Interjú Rácz Zsuzsa íróval

„A nők nem bírják, sem fizikailag, sem lelkileg”

  • Iványi Zsófia
  • 2012.10.09 06:00

Lélek

Rácz Zsuzsa író, az Aranyanyu Díj és a Terézanyu-pályázat alapítója sok női sorssal találkozik a pályázatok révén. Úgy látja, hogy nemcsak a társadalom végtelenül konzervatív a férfi-nő szerepfelfogást illetően, hanem maguk a magyar nők is.

magyarnarancs.hu: Mi az Aranyanyu-kezdeményezés lényege?

Rácz Zsuzsa: Magyarországon a legtöbb nő az oktatásban és az egészségügyben dolgozik – tudjuk, mekkora terhet cipelnek a vállukon, és közben mennyire nincsenek sem anyagi, sem erkölcsi értelemben megbecsülve. A Richter Aranyanyu Díjat ezen a két területen dolgozó nők kaphatják mások ajánlása alapján.

magyarnarancs.hu: Az elismerés mellett anyagi jutalommal is jár?

RZS: Igen, három kategória van – orvos, egyéb egészségügyi dolgozó, pedagógus –, az egyes kategória nyertesei kétszázezer forintot kapnak. A válság ezeket a területeket sújtotta a leginkább, miközben ezek talán a legfontosabb hivatások egy társadalomban. A zsűri azt próbálja felderíteni, hogy akit ajánlanak, az a közösségére milyen hatással van, mennyire mutat példát, miben és hogyan segít másoknak. Az idei pályázatnak szerdán lesz a beadási határideje.

magyarnarancs.hu: Az ő jutalmazásukon túl mi a célja a pályázatnak?

RZS: A nők társadalmi megbecsültségének növelése. Épp azért választottuk ezt a három területet, mert ezekben élesen megmutatkozik az, ami össztársadalmi szinten is nyilvánvaló: hogy egyáltalán nincs megbecsülve a nők munkája. Tudjuk, hogy a nők mennyivel rosszabbul keresnek, mint a férfiak – az EU-s átlag 17 százalék –, de ami igazán sokkoló, az az, hogy Magyarországon szülés előtt a nők nagyjából 80 százalékának van munkája (nem mellesleg a magyar nők közt van a legtöbb diplomás), míg gyerekvállalás után jó, ha a nők fele vissza tud menni dolgozni. Mint szinte minden gendermérőszámban, ebben is utolsók vagyunk az unióban. Egyszerűen elveszítjük a tanulásba, továbbképzésekbe, nyelvtudásba stb.-be belefeccölt rengeteg energiát, pénzt, mindent. Egy hatalmas önellentmondásban élünk: nyomják a nőknek, hogy „szüljél, szüljél, szüljél!”, de ha megteszed, akkor hátrányos helyzetbe kerülsz, effektíve büntet téged a társadalom, mert a gyerekvállalástól kezdve már sokaknak nincs visszaút a munkaerőpiacra.

magyarnarancs.hu: A Terézanyu-pályázat nyertes írásaiból is az jön le, hogy jobb, ha nem hiszem el a reklámok és a közbeszéd sugallta anyamítoszt, miszerint ha majd egyszer gyerekem lesz, boldogan mosolygunk egymásra egy tiszta, rendben tartott lakásban reggeltől estig, és egyetlen gondom az lesz, milyen finomságot főzzek szintén nagyon vidám és snájdig férjuramnak vacsorára. Tényleg, mennyire segítőkészek a magyar apák?

RZS: Ebben is teljesen hátul vagyunk. Nagyon szembetűnő az apák hiánya: egy kezemen meg tudnám számolni, hogy a négyszáz beérkezett pályaműből hányban említik meg az apát mint aki tevőlegesen részt vesz a gyerekek ellátásában és nevelésében. Nagyon sok az olyan történet, ahol a férj afféle harmadik gyerekként jelenik meg, aki nemhogy nem segít, de elvárja, hogy mindent alátegyenek. A legtragikusabb az – és ezt felmérések bizonyítják –, hogy nemcsak a társadalom végtelenül konzervatív a férfi-nő szerepfelfogást illetően, hanem maguk a magyar nők is. Egyszerre akarunk teljesíteni a hagyományos szerepekben és a munka világában. A nők nagyon durván magukra húzzák az összes felelősséget: nemcsak arról van szó, hogy a férfiak nem vállalnak részt, hanem arról is, hogy annyira erős bennünk a konzervatív minta, hogy amint elkezdődik az anyaság, a helyükre kattannak ezek az automatizmusok. Olyan párok, akik odáig mindent együtt csináltak, felosztják a szerepeket, és onnantól kezdve a férfi dolga a pénzkereset, miközben szabadon mozoghat, szemben a nővel, akitől azt várják el, hogy otthon üljön, takarítson, főzzön és babázzon egész nap. A nők ebben a kettős elvárásban őrlődnek fel leginkább: tökéletes háziasszonyok és családanyák akarnak lenni, de közben – ezt szinte ki se merem mondani, mert nők esetében már szitokszóvá vált – karriert építeni is akarnak.

magyarnarancs.hu: Sokan pedig még csak nem is önmegvalósítani, hanem szimplán csak megélni szeretnének – akár a végzettségüknél jóval alacsonyabb színvonalú munkából is.

RZS: Pontosan. Nagyon fontos lenne, hogy az anyák vissza tudjanak menni a munkaerőpiacra, mert az egyre mélyülő szegénység elsősorban a nőket és a gyerekeket sújtja. Ahhoz, hogy egy család stabil lábakon álljon, két keresőre van szükség – itt baromira nem a nők önmegvalósításáról van szó, hanem arról, hogy a gyerekek ne éhezzenek. Ha valakinek a gyesen vagy a gyeden túl nincs jövedelme, akkor teljesen kiszolgáltatottá válik. Arról nem is beszélve, hogy a házasságok fele válással végződik: mi lesz azokkal az anyákkal és a gyerekeikkel, akik egyedül maradnak, és akiket kivet magából a munkaerőpiac? Rendkívül gyakori jelenség, hogy egy nő nem tudja eltartani a gyerekeit, mégse beszélünk az ilyen dolgokról soha – ezek a legnagyobb tabuk.

magyarnarancs.hu: Mit gondolsz a családon belüli erőszakot tárgyaló törvényjavaslat körüli botrányról?

RZS: Varga István akaratán kívül nagyon jót tett a magyar nőkkel: végre nyilvánvalóvá vált az – kurzustól függetlenül, mert ez a gondolkodásmód nem csak a kormányzó párt sajátja –, hogyan vélekedik a nőkről és hogyan bánik a nőkkel ez a társadalom. A családon belüli erőszak ügyének, akármilyen faramuci módon is, de jót tett ez a botrányos felszólalás: soha ekkora nyilvánosságot nem kapott ez az életbevágóan fontos ügy. Ráadásul Varga honatya a minősíthetetlen hülyeséggel, amit állított, tankönyvi pontossággal lemodellezte a viktimizálódás, a bántalmazottá válás folyamatát: először a bántalmazó, majd később azok is, akikhez segítségért fordulna, magát az áldozatot teszik felelőssé azért, ami történt vele.

magyarnarancs.hu: Ha el is fogadják a törvényt, az szerinted visszaszorítja a családon belüli erőszakot? Jobban odafigyel majd ettől a környezet, a rendőrség, a szociális szervek?

RZS: Több generáció kell ahhoz, hogy ezek a dolgok megváltozzanak. De az első lépés mindig az, hogy beszélünk róluk. Nem szabad, hogy a nők ne merjék elmondani, mi történt velük, hogy féljenek segítséget kérni – de éppen most derült ki, miért is olyan nehéz ez.

magyarnarancs.hu: A Terézanyu-pályázat díjazott művei közt nem kevés tabutéma előkerül, például a szülés utáni depresszió, a fogyatékos gyerek nevelése, vagy csak szimplán a gyerekekkel járó őrültekháza.

RZS: Mi sem számítottunk rá, hogy ilyen szinten kiborítják majd az anyák a bilit, de persze nagyon örülünk, hogy megtették. Hihetetlenül bátor és őszinte írásokkal találkoztunk. A legszívfájdítóbb a minden határon túlmenő megfelelési kényszer és felelősségvállalás. Az írásokból egyértelműen lejön, mennyire tarthatatlan ez a felállás: a nők egyszerűen nem bírják sem fizikailag, sem lelkileg.

Neked ajánljuk