magyarnarancs.hu: Lehet-e úgy meggyógyulni egy hosszan tartó, súlyos betegségből, hogy az ember nem tudatosítja, hogy beteg? Kissé konkrétabban: normális-e, hogy egy kemoterápiás kezelésre járó embernek nincs betegségtudata?
Muszbek Katalin: Normális. Ha nagyon súlyos betegség éri az embert, akkor a legszélsőségesebb reakciók is normálisak. A daganatos betegeknél azt figyeljük meg, hogy először általában a környezetük ijed meg, őket sokkolja jobban a rossz hír. Az érintett úgy éli meg, mintha nem is róla lenne szó. Amikor a szakorvostól megkapja a diagnózist, azt úgy hallgatja, mintha valaki másról beszélnének neki. Ez a hárítás teljesen normális. Az ijedtség, a kétségbeesés akkor jön el, amikor kiderül, hogy elkerülhetetlen a műtét vagy a kemoterápiás kezelés. Ezek félelmet gerjesztenek. A műtét gyakran előhívja azt a kérdést, hogy túlélem-e, a kemoterápia pedig egy erőteljes beavatkozás, felborítja az addig megszokott életritmust, ráadásul mellékhatásokkal jár, bár a mostani kezelések már jóval enyhébb tüneteket eredményeznek, mint korábban.
Fotó: narancs
magyarnarancs.hu: Mondanék egy példát, amelyet magam is csak a sajtóból ismerek. Szalai Annamária, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság elnöke tavasszal tette meg azt a vélhetőleg nehéz és nagyon tiszteletreméltó lépést, hogy kiállt a nyilvánosság elé a Best magazinban, és elmondta, hogy másfél éve felfedeztek nála egy daganatot, és hogy kezelésekre jár. Ahogy a betegséggel való első találkozásáról beszélt, teljesen megfelel annak, amit most ön elmondott. Azt mondta: „Tizenkilenc hónapja derült ki, hogy daganatom van. Amikor megtudtam a diagnózist, az első gondolatom talán furcsa módon, a logisztika volt, hogy hogyan illesztem majd be a kezeléseket a napirendembe. Az ember környezete egyébként ilyenkor jobban megijed, mint maga a beteg.” A beszélgetést azzal zárta, hogy „Nincs betegségtudatom, szinte ugyanúgy élek, mint korábban. Jól vagyok”. Tényleg lehet így megélni, a kezelések sűrűjében azt mondani, hogy nincs betegségtudatom, vagy ez a lezárás a közszereplő pozitív üzenete a külvilágnak, az, amit ilyenkor mondania kell?
MK: Az, hogy Szalai Annamária vagy más ismert ember kiáll a nyilvánosság elé, elmondhatatlanul fontos. Ezzel azt mondják: beteg vagyok, de élek. Élem az én életemet. Ezek a kiállások kellenek ahhoz, hogy ne legyen tabu a rákról való beszéd, és hogy a köztudatban ne a halállal kapcsolódjon össze.
Hogy a médiahatóság elnöke hogyan éli meg saját betegségét, azt nyilván nem tudom, de az biztos, hogy egy reális, létező élmény, hogy a kezelés idején nincs betegségtudat, és a páciens ugyanúgy próbálja meg vinni a dolgait és ugyanúgy próbálja megélni a hétköznapjait, mint korábban. A kezelések során el szokott múlni az a félelem, szorongás, amit az előbb említettem.
Végeztek egy kutatást az Egyesült Államokban, ugyanolyan típusú, ugyanolyan stádiumú és azonos kezelésben részesülő rákbetegekkel, amely alapján négy típusa különböztethető meg a betegséghez való viszonynak. Az első csoportba tartozók nagyon aktívan részt vesznek saját maguk gyógyításában: utánaolvasnak a betegségnek, alternatív gyógymódokat keresnek, és megpróbálják kézben tartani a dolgokat. A második csoportra a tagadás a jellemző. Ők úgy gondolnak az egészre, hogy nem is betegek, ragaszkodnak az addigi életvitelükhöz és ahhoz, hogy semmiképp ne azonosítsák őket a betegséggel. A harmadik csoportba tartozókat sztoikus elfogadás jellemzi: rábízzák magukat a kezelőorvosra, és elfogadják, amit az orvostudomány nyújt. A negyedik típusba azok tartoznak, akik a diagnózisra a feladással reagálnak. Jóval kevésbé bíznak a gyógyulásban, mint a többiek, könnyebben mondanak le az életről, elhagyják magukat. A kutatást végzők öt évvel később újra felkeresték ugyanezeket a betegeket, s megnézték, hogyan változott az állapotuk a kiindulási stádiumhoz képest. Azt találták, hogy az első csoportba tartozóknak a legjobbak a gyógyulási esélyeik, azoknak, akik a betegséggel szembenézve aktívan tesznek azért, hogy meggyógyuljanak. Ebben még nincs semmi meglepő. Minthogy abban sem, hogy a negyedik csoport, a magukat a betegségnek megadók gyógyulási esélyei a legrosszabbak. Ám az a laikusok számára nem evidens, hogy a tagadók csoportja majdnem ugyanolyan jól gyógyult, mint az első csoport tagjai. Az ő esetükben arról van szó, hogy a betegség tagadása nem más, mint korábbi életük igenlése, és az ahhoz való erős ragaszkodás segíti a gyógyulást.
magyarnarancs.hu: Hogy látja, azok a betegek, akikkel ön találkozik, hogyan illeszthetők ehhez a felosztáshoz? Általánosítható-e valami a magyarok daganatos betegséghez való viszonyából?
MK: Itthon a betegek jóval inkább elfogadják az orvost autoritásnak, mint Amerikában. Kevésbé aktívak és kevésbé önállóak. Nincs meg az egészségügyben az a partneri együttműködés, ami Nyugaton jellemző, itt első az orvos, aztán az egészségügyi személyzet, és csak legvégül jön a beteg. Ezt a felállást a páciensek is helyénvalónak tartják, többnyire készséggel alkalmazkodnak hozzá. A hospice szemlélet épp nem ezt mondja, mi azt hangsúlyozzuk, és a Hospice Házban (ahol végstádiumban lévő betegek fekszenek és kapnak fájdalomcsillapító kezeléseket és lelki ápolást – G. I.), valamint az otthon ápoláskor azt képviseljük, hogy a beteg igényei, a személyes élete az utolsó pillanatig fontos, mert a méltósága kincs.
