Lehet-e, kell-e gyászolni egy elvesztett háziállatot?

Lélek

 

Egy házi kedvenc elvesztését olykor éppolyan nehéz lehet feldolgozni, mintha egy rokon hunyt volna el. A gyászolót gyakran közöny fogadja, úgy érezheti, a bánatát nem fogadja el a környezete. Az idősebbek, egyedülállók különösen nehéz helyzetben vannak, de az sem mindegy, hogy a gyerekek hogyan találkoznak először a halállal.

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2021. február 25-i számában jelent meg.  Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

Lászlóékhoz három hónaposan került a kutyájuk, amelynek persze voltak idegesítő szokásai (kiásta a virágokat a kertből, sáros lábbal összeugrálta az em­be­re­ket), de ahogy cseperedett, a család szerves részévé vált. Miután elpusztult, László temette el a kertben. „Az egész családot megrázta az elvesztése. Minden bosszantó szokása rettenetesen hiányzott” – mondja.

Magyarországon 2-2 millió kutyát, illetve macskát, több százezer díszmadarat és kisemlőst, több tízezer díszhalat és hüllőt tartottak háziállatként a Fediaf, az állateledel-gyártók európai szövetségének 2019-es kimutatása szerint. Arról nincs statisztika, hogy hány háziállat pusztul el időszakosan, de az említett számokból kiindulva az évi százezres nagyságrend reálisnak tűnik.

Ugyanolyan fájdalom

„Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rájuk” – mondja elpusztult állatairól Szilágyi István. A Fehérkereszt Állatvédő Liga elnöke öreg, menhelyi kutyákat és macskákat fogad örökbe. Úgy véli, jellemzően az idős emberek fogékonyak az állatokkal való kapcsolatra. Egy barátja nemrég vesztette el a 12 éves argentin dogját – elhamvasztatta, hamvait urnába helyezte. Szilágyi szerint nem egészséges, ha a gazdák antropomorfizálják, emberi tulajdonságokkal ruházzák fel az állataikat. „Az ember valahogy megmagyarázza magának az elpusztulásukat. Amikor elmegyünk az örök vadászmezőkre, ott várni fognak ránk, mondogatjuk magunknak” – teszi hozzá.

Mészáros Gabriella már tíz kutyát gyászol; mindegyiküket elhamvasztotta, az urnákat egy polcon tartja. A Magyar Állatvédők Országos Szervezetének elnöke szerint egyénfüggő, hogy kinek mennyi időre van szüksége a gyászhoz, viszont a folyamatok ugyanolyanok, mint egy ember halála esetében. „Magunkat sajnáljuk, hogy mi lesz velünk. A kutya az egyetlen, aki a valónkba lát. Előttük nem veszünk fel álarcot. Azért fáj, hogy elmennek, mert már nem látnak minket” – magyarázza Mészáros, aki a házi kedvencei kimúlása után néhány hónappal már újra örökbe fogad.

Seres Zoltánnak a kétezres évek közepén kellett utoljára kutyát elaltatnia. Addig várt, amíg a kutyája, mely sokáig orvosi segítségre szorult, „az élettel össze nem egyeztethető” állapotba került. Az Orpheus Állatvédő Egyesület elnöke szerint a házi kedvenc elvesztése majdhogynem ugyanolyan fájdalom, mintha egy ember hunyt volna el. Mint mondja, vannak, akik kert hiányában az erdőszélen temetik el az állataikat, de működnek kisállattemetők is. A 23. kerület határán, a Budapesti Kisállattemetőben koporsót készítenek, sírhelyet biztosítanak, és az eltemetett állatok keresztet is kaphatnak. Szertartást nem vállalnak, de ha a gazdának van valamilyen extra kívánsága a temetés során, akkor azt – mint mondják – meg lehet oldani. Az állati tetemek kezelését gyepmesteri telepek vállalják, továbbá több társaság is, ilyen például a debreceni székhelyű ATEV Fehérjefeldolgozó Zrt., de vannak állatorvosi rendelők, ahol ott lehet hagyni az elaltatott házi kedvenceket, átveszik a begyűjtésükkel járó feladatokat.

„A fájdalom nagyobb, mint az emberek elvesztése esetén. Akik igazán állatbarátok, azok ezt így érzik. Az állat szeretete feltétel nélküli” – mondja Sz. Lázár Anna, a Csillagszem Állatvédelmi Alapítvány munkatársa. Az állatvédelemben dolgozók napi szinten találkoznak pusztulással, amit ugyancsak fel kell dolgozni. Sz. Lázár Anna szerint ez képtelenség; ő gyászfeldolgozó könyvekkel próbálkozott, ez kicsit segített is, de volt, hogy altatóval aludt a megrázó élmények után.

„Nem lehet feldolgozni” – állítja Abonyi Mónika is. A Csillagszem elnökét a rossz állattartási szokások is megviselik. Mint mondja, a látottak miatt elege lett az embe­rekből. Az alapítvány összes álla­tára a saját gyermeke­ként tekint, kutya nélkül aludni sem tudna. A kimúlt állatokat hol hamvasztja, hol temeti.

Kicsi valaki

Amikor elaltat egy állatot, Balogh Béla állatorvos arra gondol, hogy a betegségéből, öregségéből fakadó fájdalmat enyhíti. „Így könnyítek a lelkemen” – mondja. A gazdáknak azt tanácsolja, szerezzenek be új háziállatot, de lehetőleg ne ugyanabból a fajtából és színváltozatból, mert így könnyebben el lehet fogadni az új családtagot és a régi hiányát.

Molnár Orsolya versenylóidomár szerint sokan eszközként tekintenek a lovakra, de őt az is megviseli, ha egy másik tulajdonosnak pusztul el a lova. Változó, hogy milyen sűrűn kell a versenylovakat elaltatni; van, amikor évekig nincs szükség erre, de előfordult már, hogy rövid időn belül három lótól is búcsút vettek.

„Ha ilyen szakmát választ az ember, meg kell, hogy edződjön” – mondja Minárovics Máté juhtartó, aki napi szinten találkozik elhullott állatokkal. Sajnálja őket, és csak akkor tudná levágni a birkákat, ha rávinné a kényszer. A saját juhai közül néhányat az azonosítója alapján ismer, de kötődés nem alakul ki közöttük. Amikor olyan állata pusztult el, amelyet korábban kiállításra készített fel, az megérintette, de ha a kutyáját veszítené el, azt sokkal rosszabbul élné meg.

 
Gyászmunka a kisállatok temetőjében. Fotó: Sióréti Gábor

Csányi Vilmos etológus szerint a tenyészetben élő állatok személyiségétől el tudnak vonatkoztatni a gazdák, ezért tudják levágni azokat, máskülönben nem tudnák feldolgozni a folyamatos gyilkolást. A befogott vadállatok (tigris, farkas, medve stb.) esetében jól működhet az ember-állat kapcsolat, ám ezeknek nagyon sok korlátjuk van. „Félnek a gazdától, a hirtelen mozdulatoktól, és el akarnak szökni.” Ez az idomított állatok esetében is így van, hiába teljesítenek parancsra feladatokat. Igazán komoly kötődés a macska, de leginkább a kutya esetében alakul ki, ezek ugyanis akarják a kapcsolatot az emberrel. Az etológus egy személyes története arról árulkodik, hogy egy primitív élőlénnyel is kialakulhat kapcsolat. Húsz évig nevelt egy óriás gurámit, az eredetileg Indiában tenyésztett hal csak tőle fogadta el az ételt, és miután egyszer véletlenül bekapta a kezét, attól fogva mindig óvatosan, finoman vette el a táplálékot – odafigyelt rá, hogy ne sértse meg. Csányi megkönnyezte, amikor elpusztult. „Volt egy kicsi »valaki«, akivel kapcsolat volt közöttünk, fontos volt nekem” – mondja.

„Magyarországon a gyász mint téma, egyre nagyobb teret kap. Már nem csak halottak napján esik szó róla. A járvány miatt pedig napi szinten felszínre kerülnek az elszenvedett veszteségek” – mondja Kánya Kinga szociológus, a gyászfeldolgozó terápiákat indító Napfogyatkozás Egyesület elnöke. A szervezetet egyre többen keresik meg azzal, hogy elpusztult a háziállatuk. Egyéni ügy­feleket is fogadnak, és egy tízalkalmas önsegítő támogató csoportot is indítottak. Külön kezelik a háziállatuk elvesztésétől szenvedőket a többi gyászolótól, de a módszertan hasonló. A veszteség oldalait veszik végig, elemzik az érzéseket, élethelyzeteket, hogy a résztvevők újra tudják strukturálni az életüket. „A csoportterápia végére például páran megfogalmazzák, hogy el tudják-e képzelni az életüket egy új háziállattal, vagy a régi nélkül. Az egyik páciens arra jött rá, hogy mennyi veszteség érte a háziállata elvesztésén túl is, amivel eddig nem foglalkozott” – számol be tapasztalatairól Kánya Kinga.

Hazai hárítás

Az idősebb emberek esetében a veszteség még nagyobb lehet, hiszen a napi rutin, az etetés, sétáltatás, gondoskodás, a közösségi kapcsolatok meghatározó formája szűnhet meg a számukra. Kánya Kinga szerint Magyarországon a személyes kapcsolatokba, a szűkebb környezetbe a gyászkezelés nehezen gyűrűzik be. A hárítás, az automatizmus a jellemző, miszerint „úgyis túl leszünk rajta”. Pedig az embereknek teret, időt kell adniuk maguknak, akkor is, ha egy háziállat elvesztése érte őket. Sokan az állatorvosnál hagyják az állataikat az elaltatás után, „mert akkor nem gondolnak rá”, pedig az idő csak akkor nyújt megoldást, ha van mögötte aktív gyászmunka. A szakértő szerint nálunk a közösségi formák is kialakulatlanok, hogy a gyászolók meg tudják osztani a veszteséggel kapcsolatos érzéseiket. Ezen a területen előrelépést hoztak az online felületek, csoportok, vannak például virtuális temetők, emlékhelyek, de ezek többségükben önszerveződő módon jöttek létre.

„Csak egy macska volt, mit kell ezen siránkozni” – gyakran hallhatunk ilyen és ehhez hasonló reakciókat, amelyek csak tovább nehezítik a gyászmunkát. Kánya Kinga szerint így sokan nem élik meg legitimnek a gyászukat, úgy érzik, a bánatuk nem jogos, ezért az önértékelésük is csökkenhet, ami bizonytalansághoz vezethet. Pedig az állat elvesztésével kötődés szakad meg; az is lehet, hogy ez volt az egyetlen kapcsolata valakinek. „A gyász az érzelmek kontrollálhatatlanságáról szól. Pedig az intenzív érzelmek és a szomorúság teljesen normális ebben a helyzetben” – mondja. Ez azért is fontos, mert gyerekeknél a halállal való közvetlen kapcsolat első esete sokszor a háziállat elvesztése. Kérdés, hogy miképpen kezelik ezt a szülők: ha a „csak egy állat volt” narratívát sulykolják, a gyerekekben az rögzülhet, hogy a gyászuk nem elfogadott, ami a későbbiekben megnehezítheti a gyász feldolgozását.

„Sokszor előfordul, hogy a gyászoló környezete nem veszi komolyan a dolgot” – mondja Bálint Eszter pszichológus, akinek a gyászfeldolgozás a szakterülete. A környezet közömbös reakciója miatt a gyászoló nem mutatja ki az érzéseit, plusznyomást helyezve magára: szégyent érezhet, amiért megérinti az állat halála, ami meghosszabbíthatja a feldolgozási folyamatot.

Ha embert gyászolunk, a bevett szociális támogatórendszerek működésbe lépnek (például a munkahelyen szabadnapot adnak), de állatok esetében ez fel sem merül. „Egy ember gyászolásakor – mutat rá Bálint Eszter – a környezetünkben lévők támogatók és megértők, kifejezik a részvétüket, szabad sírni, elfogadott megélni az érzelmeket. Az elfojtott, nem megélt gyász negatív hatással van az általános jóllétre.”

Neked ajánljuk