Idén nyáron előbb kétszer lezúzta Európát, majd a szegedi vb-n is duplázott. Ötszáz és ezerméteres győzelmeit - egyedüliként a bajnoknők közül - nem Fábiánné Rozsnyói Kati néni tanítványaként aratta. Õsz óta már összetartoznak: ehhez tíz, győzelmekkel teli évet és a Simon Miklóssal való kapcsolatát kellett lezárnia.
*
Magyar Narancs: Miért váltottál edzőt? És miért így?
Benedek Dalma: A kajak-kenu feladásos rendszerben működik. Ahogy idősödsz, menetelsz előre, úgy változnak az edzőid. Anno mi is belekerültünk ebbe: jött a Simi, és mondta, hogy "te meg te, holnaptól hozzám". Mi hűek voltunk a nevelőedzőnkhöz, Agócs Misihez, és vele szerettünk volna készülni, hiszen magyar bajnokot csinált belőlünk stb. De Misi elmondta, hogy nagyon szeret minket, és nagyon sokat köszönhet nekünk, ahogy mi is neki, de ő tudja, tovább kell lépnünk ahhoz, hogy fejlődni tudjunk. Ez az érdekünk. És odaadott minket. A sportolók alapvetően egoisták, és a Siminek azt kell megértenie, hogy én önző vagyok, akinek nem szabad a saját érdekei elé helyeznie a másikéit. Kimondva borzalmas, de igaz. Hibáztam abban, hogy kész tények elé állítottam, ahelyett, hogy megbeszéltem volna vele, hogy ez így nem jó, edzőpartnerre volna szükségem. A könnyebb utat választottam, és csak azután szóltam neki, hogy megbeszéltem Kati nénivel, mehetek. Sajnos nem tudtam felnőtt emberként kezelni ezt a helyzetet. Ma már másképp csinálnám. Nem gondoltam bele abba, hogy nem csak az ő életével "játszadozom", hanem ott van a családja, a felesége. De nem szeretnék haragban lenni azzal, akivel tíz évet töltöttem együtt. Apukám mondta a múltkor, hogy néha már féltékeny volt rá, több időt töltöttem vele, mint a saját édesapámmal. Volt köztünk egy ilyen apa-lánya viszony, amit most valószínűleg átértékelt, és a többi tanítványával három lépés távolságot tart majd.
MN: Mit kaptál tőle?
BD: Fizikailag sosem volt gondom, én mindig mindent megcsinálok, elbírom az átlagon felüli terhelést is. Mentálisan viszont nem nagyon voltam tisztában azzal, mire vagyok képes, mit érhetek el. A Simi volt az, aki helyre tudta rakni a fejemben a dolgokat. Sosem hittem volna magamról, hogy egyesben világbajnok leszek olimpiai számban, holott az edzéseken az eredményeim feljogosíthattak volna erre. Õ sulykolta ezt belém. Azt is ő tanította meg, hogy azzal foglalkozzam, hogy azt az időt tudjam hozni, amit edzésen tízből tízszer, és ne azzal, mi lesz, ha nem nyerek. A szegedi vb-n is úgy álltam oda, hogy az utolsó kétszáz méteren azt kell éreznem, kész, végem van, nem bírom, a célban pedig azt, hogy ha most nem szednek ki a hajóból, meghalok. És ezt éreztem. Arra emlékszem, hogy meredten nézem a célbóját, nyomom keményen, hallom a közönséget, és közben belül, az agyamban is üvölt egy hang: "Na még egy kicsit, még egy kicsit!" Összetett, de nagyon jó. A mai napig kiráz tőle a hideg. Álltam be a rajtgépbe, és ezer méterről hallottam, ahogy üvölt a közönség. Próbáltam elvonatkoztatni ettől, lehiggadni. Igazából attól volt ez más, hogy egyedül voltam. Nagy különbség van az egyes és a csapathajó között. Eddig a Paksy Timivel (többszörös világ- és Európa-bajnok - a szerk.) mentem párost, és nyugodt voltam, mert teljesen rá mertem bízni magam. Tudtam, hogy meggebed majd előttem, és ő is tudta, hogy kiteszem a dekkre a lelkem. De Szegeden már egyedül is nyugodtan mentem föl a rajthoz. Persze tudatosan szorítottam vissza az izgalmamat, treníroztam magam.
MN: Azt hogyan lehet?
BD: Vasárnap délutánonként ültem otthon, és elképzeltem, hogy megyek föl az egyes döntőre, és addig szuggeráltam magam, amíg el nem kezdtem rohadtul izgulni. Utána meg próbáltam megnyugtatni magam. És ezt annyiszor előadtam otthon, míg sikerült eljutnom arra a szintre, hogy izgulok ugyan, de nem vagyok rosszul, nincs már hányingerem, nem rohangálok a vécére. Kellemes versenyláz van bennem. Villanások maradtak meg: eveztem föl a rajthoz, és egyszer csak valamilyen sült hús illatát éreztem, és arra gondoltam, hogy ha hétszáz méternél is belengedez majd ez a szag, el fogok ájulni. Persze a futam alatt nem éreztem. Aztán bevillant, hogy én ezt nem akarom, nagyon fog fájni. De félre tudom már ezt söpörni, és itt jön az, amit a Simi tanított, hogy odaállok és megcsinálom, mert edzésen már annyiszor sikerült. És akkor szólítanak, és beállok a rajtgépbe, és teljesen tiszta a fejem, higgadt vagyok, látom magam előtt a pályát, és arra koncentrálok, hogy valahogy el tudjak rajtolni, mert az nem az erősségem.
MN: Az mitől nehéz?
BD: Olyan alkat is vagyok. Figyelem a többieket a kondiban, és azt vettem észre, hogy robbanékonyabbak. Fekvenyomásnál és mellhez húzásnál is úgy rángatják a gépet, hogy bár gyorsan csinálják, mégis szép hosszúak a mozdulataik. Nekem is van egy ritmusom, de nem tudok annyit csinálni, mint a Timi. Viszont tovább bírom. Én bírom két percig, ő meg mondjuk 1.30-nál elfárad. Sok gyakorlással ezt lehet még fejleszteni, másodperceket nyerni.
MN: Hogyan kell megkeresni Kati nénit, hogy nála szeretnénk készülni?
BD: Felhívtam telefonon a vb után. Azt mondta, lehet róla szó, de gondoljam meg, tényleg akarom-e, mert itt nem lesz kegyelem. Elbírom-e lelkileg, hogy egy olyan csoportba kerülök, amelynek a tagjaival eddig kutya-macska viszonyban voltam, sportszempontból kőkemény ellenfelei voltunk egymásnak. Mondta, menjek el nyaralni, utána visszatérünk rá. Pihenés helyett végig azon izgultam, hogy most akkor átvesz-e. Aztán két-három hét múltán fölhívtam, és mondta, rendben van, de feltételekkel. Nincs szájhúzás, nincs klikkesedés, nincs kivételezés - a kétszeres olimpiai bajnok Janics Natasát ugyanúgy lecseszi, üvölt vele, büntető kört futtat vele is. Attól, hogy valaki eredményes, még ugyanolyan katona. Ezeket megértettem és elfogadtam.
MN: De ha nincs ez az idei négy arany, akkor is kellettél volna?
BD: Valószínűleg nem. Mindennap be kell bizonyítanom, hogy jó döntést hozott, amikor odavett. De neki sem egyszerű, mert mi van, ha a kétszeres egyéni világbajnok jövőre szarul megy? Az én hibámból, mert mondjuk hátradőltem attól, hogy Kati néni csapatában lehetek. Ezért is akarok neki bizonyítani.
MN: Nagyon más Kati nénivel?
BD: Az a személyes kapcsolat, ami a Simivel volt, itt nincs, Kati néni távolságot tart mindannyiunkkal. A Simivel úgy volt, hogy kicsit érte is csináltam, tök boldog voltam, mikor azt mondta, "jól van Dalma, jól csináltad". Kati néni nem dicsér. Senkit. Viszont van itt egy olyan csapat, ami engem húz. Évekig énrám tapadtak, most én szeretnék. Önző szempont, de most egy kicsit legyen jó nekem is.
MN: Kati néni mit tud?
BD: Sokkal megfontoltabb, átgondoltabb, olyan szintű edzésnaplót vezet! Nyitva volt, és belenéztem a múltkor: halálpontosan minden, különböző színekkel. De mondta is, hogy hazamegy, és nem pihen, hanem leül az íróasztalához, és szépen megtervezi az edzést. Olyan szinten tisztában van a nyolc emberének a ciklusaival, hogy ki hol tart... Mindent tud, mindent megfigyel. Az is számít, hogy nő, jobban ismeri a lelkünket. Tudja, hogy bennünk, nőkben mik játszódnak le, nem lehet átverni.
MN: Nem rossz néha, hogy ennyire átlát rajtatok?
BD: Néha tyúkanyó is tud lenni... De én nem akarok kibújni a munka alól. Van még két év Pekingig, nem érdekel, lásson át rajtam, rugdosson, szapuljon, de hajtsa ki belőlem azt a teljesítményt, hogy sikerüljön. Másképp állok oda az edzésekhez, itt eszembe sem mer jutni, hogy én ezt nem bírom. Felvettem a kesztyűt, és partner akarok lenni abban, hogy amit ő mond, azt megcsinálom. Kemény, de rosszabbra számítottam a legendák alapján. Nem ismer kegyelmet, itt a "még egy körnél" nincs szájhúzás, hanem csinálom. Utálom a fájdalmat, szúr a tüdőm, mégis tudomásul veszem. A tavasztól félek nagyon, ott durvább lesz. A múltkor kérdeztük tőle, hogy nem sajnál-e minket olykor? Azt mondta, dehogynem, csak akkor elfordítja a fejét.
MN: És a kiismerhetetlensége?
BD: Kiszámíthatatlan, kiismerhetetlen, de törekszik is erre, nem szereti, ha belelátnak a lapjaiba. Se sportemberileg, se emberileg. Szerintem úgy gondolja, hogy ha kiadja magát, sebezhetővé válik.
MN: És a te helyed hol van ebben a közösségben?
BD: Még nem tudtam igazán megtalálni, mert vízen még nem csaptunk össze. A téli edzések alapján nehéz, mert mindenki máshol van a különböző sportágakban. Most talán az idei eredmények alapján van a "rangsor". Inkább hallgatólagosan, mert nem beszélünk erről egyáltalán. Natasa sem érezteti, hogy kétszeres olimpiai bajnok, Kati sem, hogy olimpiai bajnok, ezek el vannak felejtve edzésen. Nincs olyan, hogy nem merek jobbat csinálni náluk, mert "fú, ők olimpiai bajnokok". Itt nincs kegyelem, ők sem foglalkoznak azzal, hogy idén én voltam a "kajakkirálynő". Kőkeményen odaverünk egymásnak, és ez így van jól.
MN: Mi az, amiben többet tudnak?
BD: Akaratban - ezt Kati néni is mondta - egy szinten vagyok velük. Amúgy nüansznyi dolgok vannak, centikkel vagyunk egymás előtt-mögött. Meg ők már beleszoktak ebbe a közegbe, míg nekem van olyan, amire azt mondom, "úristen, ezt nem lehet megcsinálni...". Téli időszakban havonta van egy felmérés, amit a Katiék már rutinszerűen csinálnak, nekem az első olyan volt, hogy azt hittem, belehalok. A másodikat nemrégiben már jobban bírtam, annyira nem esett rosszul. Amiben jobbak, az egyértelműen a technika. Abban sokat kell fejlődnöm. Natasa például sokkal gazdaságosabban evez. A kajakmozgásban arra törekszel, hogy a legkisebb energiabefektetéssel a legnagyobb eredményt tudd kihozni magadból. Én úgy evezek, hogy amikor kiveszem a lapátot, dobom a vizet hátra, két-három litert, ami két-három kilónak felel meg. Két csapás alatt az már plusz hat kiló, száz csapásnál pedig rengeteg. Natasánál ilyet nem látsz.
MN: Egyesre hajtasz? Párosra? Négyesre?
BD: Amit megérdemlek. Úgy nem akarnék egyest menni, hogy nem én vagyok a legjobb. Nagyon fejlődnek a kínaiak, és valószínűleg nem az a csapat áll majd oda az olimpián, amelyik itt volt a vb-n. Azt szeretném, ha Kati néninek és a csapatnak összejönne a háromból három arany. Nem akarom ezt elrontani. De állok elébe, ha én leszek a legjobb, akkor megyek. Nincs más dolgom, mint hogy naponta kétszer a legjobb tudásom szerint megcsináljam azt, amit Kati néni mond.
MN: Az ő fejében már megvan szerinted, hogy melyikőtöknek milyen szerepet szán?
BD: Néha úgy gondolom, igen. Mert egy olimpiai felkészülés nem egy év. Inkább négy. És egy olimpiai csapathajó összerakása sem csak egy ciklus. Körvonalak biztosan vannak a fejében. De amikor erről kérdezzük, egyszer ezt, másszor azt válaszolja. Bizonytalanságban tart. Ez lelkileg nem túl jó. De azért van, hogy ne nyugodjunk meg, hanem mindennap küzdjünk meg a pozícióért.
MN: Egy olimpiáról már lecsúsztál, pedig Paksy Timivel nem a tudásotok hiányzott, hanem a válogatási elveken változtattak az utolsó pillanatban. Az milyen volt?
BD: Sokáig úgy voltam ezzel, hogy ez egy jel: semmi keresnivalóm ebben a sportágban. Aztán azzal nyugtattuk magunkat, hogy fiatalok vagyunk még, majd a következőn. Annyira azért ez sem volt egyszerű, hiszen a következő az nem holnap lesz, hanem négy év múlva. És már addig is beletettünk apait-anyait, és végiggondolni, hogy ebből akkor megint négy év - hát, nem volt egyszerű. Egy átlagkajakosnak három olimpia fér bele, nekem már egyet kipipáltak. Egy vagy két olimpiai arany között nincs akkora különbség, mint a nulla és az egy között. Bennem két részben csapódott ez le. Az első fejezet a válogató után volt, amikor készültünk tovább az U-23-as Eb-re, iszonyúan fájt az edzés, majd megvert minket egy olyan páros, amelyiknél százszor jobbak vagyunk, és úgy mentünk vissza a stégig, hogy felváltva sírtunk. Egymást vigasztaltuk, nincs semmi baj, hüp-hüp. Nagyon kivoltunk. Amikor győztesen érsz be egy pályáról, hullafáradt vagy, de mégis fel vagy dobódva. Ha vesztesen, akkor az százszor jobban fáj. Egyszerűen a tudat. Nem sikerült, pedig halálra edzettük magunkat. Lelkileg nem bírtuk elviselni. Ebben a sportágban, ha két centivel maradsz le az aranyról, nem dolgoztál kevesebbet, csak a másiknak jobb napja volt. Itt egy válogatóverseny 2. helyezésében is hihetetlen munka van. Ez a kegyetlen ebben, hogy itt nem úgy van, mint mondjuk az úszóknál, hogy ahányan kijutnak, annyian mehetnek, hanem csak a legjobb.
Nehéz időszak volt, azt kérdezgettem magamtól, hogy minek vagyok itt? Pedig három éve még a fenekemet vertem volna a földhöz egy Eb-ért. A másik nehéz időszak az őszi kezdés volt, amikor a nyaralás után amúgy is jobban fáj minden. Folyamatosan az motoszkált bennem, hogy ha nyertem volna az olimpián, talán itt sem lennék. Most úgy vagyok vele, hogy azért történt az velünk, mert visszakapjuk majd. Kaptam két vb-t, két Eb-t, egyesben mehettem.
MN: 365 napból, ha az a két centi mindannyiszor a te javadra dönt, van mondjuk tíz olyan napod, amikor marha jó lehet. A többi kínszenvedés. Megéri?
BD: Seregi Gergővel beszélgettem, aki Pulai Imrével (olimpiai, világ- és Európa-bajnok kenus - a szerk.) megy szánkón, és ő mondta, hogy jönnek le a pályán, és tele a nadrágjuk, ütődnek jobbra-balra, több végtagjuk eltört már stb. Kérdeztem, hogy akkor minek csinálja? Azt felelte, hogy csúszik kb. huszonöt ilyet, de három olyat is, amikor ütődés-törés nélkül hasítanak végig, és az marha jó. És megéri? Visszakérdezett, hogy az egész éves meló, amit elvégzek, megéri-e azt a két percet, amíg a dobogón állok és a Himnuszt hallgatom. Százszorosan! Nem imádom, amikor már lóg a nyelvem és majd' megdöglök és megállnék, és Kati néni azt mondja: "Nincs még vége, még egy kör." Mintha azt mondaná: Jó étvágyat! De húszezer emberrel együtt hallgatni a Himnuszt? Jó dolog, szeretem.
