Az álcázás, a környezetbe való beolvadás, a másik állathoz való hasonulás sokszor a túlélés leghatékonyabb trükkje - csakhogy ennek a kivitelezése sem elvben, sem a gyakorlatban nem oly egyszerű. Alighanem hosszú-hosszú adaptációs mechanizmus előzi meg egy-egy sikeresen utánzó faj kialakulását.
Ocsútól a búzát
Természetesen nem csupán egy másik állatfajhoz való hasonlatosság figyelhető meg - egy állat idővel képes felvenni a környező növényzet, sőt az élettelen környezet mintázatát is. Mi több, az sem kivételes, hogy egy növény mutatja magát növénytársához hasonlatosnak: ez az úgynevezett vavilovi mimikri, amely a hipotézisek szerint a rendszeres gazolás-gyomtalanítás melléktermékeként alakul ki. Egyes vélemények szerint eredetileg még a rozs is a búza mímelőjeként került a korabeli csűrökbe. A hasonulás lehet defenzív (többnyire az is) és persze offenzív jellegű: az utóbbi esetben a csalival felszerelt agresszív álca keres magának ezúton ízletes lakomát. Pusztán spekulatív úton számos magyarázatot kiötölhetünk e jelenségre, a modern evolúcióbiológia azonban úgy sejti, hogy itt nem holmi tudatos hasonulásról, intencionális álcaképzésről van szó, hanem hosszú kiválasztási, szelekciós folyamat nyomán lettek éppen a mostanság ismert mímelők a létharc (átmeneti) győztesei - habár némely speciális esetben a szelekciós idő akár le is rövidülhet. Erre volna példa a nyírfaaraszoló lepke (Biston betularia), melynek egyedeinél az angliai iparosodás fordulatos története során többször is változott a domináns szín. A korábban zömmel szürkés színű faj egyedei között a XIX. század közepétől mind gyakoribb lett a melanisztikus (sötét) színvariáció - párhuzamosan azzal, ahogy az ipari szennyeződés lepusztította a fák kérgéről a mohát, s lassan mindent belepett a korom (amibe remekül beleolvadtak a sötét lepkék). A környezetvédelmi helyzet javulásával (a múlt század végén) megint csak a világosabb színvariáció vált népszerűbbé - de attól tartunk, ez a menet sincs még lejátszva.
A természetben tapasztalható mimikri sokszor többfelvonásos küzdelem eredményeképpen alakul ki. A nálunk is kedvelt húsos terméseket (például passiógyümölcsöt avagy maracuját) hozó golgotavirágfélék zöld részei például olyan levéltoxint tartalmaznak, amelyet nem állhat a hernyók többsége. Igen ám, de az egyik lepkeféle (Helioconis-család) hernyói meg olyan enzimet termelnek, amely lebontja ezt a mérget. Erre válaszul golgotavirágék idővel kifejlesztették ama készséget, melynek révén a Helioconis-lepkék petéire megtévesztésig hasonló pálhákat képesek növeszteni. Az érkező lepkék ezek után már csak azért sem petéznek ide, mivel a kikelő hernyók megrögzött kannibálok, s a korábban kikelő lárvák felzabálják a később érkezőket. Amúgy a mimikri sok esetben nem a támadó elleni védekezést, de nem is az elfogyasztandó áldozat megtévesztését szolgálja, hanem a gének szerencsés továbbadását. Ebbe a kategóriába tartoznak azok a növények (például a Szigetközben is honos, védett orchideaféle, a légybangó), melyeknek virágai feltűnően hasonlítanak a beporzást végző rovarok nőstényeire - a megtévesztett hímek meg is jelennek, ám a műnőstényen elkövetett aktus (pszeudokopuláció) végül nem a rovar, hanem a növény szaporodását szolgálja. Némely ászkarákfélék között háromféle méretben fordulnak elő a hímek - közülük a legnagyobbak, az alfa-hímek egész háremet tartanak fenn, ahová a béta-verziók csak úgy hatolhatnak be, ha nősténynek tettetik magukat. Némi mimikri árán a legkisebb, gamma-státusúak is kaphatnak nőt - feltéve, ha ők meg növendék ászkaráknak álcázzák magukat, így tévesztve meg a láthatóan könnyen felszarvazható alfa-hímeket.
Mi mozog a...
A természetben megfigyelhető utánzási típusok legegyszerűbbike az úgynevezett Bates-féle mimikri, mely a XIX. század egyik jeles természetbúvára, bizonyos Henry Walter Bates nyomán kapta a nevét. Nevezett brit az amazonasi lepkefajok kutatásában szerzett érdemeket, és eközben fedezte fel az állatvilágban honos egyik leghatékonyabb védekezési-álcázási stratégiát. Ezt hagyományosan a farkasbőrbe bújt bárány analógiájával világítják meg - azaz annyi történik, hogy egy alapvetően békés faj sebezhető egyedei színükben, mintázatukban, mozgásukban, viselkedésükben vagy egyéb (például kémiai) információk átadásában egy környezetében elismert és rettegett ragadozóra próbálnak hasonlítani. A fentiek ismeretében nem véletlenül számos sikeres utánzót tudunk felsorolni a lepkék és pillangók (s a legyek!) világából: akad olyan közülük, amely darazsakra, mások pedig (dacára, hogy maguk fogyasztói-ragadozói szemszögből jóízűek lennének) valamely (mondjuk madárízléssel mérve) rossz ízű pályatárshoz hasonulnak. Mindebben segíti őket az, hogy az utánozni vágyott élő organizmusok az úgynevezett aposzematizmus mechanizmusával élnek - azaz valamely szembetűnő, általában vizuális inger segítségével hozzák környezetük tudomására: nem érdemes, sőt nem is ajánlatos elkölteni őket vacsorára, hiszen a felelőtlen, gourmand ragadozó számára könnyedén ez lehet az utolsó. A lepkeféléken kívül természetesen eme utánzási versenyben is élen járnak a hüllők - számos ártalmatlan vagy csupán moderáltan mérges siklóféle utánozza az (emberre is!) halálos mérgű csúszómászó terminátorokat. Akad olyan siklóféle (az ún. hamis kobra) mely sikeresen képes nyakát kobraszerűen csuklyába merevíteni, az enyhén (emberre veszélytelenül) mérges heterodon (melyet rengeteg néven illetnek Észak-Amerikában) pedig több mérges kígyó attribútumait is képes mutatni - végső esetben pedig egyszerűen döglöttnek tetteti magát. Akadnak olyan amerikai kígyófélék, melyek csíkozásukkal látszólag a veszélyesen mérges korallkígyókra hajaznának, de mint látni fogjuk, a hasonulás iránya, a ki kit mímel kérdése ez esetben korántsem oly egyértelmű.
Szintúgy pillangók körében mutatták ki a rafinált hasonulás egy másik típusát, a Müller-féle mimikrit. Ez esetben két faj egymáshoz kezd hasonlítani, a látszólagos asszimiláció kölcsönös: szépen átveszik egymás figyelmeztető jeleit, aposzematizmusait, s mivel mindketten rossz ízűek, így a bármelyik faj egyedének megkóstolása nyomán keletkező kedvezőtlen madártapasztalat a továbbiakban a többiekre is érvényes lehet, s mindkét faj egyedeit védi.
Fekete-pirosra
Ennél bonyolultabb és még nem is teljesen megértett mechanizmus az úgynevezett Mertens-féle (avagy Emsley-féle) mimikri, melyet észak-amerikai kígyók között figyeltek meg: ekkor egy veszélyesebb, a gerincesek többsége számára halálos mérgű hüllőfaj (sőt egy egész nemzetség: a korallkígyóké) kezdi átvenni egy kevésbé veszélyes (de azért még mérges) sikló aposzematikus mintázatát. A probléma éppen abból adódik, hogy a korallkígyó túlságosan hatékony gyilkológép. Hiába bocsát ki marás közben a rendszertani rokon elapida mérges kígyókhoz (például kobrákhoz, tajpánokhoz, mambákhoz) hasonlóan ütős idegmérget (neurotoxint), ha a megmart támadó rögtön elpusztul, akkor nem is emlékezhet e kudarcos kísérletre, azután legközelebb jön a fajtárs, s előbb-utóbb vége a dalnak. A hipotézis szerint ennél már jobb biznisz hasonlítani az enyhén mérges hamis korallkígyókhoz, melyeknek már a fogyasztása (s a marása) sem kellemes a madarak számára (enyhe mérgezést okoz) - így azután két kígyónemzetség is viseli az egymást szabályos (de nem minden fajtánál egyforma!) sorrendben következő piros, sárga/fehér és fekete gyűrűket. Mindez a helyi folklórban is megjelenik: ezen vidéken a gyerekek mondókaszerűen ("Red on yellow: You're a dead fellow!") tanulják meg: ha a piros gyűrűk sárgával (világossal) találkoznak, akkor kerülendő, veszélyes mérges kígyóval van dolguk, ha viszont a piros feketével találkozik, akkor (alighanem csupán siklóféléről lévén szó) megússzák a nem kívánt kontaktust. A helyzetet bonyolítja, hogy akadnak olyan teljesen veszélytelen királysiklók, melyek részlegesen szintén a "hamis" (bár ez esetben éppen hogy leutánzott) korallkígyóhoz hasonultak az évmilliók során - de ez már "hagyományos", Bates-féle mimikri. Csak mellékesen jegyeznénk meg, hogy e hipotetikus mimikri-jelenség névadója (tkp. kollégái nevezték el róla), Robert Mertens német hüllőkutató maga is kígyómarás áldozatául esett, amikor éppen kis kedvencét, egy halálos mérgű afrikai siklót (szavannai madárkígyó) etette. Igaz, e fordulat fatálisan találó voltát még maga a halálos ágyán fekvő hüllőkutató is kénytelen volt elismerni.
