Évtizedek óta foglalkozik drogpolitikai kérdésekkel, leginkább prohibíciókritikával.
Magyar Narancs: Mi a véleménye a nemzetközi drogtilalmi rendszerről és az ezt megalapozó ENSZ-kábítószer-szerződésekről?
Jan van der Tas: Abszurd, hogy a drogpolitikát egyes országok - gyakorlatilag egyedülálló módon a szociálpolitikai kérdések közül - három nagyon szigorúan kötött nemzetközi egyezménnyel kívánják szabályozni. Gondoljunk bele, mi lenne, ha az államok együttes erővel akarnák megregulázni például az idősek és a nyugdíjasok kérdését? Az országok rendkívüli mértékben különböznek kulturálisan, gazdaságilag, vallási dominancia tekintetében - és a nemzetközi drogtilalmi szerződések értelmében gyakorlatilag minden országnak ugyanazt a modellt kell alkalmaznia. A ENSZ-rendszerű működésből pedig az következik, hogy a jelenlegi nemzetközi kábítószer-tilalmi rendszer és a rendszer fenntartására létrehozott intézmények képtelenek megfelelni a valós kihívásoknak. Sosem értettem, miért gondolja bárki is, hogy az a drogpolitika, ami az egyik országban működik, szükségszerűen működni fog egy másikban is.
MN: Mit gondol az Egyesült Államok nemzetközi drogpolitikai szerepéről?
JT: Először is szeretném leszögezni, hogy nem vagyok Amerika-ellenes, sőt, tisztelője vagyok az amerikai értékeknek. Azt azonban sajnos ki kell jelentenem, hogy az amerikai drogpolitika, a teljes drogprohibíció nem hatékony, ellentmondásos, szerintem kifejezetten veszélyes. Az USA ráadásul nem elégszik meg azzal, hogy saját határain belül alkalmazza ezt a megoldást, igyekszik a nemzetközi fővonalat is meghatározni. A mostani CND-találkozó (lásd keretes írásunkat) abból a szempontból volt érdekes, hogy olyan országok is szembeszálltak bizonyos mértékig az amerikai irányzattal, amelyekről ez korábban elképzelhetetlen lett volna, például Irán vagy Brazília. Ugyanakkor az is világos, hogy az országok döntő többsége nem kíván vitába bonyolódni az USA-val a drogkérdésben, sokszor csak azért, mert ilyen vagy olyan módon, de függ az amerikai támogatástól. Ezzel együtt szívesen látnék egyszer egy szavazást a CND-n, mert szerintem érdekes eredmények születhetnének - erre azonban nem kerül sor, a döntések a találkozón ugyanis kizárólag százszázalékos konszenzus esetén fogadhatók el.
MN: Mennyire releváns, ami drogügyben ENSZ-szinten történik? Egyáltalán, mennyire képesek betölteni a feladatukat a nemzetközi drogtilalmi egyezmények?
JT: Mind a három nagy nemzetközi drogegyezményt az AIDS megjelenése előtt fogadták el. Nem meglepő, hogy ezek a szerződések nem képesek a mostani helyzetet - melyben szerintem az egyik legégetőbb probléma többek közt pontosan az AIDS kérdése - kezelni. (A volt szovjet tagköztársaságokban a jelenleg leggyorsabban terjedő HIV-járvány az intravénás kábítószer-fogyasztáshoz kapcsolódik. Az ártalomcsökkentő drogpolitika - tűcsereprogramok, metadon fenntartó kezelés - hatékony választ adhatna a problémára, de a tiltás megnehezíti vagy megakadályozza e módszerek alkalmazását.) De még ennél is lényegesebb kérdés, hogy meddig fogjuk azt hinni, hogy a drogpolitikában csak egy jó megoldás van - a jelenlegi "konszenzus" szerint a tiltás -, és azt a Föld minden országának alkalmaznia kell, illet-ve hogy az USA meddig fogja ezt a szervezetet ilyen nyomás alatt tartani. Az Egyesült Államok a UNODC legnagyobb anyagi támogatója, és ha ehhez hozzávesszük, hogy utána Olaszország, Japán és Svédország következik, akkor nem meglepő, hogy a UNODC alapvetően a szigorú tiltás irányvonalát favorizálja - a szervezet első négy legnagyobb donora ugyanis ennek a megoldásnak a híve. Ugyanakkor némi változás megfigyelhető: a viták napjainkban mintha relevánsabbak lennének, mint korábban: nyíltabb lett a beszéd.
MN: Hollandia az elmúlt három évtizedben a drogügyi fekete bárány szerepében tetszelgett, mind az EU, mind az ENSZ szintjén. Ön jó néhány évig német nagykövet volt, és nyilván sokszor magyarázkodásra, védekezésre kényszerült.
JT: Amikor nagykövet voltam, munkám nem kis részét tette ki a német szövetségi és tagállami szervek vagy akár a polgármesterek kérdéseire, aggályaira való válaszadás, bár a németek elsősorban rendszerünk újdonságától féltek a legjobban, és minél inkább megismerték a drogpolitikánkat, annál inkább elfogadták. Az is igaz, hogy a hazámat sokan szeretik szidni kábítószerügyben, de a fekete bárány szerep EU-szinten nem ilyen egyszerű. Az uniónak ugyanis a közegészségügy terén igen kicsi a mozgástere, márpedig Hollandiában a drogkérdés ennek a része, nem pedig a büntető igazságszolgáltatásé. Az új EU-alkotmány kimondja, hogy a közegészségügyi intézkedések elsősorban a tagállamokra tartoznak, és e téren az unió még csak a jogszabályo-kat sem fogja harmonizálni. Az ENSZ-ben valóban szeretik országunkat radikálisan liberálisnak és drogügyben a fő ellenfélnek tekinteni, de közben szinte minden országból folyamatosan érkeznek hozzánk szakértők a rendszerünket tanulmányozni.
MN: A közelmúltban egy nemzetközi drogügyi szervezet, az INCB jelentésében úgy értékelte Hollandia kormányának egy, a fű-kávézókkal (coffee-shop) kapcsolatos tanulmányát, hogy meghátráltak és szigorítanak a rendszerükön. Magyarországon ennek a jelentésnek az ismertetésekor szintén az volt a fő üzenet, hogy marihuána-ügyben "Hollandia bedobta a törülközőt".
JT: Jelenleg Hollandiában jobboldali kormány van hatalmon, és egyes miniszterek határozottan a szigorítás mellett vannak, akadnak a kormányban olyanok is, akik a marihuánaboltokat meg kívánják szüntetni. Ugyanakkor ezek a kormánytagok sem tudnak eltekinteni attól, hogy a holland társadalom túlnyomó többsége elégedett a mostani helyzettel. A vizsgálatok szerint például a jobboldali polgármesterek nagyobb része hallani sem akar mondjuk a coffee-shopok bezárásáról, mert úgy érzik, sem a lakosságnak, sem másnak nem ártanak ezek az intézmények. Ugyanakkor, mint minden társadalompolitikai kérdésben, a drogügyben is zajlik egy folyamatos párbeszéd, melynek során felmerülnek új ötletek. A fűkávézók ügyében tehát semmiféle visszalépésről nincs szó. Az a kormánydokumentum, melyre az INCB felfigyelt, csak egy tanulmány - ki merem jelenteni, hogy részben a nemzetközi kritikákra adott válaszként született -, és a parlamentbe már nem érkezett ilyen kezdeményezés. Ráadásul ez a tanulmány csupán két dolgot állított: be fogják zárni az iskolák közvetlen közelében működő kávézókat, ami szerintem is rendben van, valamint azt, hogy mérlegelik a határ menti boltokban valamiféle kártya bevezetését, hogy külföldiek ne vásárolhassanak kannabiszt e helyeken. Mondanom sem kell, ebből nem lesz semmi, hiszen egy ilyen kártya alapjaiban ellenkezne a legfontosabb EU-gondolatokkal és -alapelvekkel. A drogpiacot inkább szabályozni kellene, mint egyszerűen tiltani. De ha ez a reguláció vagy szabályozás túl vadul hangzik, rendben, ne beszéljünk róla. Beszéljünk arról, amit minden gondolkodó ember megérthet, ha kicsit végiggon-dolja a dolgokat, hogy a prohibíció sokkal több kárt okoz az egyéneknek és a társadalomnak, mint maguk a tiltott drogok. És ez igaz az egész világra, a kolumbiai őserdőktől az amerikai börtönökön és Afganisztánon át egészen az amszterdami sikátorokig. Szerintem inkább erről kellene vitatkozni, és nem arról, hogy Hollandiában elég bátrak voltunk negyed évszázada bevezetni a coffee-shopok rendszerét. UNODC, CND, INCB
A nemzetközi drogtilalmi rendszer három ENSZ-szerződésen, az 1961-es, '71-es és '88-as egyezményen nyugszik. A UNODC (United Nations Office on Drugs and Crime) az ENSZ drogügyekkel foglalkozó végrehajtó-adminisztrációs szervezete. Az egyes országok képviselői évről évre márciusban egy hétre összegyűlnek Bécsben, a szervezet székhelyén, hogy a CND-gyűlés (Commission on Narcotic Drugs) keretei között határozatokat fogadjanak el, és utasítsák a UNODC-t. A 2005-ös CND-tanácskozást március 7. és 11. között rendezték. Az INCB (International Narcotics Control Board) a UNODC mellett működő tanácsadó és konzultációs testület, mely évről évre jelentést állít össze a nemzetközi droghelyzetről.
