Az időutazás ötletével eredetileg nem is a fizikusok álltak elő, hanem egyrészt olyan ősi írások, mint a Mahábhárata, másrészt a XVIII-XIX. század jeles és kevésbé jeles szépírói. Aztán lassacskán a hivatalos tudománynak is szembesülnie kellett a dilemmával: létezik-e időutazás, vagy egyszer s mindenkorra be vagyunk zárva saját monoton lepergő életünkbe? S mit ad isten, a XX. század elejének fizikai forradalma megadta azt az elméleti hátteret, melynek felhasználásával a legalapvetőbb kérdésekre választ kaphatunk - az időgép megépítése azonban még nem aktuális.
Turista, mit tehet
Az időutazás elméleti problémáival való komoly szembenézést számos jeles szakértő próbálja olcsón megúszni holmi paradoxonok segítségével. Sokan hivatkoznak ma is Stephen Hawking, a népszerű és zseniális fizikus-ismeretterjesztő ama megállapítására, hogy az időutazás lehetőségét cáfolja a jövőből hozzánk érkező időturisták szembetűnő hiánya. Csakhogy az ily téren szerény fantáziával megáldott zseni nyomán tán nem kéne úgy elképzelni a jövőből jötteket, mint korunk japán, német, amcsi utazóit - rikító ruhákban, kezükben digitális kamerával. Arra már Carl Sagan (a közelmúlt jeles amerikai csillagásza és tudományos írója) rámutatott, hogy az időturisták akár álcázhatják is magukat, s így simán elvegyülhetnek közöttünk (együtt azokkal, akiket amúgy is az űrhajós istenek dobtak le közénk, ejtőernyővel).
Hawking érvei persze egy fokkal ravaszabbak: szerinte, s eme meglátását mások is osztják, csupán a téridő egy különleges, megcsavarodott állapota tenné lehetővé az időutazást - mivel eleddig még nem hoztunk létre ilyen speciális téridő-görbületeket, ezért nincs esély arra, hogy a jövőből látogatók érkezhessenek. Hasonló ötlettel állt elő Sagan is: nála az időgép létrehozása után tetszőleges mértékben előrerohanhatunk a jövőbe - de a múlt irányában nem ugorhatunk vissza régebbre, mint az időgép megépítésének kora. Meglehet, a megoldás nem ennyire egyszerű, s ennél erősebb cáfoló evidenciákra van szükség, ha el akarjuk vetni az időutazás lehetőségét.
Az időutazás lehetőségén gondolkodók számára leginkább az einsteini speciális és általános relativitáselmélet bizonyos aspektusai jelentenek fogódzót - a tudósok a téridő olyan állapotait, geometriáit keresik, illetve analizálják, amelyek lehetővé teszik speciális időgörbületek (ún. "zárt időszerű görbék") létrejöttét. Ezek azután zárt, hurok alakú világvonalakat képeznének, s így tennék lehetővé a múltba való visszajutást. A gond csupán annyi, hogy ha születne is (márpedig létezik!) zárt időhurkok létét megengedő matematikai megoldás az általános relativitáselméletben tételezett téridő leírására - úgy eme megoldások fizikai realitásának valószínűsége volna igen csekély.
De élhetünk más trükkökkel is: például ha egy megfigyelő relativisztikus (a fénysebességhez nagyon közeli) sebességgel elhagyná a Földet, majd "kis idő" múltán szintén hipersebességgel visszatérne, akkor bolygónkon jóval több idő telne el, mint amennyit az űrhajós érzékelt, ezért úgy tűnhet, mintha a jövőbe jutott volna (ez volna a nevezetes ikerparadoxon). Kár, hogy a speciális relativitáselmélet szerint nincs olyan mérce, mely hitelesen megválaszolná, hogy az indulás és az érkezés között "objektíve" mennyi idő telt el.
Amúgy ez a teória azt sem zárja ki, hogy egy testet fénysebesség feletti tempóra gyorsítsunk fel, ekkor ugyanis volna olyan vonatkoztatási rendszer, amely szerint a test "visszament" az időben - minő gyász, hogy "c" (a fénysebesség) átlépéséhez végtelen nagyságú energia szükséges.
Így szólt hozzám a dédapám
Az időben való visszautazás esetén számos paradoxon lépne fel - az egyik ilyen a nagyapa-paradoxon. A kérdés: mi történik akkor, ha valaki visszatér a múltba, s megöli nagyszülei valamelyikét (esetleg rögvest valamennyit), mielőtt még a szülők megszülethettek volna. Ez esetben elméletileg maga a leendő időutazó sem jöhetett volna világra - legalábbis adott formájában semmiképpen. Ennek egy súlyosbított esete, amikor a súlyosan pszichopata időutazó merő szórakozásból vagy lételméleti kísérlet gyanánt saját fiatalkori énjét teszi el láb alól. A paradoxonok rajongói persze csak legyintenek minderre: ők azt mondják, hogy az utazó amúgy is "csupán" egy párhuzamos, elágazó univerzumba tér vissza, s hogy ott mit tesz, annak vajmi kevés befolyása lesz arra, mi történik a mi, más "leszármazási vonalon" haladó világunkban. (A párhuzamos világok létét pedig a kvantummechanika egyik sajátos, sok világ elméletnek nevezett interpretációja tenné lehetővé - bár erre képes az egyik alternatív kozmológia, az úgynevezett szuperhúrelmélet is.) Létezik még egy másik, szellemes módja a paradoxonok elkerülésének - ez a Novikov-féle önkonzisztencia-elv. Eszerint a paradoxont létrehozó állapotok létrejöttének valószínűsége nulla - a téridő konzisztenciáját egyszerűen nem lehet megsérteni. Mindezt a legkisebb hatás elve szabályozná - amely egyben magyarázat arra is, miért mozog például a fény egyenes vonalú, egyenletes mozgással. Novikovék gondosan kiszámítgatták egy időalagútba vagy féregjáratba dobott labda (biliárdgolyó) lehetséges sorsát. Úgy találták, hogy a féregjáratba került, időhurkok mentén, önütközéses és önütközés nélküli pályán mozgó objektum lehetséges útvonalainak, "sorsának" leírására használt egyenletek ugyan több megoldást is adnak, de közülük csak az önkonzisztensek fogják kielégíteni a legkisebb hatás elvét - azaz a labda nem ütközik saját korábbi önmagával (s tán egy időutazó sem fogja/tudja megölni saját magát vagy felmenőit).
A fent említett átjárható féregjáratok (először 1988-ban az asztrofizikus Kip Thorne feltételezte létüket) amúgy a téridő két kitüntetett pontját kötnék össze, s némely esetekben egyaránt lehetővé tennék a tér egyik pontjáról a másikra való eljutást - miképp a klasszikus értelemben vett időutazást is. Azonban a tény, hogy a féreglyuk a téridő egy speciális matematikai (topológiai) állapota, s hogy modellezhetjük a létét, még nem jelenti azt, hogy valójában létezik is a szó fizikai értelmében. Egyesek még precízebb matematikai leírásokra törekednek, melyekkel újabb paradoxonokat küszöbölnének ki - mások viszont a természetes féregjáratokat kutatják a kozmoszban, elvégre egyes hipotézisek szerint ilyenek volnának a nagy sebességgel forgó fekete lyukak is. (Mások szerint meg nem.)
S persze az is fantasztikus, hogy a még bizonytalan (matematikailag modellezett) állapotokkal jellemezhető féreglyukak esetében már a méretük és alakjuk kapcsán is vita folyik - legyen ebből annyi elég, hogy egyesek szerint az sem mindegy, mennyire van közel egymáshoz e speciális, hipotetikus objektum két "szája", vagyis bejárata és kijárata.
Hazatérünk magunkhoz
Ahogy már fent is utaltunk rá, a jövőbe utazáshoz tán még ennyire sem volna szükség. Az egyik, igen rafinált megoldás az idődilatáció elvét használná ki: ekkor elutaznánk egy távoli fekete lyukhoz, eltöltenénk némi kellemes időt annak eseményhorizontján (erős gravitációs térben lenni ti. olyan, mintha rohadtul gyorsulnánk - legalábbis az általános relativitáselmélet szerint), majd visszatérnénk - mindjárt a jövőbe. Kár, hogy az eseményhorizonton való nyaralás/ telelés lehetőségei és kockázatai egyelőre még nem tisztázottak, mint ahogy bántóan hiányoznak a kozmosz e kies pontjaira épített wellness-fitness centerek is.
Meglehet, az időutazás körüli meddő ábrándozásnál közelebb vihet minket a világ megértéséhez, ha feltételezzük, hogy a hagyományos értelemben vett lineáris idő nem is létezik - csupán a mi percepciónkban adódik különbség múlt és jelen között. Egyes fizikusok már most is úgy vélik, hogy a jövő igenis befolyással lehet a múltra - meghökkentőnek tűnhet, de még a mozgó elektromos töltést leíró Maxwell-egyenletnek is van olyan megoldása, amely szerint a jövőből érkeznek hullámok a részecskéhez, mindjárt fénysebességgel. Gondolnánk, hogy ezt mindenki csupán egy abszurd és irreális megoldásnak véli, de számos neves fizikus ténylegesen hitt és hisz az efféle hullámok létezésében - mások viszont rémisztőnek találják még a lehetőségüket is. Huw Price ausztrál tudós például ravaszul kikerülné a jövő esetleges múltra gyakorolt hatásából adódó paradoxonokat. Szerinte csupán azért tűnik úgy, hogy jelenbéli tetteink nem befolyásolják a múltat, mivel a múlt már régen "figyelembe vette" a jövő eseményeit. Ha a korábban eltervezetthez képest mást szándékozunk tenni a jelenben - úgy a múlt ezt már réges-rég "tudni" fogja, és még a szabad akaratunk is megmaradt. Hát ennél tényleg könnyebb önfeledten röhögni például a középkorból érkező, francia mozihős, Jacquouille la Fripouille (magyarítva ugye Zsák Fos...) és társai kalandjain, bár az adódó fizikai és filozófiai dilemmákat ott sem ússzuk meg.
