életét, mivel szinte hetente kihívta a mentőt állítólagos asztmás rohamai miatt. A nőről mindenki tudta, hogy egészséges, mégsem tagadhatták meg, hogy kimenjenek a riasztásokhoz, hiszen a hipochondriásnak is lehet egyszer igazi baja. A farkast kiáltó pásztor meséje végül nem ismétlődött meg: a nő percek alatt meghalt egy félrenyelt savanyúcukorkától, de az ügyelet hűségesen kijött erre a hívásra is. Ennél valamivel enyhébb eset az olyan beteg, akit csak tucatnyi fájdalmas vizsgálattal lehet meggyőzni betegsége képzelt voltáról. Normális ember számára felfoghatatlan, miért küzd valaki saját orvosa tanácsa ellenében a rektoszkópért. Valahol itt húzódik a határ a kóros hipochondria és az érthető, természetes aggodalom között. Oláh Ilona szerint egy olyan körzetben, mint Csepel, ahol a betegek egy része elképesztően alacsony szociokulturális környezetből érkezik, az emberek számára tipikus menekülési lehetőség a betegség. Saját tapasztalatai szerint mindennap 5-6 olyan beteg érkezik a rendelésre, akinek semmi keresnivalója az orvosnál, de figyelemre, jó szóra, megértésre vágyik. "Egy kihelyezett pszichológiai szolgálat feladatait is ellátom - fogalmaz. - A jó orvosnak ilyenkor a páciens helyzetéhez kell igazítania a viselkedését: a kétgyerekes, munka nélküli anyát, aki kikutathatatlan gyomorpanaszai miatt három éve táppénzen van, szembesíteni kell azzal, hogy semmi baja, csak elmenekül a valós gondok elől. A magára hagyott kisnyugdíjasnak viszont fel kell írni pár ártalmatlan vitamint, és rászánni pár percet bajai meghallgatására."
Vidám mammográfia
Csepelen az elmúlt évtized társadalmi változásai folytán egy új hipochondertípus is feltűnt: az egészségtudatos kertvárosi anyuka. Ő nem akarja "kivonni magát az életből", viszont kényesen vigyáz arra, hogy minden szűrésre időben sor kerüljön, és életmódja a lehető legegészségesebb legyen. Az ilyen ember az egészségügyi felvilágosító propagandafilmek álma, és a legtöbb esetben valóban segíti gondosságával az orvos munkáját. Egyre gyakoribb az is, hogy kész diagnózissal érkezik, és csak megerősítést vár a doktortól. Oláh Ilona egy páciense különleges tunéziai medúzacsípésére már a felírandó (ismeretlen) gyógyszer nevét is magával hozta, egy másik pedig az internetről letöltött hosszú betegséglistával érkezett magas vérnyomása lehetséges okairól.
A patikákban több száz "gyógyszernek nem minősülő gyógyhatású készítmény" várja az ártatlan hipochondereket. A legnépszerűbbek közülük még ma is az emésztési panaszok elleni cseppek, teakeverékek, gyógysók, keserűk, hashajtók és kapszulák, éppen úgy, mint Moliére korában (érdemes megemlíteni: a hipochondria melancholica a régi orvosi nyelvben egyszerűen gyomorbajt jelentett, a görög hüpokhondrion szó pedig a has felső részének megnevezése volt). Ma már majdnem ugyanekkora kultuszuk van a megfázás elleni szereknek: minden évben van valamilyen trendi gyógyszer, amit a fél ország szed, és ami végre tényleg elmulasztja a náthát. A harmadik nagy csoportot az idegnyugtató teák, erősítők, vitaminok alkotják. Igazi, Argonnak való lista: fokhagymadrazsé, tojáshéjpor, "élénkítő hatású" homoktövisdrazsé, csalánmagelixír, fejfájás elleni japánolaj és hashajtó fügeszirup.
| A képzelt beteg Moliére élete utolsó másfél évtizedében folyamatosan idegi alapú tüdő- és gyomorbajokkal küszködött, és hat orvosi tárgyú színdarabban vezette le az orvosok iránti utálatát. Bár több barátját ölték meg a szeme láttára, és mélységesen bizalmatlan volt a módszereikkel szemben, túlságosan rabja volt a fóbiának, hogy lemondjon a társaságukról. Háziorvosával, Mauvillainnel valóságos szimbiózisban élt, szereit azonban nem vette be, mert meg volt győződve arról, hogy jobban érti saját teste működését - ami tipikus hipochondriás viselkedés. Úgy tűnik, élete végére felismerte saját nevetségességét, de a szomatikus tüdőgyulladás végső soron ugyanúgy öl, mint a "valódi": a Képzelt beteg negyedik előadása után minden idők legélethűbb Argonja belehalt a szerepbe. |
