Játéktábor felnőtteknek

Idősebbek is elkezdhetik

  • Csatlós Hanna
  • 2017.06.18 12:05

Lélek

Tudunk-e még faágakból időgépet és madzagokból dimenziókaput építeni, ha nem vagyunk már mai gyerekek? Rejt-e rejtélyeket az erdő, ha nem hiszünk már a mesékben? És mi újság a tábortűzi dalolással? Kipróbáltunk egy kimondottan felnőtteknek szóló játéktábort.

A hegyek közé, egy tanyára vezet a GPS. A bejáratánál két, láthatósági mellényben feszítő, határőrforma figura. De mire véljük, hogy a mellények alatt párnával vannak kitömve? Nincs időnk megfontolni a párnákat. Már ki is szállítottak a biztonságot adó autóból, és komoly képpel nekünk szegezik a kérdést: „Miből van a Föld közepe, és mit kéne építeni?” Minden tudásunkat összeszedve igyekszünk válaszolni: „Üvegből vagy szilvásgombócból lehet a Föld közepe, és iskolát vagy színházat kéne építeni.” Igyekezetünk nem volt hiába, kiálltuk az első próbát: bebocsátást nyertünk, vár ránk az idilli erdőszélen a Fölnőtt Tábor. Játéktábor felnőtteknek a Bükk északi lábánál, Nagybarca határában. Belépés csak 18 éven felülieknek!

 

Nem kovbojosdi

Az ötnapos táborban a mókuskerékből ki­szakadni vágyók gyülekeznek. Az adóbevallások hajrájára erőt gyűjtő könyvelő, a tavaly nyugdíjba ment állatorvos, a táborozó gyerekeiktől kedvet kapó szülők vagy a karrierépítés frusztráló gondolatától szabadulni vágyó Y generáció képviselői. A táboroztatókkal együtt húszan vagyunk: kor és élethelyzet tekintetében vegyes társaság, de a cél minden esetben egy és ugyanaz: leereszteni, felszabadulni, felejteni, és ha lehet, kicsit újra gyereknek lenni. Szép gondolat, ám egyelőre teljes tanácstalanság mutatkozik a résztvevőkön, hogy mégis mi is fog történni. Aki a táborra befizetett, a bizonytalanra mondott igent. Mint később kiderül, a szervezők nem véletlenül tartották homályban a részleteket.

Elsőre csupán annyi világos, ám ez kifejezetten biztató, hogy a hajdani osztálykirándulásokkal, erdei vagy KISZ-táborokkal szemben itt nem kötélhúzással, zsákban futással vagy pingpongversennyel erőltetik majd ki belőlünk a gyereket. A tábort szervező Átváltozó Egyesület ennél szofisztikáltabb módszerekkel dolgozik. Az egyesület tagjai nem ma kezdték: többéves tapasztalattal bírnak a gyereknyaraltatás terén. Pedagógiával, művészetterápiával, színészettel foglalkozó szakemberek, akik, ha épp nem a felnőttekben lakozó gyereket igyekeznek megszólítani, a gyerekekben lakozó gyerekekkel foglalkoznak a tatárszentgyörgyi Tócsa Táborban.

De miért csak a gyerekeknek járna ki a szerepjáték? A felnőttekre is jótékonyan hathat ugyanez, vélték a táboroztatók, és ebből a gondolatból született meg az első Fölnőtt Tábor. Elsők vagyunk hát egy játékos kísérletben, megszeppent felnőttek a vadonban. Persze csak túlzok, meglett ember nem szeppen meg egykönnyen, vagy legalábbis nem mutatja, de azért nem lenne szerencsés, ha rögtön indián fejdíszt és cowboykalapot nyomnának a fejünkbe. Szerencsére ezt nem csak mi látjuk így, a szervezők is tisztában vannak az akklimatizálódás fontosságával.

 

Pitypang hívja Gyömbért

Ha csak annyi történik, hogy újratanuljuk a tábortűz melletti dalokat, harmatos fűben sorakozunk tornára reggelente, és közösen főzőcskézünk a szabad ég alatt, már ez is kellő változatosságot jelentene. És jelent is. Első éjszaka egy régimódi, de kellő iróniával újragondolt bátorságpróbával kezdünk, tisztára mintha az Ideglelés című horrorklasszikusba csöppennénk. Gyanús kőrakásokat, gallyakból kreált, boszorkányos szimbólumokat kerülgetünk zseblámpánkkal az erdő mélyéről felhangzó, kísérteties trombitaszótól kísérve. Senki sem fogja menekülőre, a létszám másnapra sem csökken.

Az élmény így is pompás, de a klasszikus táborosdi az ötnapos happeningnek csupán a kerete: a valódi móka az átváltozás, a játékosok új személyiségének megalkotása, a szerepekhez tartozó történetek kifundálása. Az első nap nem csak a sötét erdőben bóklászásé: tábori nevet választ magának mindenki, a kinti világban használt, unalmas nevek Pitypanggá, Gyömbérré, Mohapókká, Körhintává változnak. Ezt követi az alkotmányozás, a tábor alkotmányának megalkotása. A kondérban rotyogó krumplipaprikás feletti törvényhozás hosszúra nyúlik, tudományos igényű metavitává alakul. A játék természetéről elmélkedünk. Mert, ugye, jobb az elején tisztázni az alapfogalmakat. Az egyszerűnek tűnő feladvány nem is olyan egyszerű, főleg, hogy a legkézenfekvőbb felnőttmegoldás – egy alapos Google search – kívül esik a kereteken.

Filozofikus hajlamú társaság vagyunk, a válaszok is ezt tükrözik. A játék boldogsággal járó tevékenység. A játék minden esetben valaminek a mímelése. A játék önkéntességen alapuló cselekvés. Taxis szerint (ez Kliment János alapító-szervező tábori neve) a harmadik válasz a nyerő, ez az egyik legfontosabb összetevője a játéknak. „És az is nagyon lényeges, hogy ne legyen valami burkolt célja. Mert, ha a játékba csak becsomagolsz valamit, például a tanítást vagy egy társadalmi probléma megoldását, akkor az olyan, mint amikor a macskának parizerrel adják be a gyógyszert, abban pedig csak a parizer a jó.”

A tábori alkotmányba bizonyos irányelvek is bekerültek, dokumentáltuk például, hogy mi, a játékosok milyen nyereséget várunk az ittléttől. A pihenés, a felszabadultság élménye csak egy volt a résztvevők elvárásai között, olyan nehezebben megfogható dolgok is felkerültek a listára, mint a tabuk ledöntése, az elbizonytalanodás tettenérése, a misztikus élmények és a jóleső felelőtlenség megtapasztalása. „Attól tartottunk, hogy csak a piálás, ordibálás, bulizás miatt jönnek majd a Fölnőtt Táborba az emberek, de a lefektetett irányelveket elnézve ettől nem kellett tartanunk” – vallotta be utólag Taxis. És hogy mire volt jó a sok elmélkedés, az „azt játsszuk, hogy a játékról gondolkodunk” fejtörő? Taxis szerint arra, hogy a táborozókban megfogalmazódjon: egészen pontosan mit is keresnek itt. „Másrészt azért nyüstöltem az alkotmányozást, hogy egy kicsit felbosszantsam az embereket, kiéheztessem őket a játékra.”

És a kiéheztetés működött is, de nem ártott a titkolódzás sem. Míg a gyerek rögtön beleveti magát a játékba, a felnőttnek akklimatizálódásra van szüksége. Az óvatosság megtörésére a szervezők a titkokhoz folyamodtak. A rejtély egyre jobban beépült a játékba, egyre különösebb dolgok vettek körül minket, de senki sem rágta a szánkba, mégis mik ezek és mi a céljuk. Kitárta kapuit egy jelmezekkel teli átváltozószoba, ahol a régi ének új személyiséget kaphattak. Innen bújtak elő a láthatósági mellényes határőrök, miként egy emberalakot öltött gumimatrac is.

Kaptunk személyre szóló, névtelen leveleket. „Találkozunk a sufni mögötti padokon” – állt az egyikben. Hamarosan kiderült, ki a helyiség ura: egy Kőrösi Csoma Nándor nevű alak, aki egy közelgő lávaveszélyre és bizonyos szavak tiltására hívta fel a táborlakók figyelmét. „A titok kihagyhatatlan manipulációs elem, kíváncsivá tesz, motivál, hogy megérts valamit” – árulta el az egyik szervező, Pomlényi Attila, nekünk csak Orrpír, civilben drámapedagógus. És valóban: titok fedte, mire megy ki a játék, azt sem kötötték az orrunkra, hogy az alkotmányban lefektetetteken túl milyen szabályok vonatkoznak a táborozókra. Mintha csak egy olyan filmet néznénk, amelynek mi magunk vagyunk a szereplői, és – akár tudatosan, akár nem – félig-meddig mi alakítjuk a cselekményt is.

A szervezők később elárulták: olyannyira a szabad improvizációban látják a kreativitás erejét, hogy igazából nem is volt előre megírt játékforgatókönyvük. Csupán addig tartották kézben az irányítást, amíg a táborlakókból kisebb csoportokat alakítottak, persze úgy, hogy azok ne tudjanak egymásról. Az így létrejött csoportoknak szépen lassan saját identitásuk és feladatuk lett. A hatévesen még oly népszerű indián–cowboy felállás aligha működött volna köreinkben, belőlünk inkább kutatók, sajtómunkások, építők lettek. Szárazan hangzó beosztások, de azért a felnőttek fantáziavilágát sem kell félteni. Az én csoportom, a Fülkeművek, a tökéletes viselkedés tanulmányozása mellett kötelezte el magát, és hogy célunkat elérjük, odaadó kitartással dolgoztunk egy dimenziókapu megvalósításán, amely – mi másba is – a teljes tökéletességbe vezet. E csoportdinamikán és spontaneitáson alapuló boszorkánykonyhán formálódtak ki a szerepeink. Szinte észrevétlenül, a lámpaláz veszélye nélkül csúsztunk bele a játékba. „Az volt a célunk, hogy még véletlenül se kerüljön a csoportba olyan előzetes elvárás, ami a résztvevők fantá­ziáját túlságosan korlátozná, egyoldalú irányba terelné, ezért nem volt forgatókönyv sem” – magyarázta Orrpír.

Bár igazán termékenyen hatott, a forgatókönyv elvetésének akadt hátulütője is. A történetek a tábor végére önálló életet kezdtek, oly sok szálon bonyolódtak, hogy már-már kaotikus viszonyok alakultak ki. Sokszor már nem lehetett tudni, mi a fikció, és mi szimplán a táborozás valósága – szűrhettük le a beszámolókból. Lehet, hogy a dramaturgia némi finomhangolásra szorul, lehet, hogy a következő, őszi táborban már egyértelműbb lesz a határ játék és valóság között. Sőt, előfordulhat az is, hogy hamarosan céges bulikon és legénybúcsúkon élhetjük át a Fölnőtt Tábor hangulatát, mert a szervezők szerint találmányuk könnyen adaptálható ilyen alkalmakra is. Akárhová fut ki a történet, az eredmények már most biztatóak. Persze akit még egyszer sem hívtak Rekaménak, és sosem épített faágakból időgépet, talán vonakodik elhinni, hogy a felnőttjáték nem valami úri huncutság.

(Rekamé)

Neked ajánljuk