Az alkimista nemtelen fémekből próbál aranyat csinálni, az alkimista szélhámos, aki véletlenül, kínjában, nagy néha azért valami hasznosat is tesz - leginkább így vélekedik a köz az alkímiáról. Legfeljebb még hozzáteszik: az alkímia mint afféle prototudomány megelőlegezte a modern kémiát, amely azután - mint pillangó a bábból - teljes szépségében, ereje teljében bújt ki belőle, s a mágikus mázat legott levedlette magáról. E sommás megállapításokból épp csak azt nem értjük meg, hogy az évezredek során miért hódította meg annyi embertársunk képzeletét és szellemét az alkímia. Amely, mint látni fogjuk, egyszerre bírt metafizikai, spirituális és nagyon is gyakorlatias-praktikus aspektusokkal, s többek között kémiai, fizikai, metallurgiai, filozófiai, vallástörténeti, pszichológiai, orvostudományi, jelelméleti jelentőséggel. S amelynek bizonyos irányzatai ma is léteznek - talán mondanunk sem kell, korántsem az aranycsinálás szándékával.
Smaragdtábla
Több mint két és fél ezer éves tradícióról beszélünk, mely csupán az elmúlt két-három században veszítette el a rangját a művelt közönség körében. Gyökerei alighanem az ősi Egyiptomba nyúlnak vissza, de tudjuk, hogy gyakorolták az ókori Mezopotámiában, Perzsiában, Indiában, sőt Kínában is. Ma ismert formája alighanem a hellenisztikus korban alakult ki, ebben a periódusban születtek azon alapvető írások is, amelyekből kihüvelyezhetők az alkímia alaptanításai. Érdekes, bár nem megnyugtatóan feloldott az alkímia szó etimológiája: a kifejezés ebben a formában arab képzésű, ám a magja egyesek szerint egyiptomi, mások szerint meg görög eredetű. Az alkímia végső céljainak tisztázása sem éppen könnyű feladat - az alkimista írások ugyanis rendre egyfajta, hol könnyebben, hol nehezebben felfejthető kódolt nyelven íródtak, és emellett sajátos szimbolikát is használnak. Ráadásul, ha egy szerző jelrendszerét felfejtettük, még mit sem tudtunk meg mondjuk egy másik neves alkimista tanításairól, ugyanazon jelek időszakról időszakra megváltoztatták ugyanis a jelentésüket. Mindezek ellenére a tudomány- és filozófiatörténészek nagyjából egyetértenek abban, hogy az alkimista tradíció a maga idejében nagyjából hármas célt követett. Az első a nemtelen fémek transzmutációja, azaz arannyá vagy ezüstté alakítása volt, a második az életet korlátlanul meghosszabbító elixír előállítása, s végül az alkimista mű végső, ezoterikus (éppen ezért bizonytalan természetű) lényegeként az emberi lét transzmutációja, új minőségre emelése. Az alkímia teoretikus megalapozásában szerepet játszottak ősi egyiptomi és mezopotámiai tanítások éppen úgy, mint az arisztotelészi természetfilozófia, amely szerint minden anyag ugyanazon négy alapelemből épül fel, éppen ezért az összetevők változtatásával az anyagfélék egymásba átalakíthatók. (Ne feledjük: abban az időben mit sem tudtak kémiai elemekről, mai értelemben vett atomokról, kémiai reakciókról.) S persze az alkímia szorosan kötődött az úgynevezett hermetikus filozófiai tradícióhoz, amely a késő hellenisztikus korban (már a római uralom alatt) bontakozott ki, s amelynek írott forrásait jó ideig a legendás (hellenizált) egyiptomi istenkirálynak és filozófusnak, Hermész Triszmegisztosznak (avagy Thotnak) tulajdonították. A hermetizmus értelmében a különböző szférák, így az égi és földi szorosan összefüggenek egymással, azaz az alkímia és az asztrológia csak egymással egységben, sajátos szimbiózisban művelhető. Ezt a gondolkodást tükrözték az alkimista anyagszimbólumok is, melyeket némi átalakítással a csillagjósoktól kölcsönözték az arany- és elixíriparban dolgozó szakerők.
Az alkímia másik, igencsak gyakorlatias aspektusa persze még ennél is jobban ismert: sokan tudni vélik, hogy pontosan e diszciplína alapozta meg a modern kémiai technológia jó részét, s bár az alkimisták sokszor nem értették (modern természettudományos szempontból) mindazt, amit műveltek, ez a felfedezéseikben mit sem zavarta őket. Õsi alkimisták javára írták a papír, az üveg, a cement, az égetett mész, számos kelmefestési és fémtechnológiai trükk felfedezését is - ki tudja, oly rég történt mindez. De annyi biztos, hogy alkimisták használtak először nagy mennyiségben reagensként fémhiganyt (utóbb a Paracelsus által kanonizált új alkímiai elméletben ez lett az egyik, a fémességet, az olvadékonyságot szimbolizáló alapelem - együtt a kénnel és a sóval); ők készítettek először tömény szeszt (hálás is nekik a szomjas emberiség); ők gyártottak először ásványi savakat (kénsav, sósav, salétromsav), állítottak elő először (vizelet hevítése, redukciója nyomán) foszfort; nekik köszönhetünk számos fémötvözési eljárást, és alighanem a puskaport, az első hatékony, tömegesen gyártott robbanóanyagot is. Mindebben kulcsszerepet játszottak az arabok, akik megörökölvén az egykori hellenisztikus birodalmak területét, továbbfejlesztették a hagyományt. A középkorban nagy becsben tartott alkímiai öszszefoglaló műveket arab szerzők (mindenekelőtt al-Razi és Dzsabir) alkották, akik az ősi tanításokhoz hozzáadták a maguk praxisának gyümölcseit. Nem véletlen, hogy számos, ma is gyakorta (s nem csupán kémikusok által) használt kifejezés arab alkimistáktól származik: így az alkohol, a lombik, az alkália, sőt a nátrium és a kálium elemek neve is jórészt arab képzésű szavakból került át az európai nyelvekbe. Utóbb persze ezen anyagok szakszerű kezelésének fortélyait is jól eltanulták az európaiak - a keresztények éppúgy, mint a zsidó alkimisták, akik a maguk kabbalista tradícióját dobták a nagy, közös mágikus világképbe.
Príma anyag
Az alkímiát alkalmanként tessék-lássék módon üldözték ugyan, de amíg olyan jelentős keresztény auktorok gyakorolták, mint Aquinói Szt. Tamás, Raimundus Lullus, Albertus Magnus, a tiltásnak amúgy sem lehetett foganatja. Számos hírneves alkimista idővel mágussá és borzongató mesék hősévé avanzsált a népi képzeletben - például Roger Bacon, jóval később John Dee, Edward Kelly vagy doktor Fludd. Az igazi alkimisták persze sohasem adták fel a végső célok elérését: a saját kudarcok senkit sem tántorítottak el, elvégre valóban hitték, hogy az anyagok tetszőlegesen átalakíthatók egymásba, mint ahogy oly sok embernek ezt - persze csak állítólag - sikerült is elérnie. A sikeres transzmutációkról szóló hírek sohasem fogytak ki: hol itt, hol ott változtatott egy-egy jeles adeptus arannyá egy értéktelen vas- vagy ólomdarabot, s több jeles magiszterről feltételezték kortársai, hogy valójában nem is halt meg, csupán elérve a végső tökéletességet, elrejtőzött a külvilág elől. S míg az alkimisták a filozófusok kövét (ennek szentelte életét Flamel, a késő középkori alkimista paradigma megalapozója), a panaceát, a sok-sok elixírt, az alkahestet, a magnum arcanumot vagy a prima materiát keresték (ezek mibenlétéről persze rendre eltértek a vélekedések), illetve a fémek és más anyagok lelkét próbálták kiszabadítani rabságukból (innen a spiritusz kifejezés is - ti. az alkohol a bor lelke), százszor is ledesztillálták ugyanazt az oldatot, szűrtek, kristályosítottak, kicsaptak, oldottak, ülepítettek, szublimáltak. Mint ahogy a szervetlen labor megannyi más nyalánksága is a pajkos aranycsinálóknak köszönhető - az ő trükkjeik nélkül nem működhetne egyetlen illegális pálinkafőző sem, s még a borhamisítók is az ő receptjeiket követik. Sok tudós interpretátor (pl. Ethan Hitchcock XIX. századi alkímiatörténész) állítja, hogy az alkímia voltaképpen igazi spirituális tudomány volt, ahol a naponta végzett laborgyakorlatok az imához hasonlóan a lélek megtisztítását szolgálták, s ama bizonyos edény, amelyben a nagy mű egyszer majd elkészül, s amelynek természetéről sokat vitatkoztak a jeles alkimisták, voltaképpen nem más, mint az emberi test. (Igaz, ez nem a többségi tudományos álláspont.)
Szódával elmegy
A kora újkorban minden korábbi mértéket meghaladóan beindult az aranyvadászat: minden valamirevaló fejedelmi udvarban működött egy-két alkimista, akik a klasszikus, Naszreddin Hodzsa-féle módszerrel, kellően hosszú határidőre vállalták a nagy mű létrehozását. Az alkímia presztízse a megannyi nyilvánvaló kudarc ellenére még sokáig magas maradt: olyanok művelték elszántan, mint a modern kémia atyjának tartott Sir Robert Boyle vagy éppen Isaac Newton, aki messze több időt töltött alkimista kísérleteivel, mint holmi haszontalan optikai vagy mechanikai experimentumokkal. Ez már a rózsakeresztes indíttatású titkos társaságok kora: a rejtélyes Christian Rosencreutztól eredeztetett ezoterikus rendek sikerrel mentették át az alkímia spirituális-hermetikus lényegét - miközben az alkimista praxist többnyire jó vagy rossz szándékkal megvert laikusok folytatták, akik idővel végképp nullára írták a "titkos" tudomány presztízsét. Ekkor éltek a magyar alkimisták is: a korabeli források szerint az egyik legjelentősebb alkimista könyvtárat Bercsényi kuruc generális birtokolta. Hogy e tekintetben nem volt kuruc-labanc ellentét, jól mutatja, hogy Ferenc császár, Mária Terézia férje is buzgón gyakorolta az ősi tudományt - miközben felesége a sok szélhámosságra való tekintettel börtön terhe mellett tiltotta az alkimista praktikákat. Bár később is akadtak még fanatikus követők (Bánóczi Sándor, a testőríró például élete nagy részét az alkímiának szentelte, persze hasztalan), az alkímia lassan divatjamúlttá vált - az új, fiatal természettudományok, a fizika és a kémia által produkált kunsztokkal immár nem tudta felvenni a versenyt, s látszólag (de csak látszólag!) kihalt. Azért a tradíció utolsó nagy képviselőit még a Fény századának köszönheti az emberiség. A Szerb Antal-féle A Pendragon legendában oly érzékletesen jellemzett Saint-Germain grófról az a hír járta, hogy már háromezer éves, több tucat nyelvet beszél, számtalan sikeres transzmutációt hajtott végre életében, kémiai tudása pedig felülmúlja minden kortársáét és elődjéét. A források kritikai elemzése nyomán azonban egészen más a történészek véleménye: Saint-Germain alighanem többes (legalább kettős) ügynök volt, aki sikertelen missziója után "mindössze" nyolcvannyolc évesen halt meg, az aranycsináláshoz pedig éppúgy nem volt érzéke, mint a nyelvekhez (még a franciát is akcentussal beszélte).
A mágikus-hermetikus tradíció mindenesetre túlélte a felvilágosodást, s a modern ezotéria őrzi az alkimisták praktikáinak törmelékeit. A most is eleven spirituális hagyomány számára az alkímiatörténet maga az árulás históriája - a materiális természetű felfedezések gyakorlati hasznosulása nem más, mint az eredeti cél jóvátehetetlen profanizálása, végzetes megrontása. A spirituális alkímia célja a lélek és a szellem megtisztítása, elvégre a sok-sok alkimista gyakorlat pusztán ennek a modellje, allegóriája. Nem tisztünk tárgyalni, ezért nem térnénk ki a modern, Eliphas Lévi, s még inkább Crowley nyomán keletkezett új mágiára, mely szintén sikeresen inkorporálta magába a régi alkimista tanítások egy részét. Az alkímia XX. századi "rehabilitációjához" nagymértékben járult hozzá Carl Gustav Jung, aki különös és egyedi módon, a kollektív tudattalan szempontjából elemezte ezt a hagyományt, s kifejezetten kedvezően értékelte. Szerinte az alkímia és az asztrológia arra törekedett, hogy "megóvja a természethez, azaz a tudattalanhoz vezető hidat a pusztulástól".
Ennél is érdekesebb, hogy a modern magfizika és az azon alapuló praxis tényleg lehetővé tette arany előállítását, mondjuk ólomból. Igaz, az így keletkező aranyizotóp maga is viszonylag kis felezőidejű radioaktív módosulat, mely idővel visszabomlik nemtelenebb anyagokká. Az eljárás mindemellett rohadt drága, ne gondolja senki, hogy valaha is kiválthatja a hagyományos, jó kis aranymosást. Szintúgy a modern alkímiai relevanciájú anyagátalakítások körébe tartozik a szobahőmérsékleten, a konyhaasztalon lezajló hidegfúzió - ez legalább annyiban közös az alkimisták legendás transzmutációival, hogy sem ebben, sem abban nem hisznek a gonosz természettudósok.
