Magyar Narancs: Mennyire ismerik ma Magyarországon a transzszexualitás fogalmát?
Takács Judit: Röviden azt mondanám, hogy semennyire. Igazán csak azoknak a szakmáknak a képviselői ismerik, amelyek kapcsolatba kerülnek ezzel a kisebbséggel. A médiában igen nagy a kavarodás: a nemi szereprendszerrel elégedetlen transzneműek és az átöltözésből örömet merítő transzvesztiták kategóriáit összevissza kutyulják a transzszexuálisokéval, mint ahogy a nemi identitás és a szexuális orientáció fogalmait is gyakran összecserélik. Ugyanakkor az is biztos, hogy Magyarországon az ismerethiány ritkán akadályozza a véleményalkotást.
MN: Mit lehet tudni a transzszexualitás magyarországi történetéről?
TJ: Az 1910-es években volt az első átalakító jellegű orvosi beavatkozás, a fejlettebb módszerek az ötvenes évektől alakultak ki és terjedtek el, de Magyarországon ilyen műtéteket - stílszerűen - csak a rendszerváltás óta végeznek. Korábban egyáltalán nem volt rá infrastruktúra, mint ahogy valójában ma sincs, mivel a transzszexuálisok száma csak ezrelékekben fejezhető ki. Vannak ugyan transzszexuálisokkal foglalkozó pszichiáterek, vannak nemváltó operációkat végző sebészek, de a területen tevékenykedők semmilyen kapcsolatban nem állnak egymással, nem alkotnak összefüggő hálózatot. Bár a magánpraxisban kezd megjelenni a szaktudás és a szolgáltatás, ez a többség számára megfizethetetlen.
MN: Hogyan tudatosodik az érintettben ez a másság, és problémájával hová fordulhat?
TJ: Az Egyesült Államokhoz vagy Hollandiához képest nálunk általában sokkal később jut el valaki a felismerésig, illetve oda, ahonnan "gyógyulást" remél. A tanárképző intézményekben például egyáltalán nincs erre vonatkozó képzés, így a gyerekekkel foglalkozó szakembereknek "nincs szemük" e másságra. De az orvosegyetemen sem foglalkoznak komolyabban a kérdéskörrel, mivel ez komplex emberi megközelítést kívánna: nem elég a különböző részek egymástól függetlenül elvégzett "összeszerelése". 2004-ben befejezett kutatásunkból kiderült, hogy az ilyen beavatkozásokat végző sebészek a műtétet gyakran más néven könyvelik el: a nemi átalakítás során végzett melleltávolításhoz például keresnek valamilyen kórismét, ami azt indokolttá tenné. A Betegségek Nemzetközi Osztályozása ismeri ugyan a transzszexualizmus kategóriáját, de nem tudnám megmondani, hogy a magyar társadalombiztosítás szerint itt mi lenne a hivatalosan ajánlott gyógymód. Az érintettek többnyire önállóan, szakemberek segítsége nélkül kénytelenek összeszedni a korábban felhalmozott tudást és információt, és főként magáncsatornákon jutnak el a pszichiáterekhez és a sebészekhez is. Már az is egy hosszú folyamat, amíg valaki többé-kevésbé be tudja tájolni önmagát. Nemegyszer előfordul, hogy az érintettek eleinte - "jobb híján" - a melegek vagy leszbikusok közé sorolják be magukat. Politikailag persze előnyökkel járhat, ha az aktivista munka során egyesítik az erőiket, de olyanról is hallani, amikor egy-egy "mezei meleg" nem igazán érti, hogy neki, aki köszöni, jól van a bőrében, mi köze van a transzszexuálisokhoz. De más összefüggésben is belefuthatunk a jelenségbe. Néhány éve történt az egyik egyetemi kurzusomon, ahol a transzszexualitás témakörét is tárgyaltuk, hogy az egyik diák fölhívott a tanév végeztével, és elmondta, hogy az édesapja átoperáltatta magát. Neki például segítséget jelentett, hogy a téma előkerült az órákon. Bár ezt menet közben nem jelezte, nekem is csak utólag mondta el. Tehát ezek még mindig intim magántörténetek, és gondolom, azok is maradnak még elég sokáig.
MN: Ez még mindig a rejtőzködés világa?
TJ: Igen, ez bizonyos értelemben a titok kultúrája volt és maradt. Az eddigi egyetlen magyar kutatás, melyet a Háttér Társaság a Melegekért kezdeményezett, s amelyben én is részt vettem, azt mutatta, hogy a nemváltás után sokan még földrajzilag is teljesen eltávolodnak korábbi világuktól. Így ugyanis nagyobb az esélyük arra, hogy a külvilág elfogadja őket. Legfeljebb ők lesznek az a "kicsit mélyebb hangú és kicsit magasabb termetű nő" vagy "az a szép arcú, törékeny férfi". Ráadásul az új környezetük általában simán elfogadja őket, hiszen így szoknak hozzájuk a kezdetektől. Helyzetüket nehezíti ugyan, hogy sokuk nem tartja magát "betegnek", ugyanakkor csak akkor kapható tb-támogatás, ha valaki gyógyításra szorul - vagyis medikalizálódni kell. Ráadásul kultúránk éles választóvonalat húz női és férfilét közé, mintha a kölcsönösen átjárható terek helyett az egymást kölcsönösen kizáró különbözőségeken lenne a fő hangsúly. Ez persze más kultúrákra is jellemző, bár például Iránban legális az átoperálás, viszont a homoszexualitást vallási alapon halállal büntetik.
MN: A kutatás alapján készült "A lélek műtétei" című könyvből úgy tűnik, hogy a beavatkozást végző orvosok némelyike nincs meggyőződve arról, hogy helyes és jó, amit tesz.
TJ: Sokszor bizonyára furcsa az orvos számára, aki a gyógyításra esküdött föl, hogy itt úgy teremt békét "a beteg" lelkében, hogy szétcincál egy egészséges testet. Egyébként itt nagyon szembetűnővé válhat az a magyar sajátosság, hogy az orvosok legtöbbször nem az egész embert, hanem csak egyes részeit próbálják gyógyítani. Azokban az országokban, ahol ezen a területen előbbre tartanak, ott a pszichiáterek, a szociális munkások, a sebészek és más szakorvosok egy csapatot alkotnak. A kutatás ajánlásai között nem véletlenül szerepelt, hogy legyen egy központ, ahol az érintett szakemberek együttműködhetnek. Ahol a szociális munkás elmondja az érintettnek, mi ennek az egész folyamatnak a menete, mit hogyan kell intézni, mit fizet a tébé, és mit nem. Ahol a sebész is konzultál a pszichiáterrel, és képzett segítők kísérik végig a nemváltás egész folyamatát, melynek során lelki támaszt is nyújtanak a páciensnek. Most úgy van, hogy két igazságügyi szakértői minősítéssel rendelkező pszichiáternek kell egymástól függetlenül és egybehangzóan kimondania, hogy az illető transzszexuális. E minősítés után a páciens zöld utat kap, és az esetek többségében többé nem látja e pszichiátereket. A hormonkezelés előtt vagy azzal párhuzamosan sincs semmiféle pszichológiai felkészítés, mint ahogy utógondozás sincs. Lényegében az egész folyamat ad hoc jellegű, és szakmailag jórészt kontrollálatlan.
MN: Egy hosszabb terápiás kezelés abban is segíthetne, hogy a páciensnek reálisabb elvárásai legyenek?
TJ: Volt egy fiatal interjúalany, aki azért nem akart nekivágni a nemváltó beavatkozásoknak, mert úgysem érheti el, amire vágyik: azaz eleve elriasztotta a várható végtermék tökéletlensége. Egy transzszexuális emberekkel foglalkozó terapeuta vagy képzett segítő egyik fő feladata az lenne, hogy tudatosítsa: a reális lehetőségek közül kell választani, és azokat kell tudni elfogadni. Ezt a munkát persze megnehezíti, hogy általában évek őrlődése áll egy nemváltásra való elszánás mögött, és ilyenkor sokan már türelmetlenek, és nem akarják, hogy további pszichoterápiákkal késleltessék a beavatkozást. Ugyanakkor több pszichiáter is említette, hogy egy-két beszélgetés alapján nehéz felelősséggel dönteni. És valóban nem biztos, hogy az illető boldogabb lesz attól, hogy megkapja a vágyott testet - illetve nem biztos, hogy csak ez hiányzik a boldogsághoz. Minderre fel kéne készíteni az embereket, ami ma még teljességgel hiányzik.
MN: Valószínűleg a szülők, a családtagok is rászorulnának némi segítségre, hogy fel tudják dolgozni ezt a nem kis váltást.
TJ: Úgy látom, nem számíthatnak túl sok segítségre. Pedig gyakran hosszú és fájdalmas folyamat, amíg egy szülő feldolgozza és elfogadja - ha el tudja fogadni egyáltalán - azt a helyzetet, hogy az ő fia vagy lánya már nem fiú, illetve lány többé, és hogy mindehhez egy egészséges testet kellett, idézek, "széttrancsírozni". Itt sokszor nagyon nagy drámák zajlanak. Előfordult, hogy a családtagok nem álltak szóba többé a nemet váltó személlyel. Esetenként olyan reménytelennek tűnő, szomorú helyzeteket ismertünk meg, ahol nem nagyon látszottak a megoldások. Ha tudtunk, megpróbáltunk konkrét információkkal, kapcsolatteremtéssel segíteni. A legnagyobb segítség persze az volna, ha lenne a kérdéskörnek rendes gazdája, no meg ha átláthatóbb és főleg humánusabb lenne a rendszer. Ha lenne egyáltalán rendszer.
