magyarnarancs.hu: Május közepén megkaptátok Kanadában a Nemzetközi Rolleston-díjat az „ártalomcsökkentés terén nemzetközi szinten elért kiváló teljesítményetekért”. Mi ez a díj, kik kapják, a ti munkátokban mit díjaztak ezzel?
Sárosi Péter: A díjat az 1990-es évek elején alapították, az első nemzetközi ártalomcsökkentő konferencián, Liverpoolban. Egy brit orvosnak, Humphrey Rollestone-nak állít emléket, aki már az 1920-as években azt vallotta, hogy ahelyett, hogy üldöznék a kábítószer-használókat, segíteni kell, hogy egészségesek maradjanak, de nem kell leszokásra kényszeríteni és büntetni őket. Ezt a díjat olyanok kapják, akik az ártalomcsökkentés népszerűsítéséért tesznek. Előttünk már elég hosszú a lista, tele a szakma legnagyobb neveivel, úgyhogy ez mindenképpen a legnagyobb szakmai elismerés, amit kaphattunk.
Takács István Gábor: Azért díjaztak minket, mert Péterrel tíz év alatt már úgy 6-700 filmet készítettünk a drogpolitikai reform lehetőségéről és az ártalomcsökkentésről. Emellett tanítunk is, aktivistákat képzünk – eddig úgy 100 főt –, hálózatba szervezzük őket és próbálunk velük együttműködni, a honlapunkon felületet biztosítunk nekik. Ilyen együttműködésből született egy nagy filmünk, az Egy nap az életünkből is.
magyarnarancs.hu: 2016 elején hagytátok el a TASZ-t, azóta a Jogriporter Alapítványt viszitek. Miért döntöttetek így? Könnyebb egy kisebb szervezetben képviselni mindazt, amiért ti dolgoztok?
SP: Évek óta ért bennünk a döntés, hogy otthagyjuk a TASZ-t, ahol én a drogpolitikai, Pisti a videós programot vezette. Egyre több nemzetközi dologgal foglalkoztunk, a TASZ pedig inkább a hazai ügyekkel, ezért egyre inkább úgy éreztük, kilógunk az itthoni jogvédelemből. 2016-ra jött el a pillanat, akkor alapítottuk meg a Jogriporter Alapítványt. Kicsik vagyunk, összesen hárman dolgozunk benne, próbálunk megélni a nemzetközi civil társadalom részeként, ami jelenleg elég nehéz: egyre kevesebb a forrás és egyre ellenségesebb a politikai környezet. Nemcsak a droggal, hanem egyéb emberi jogokkal is akarunk foglalkozni, rájöttünk ugyanis, hogy az a fajta videós érdekérvényesítő tevékenység, amit mi csinálunk, más területen is kamatoztatható.
TIG: A munkánkra nagy igény van, sok civil ugyan folytat érdekérvényesítést, de a hagyományos eszközökkel: sajtóközleményekkel, hosszú riportokkal, sajtótájékoztatókkal, holott ma már az audiovizuális tartalmakat is olcsó és könnyű előállítani. Segítünk ilyen kampányokat csinálni más szervezeteknek, illetve ki is képezzük őket. A munkánk legizgalmasabb része ez, van például egy orosz és egy ukrán volt droghasználó srác, akiket mi tanítottunk, és azóta is gyártanak nekünk anyagokat, mára ők is pályáznak, ebből élnek, videóaktivisták lettek. Amihez van közünk és ez nagyon jó érzés.
SP: Mindemellett az Európai Bizottság drogpolitikai tanácsadó testületének vezetésében is benne vagyok. Részt vettünk például a legújabb uniós drogpolitikai akcióterv elkészítésében, ami igazán progresszív lett: megemlíti a szerhasználói szobákat, vagy az elektronikus partikon a drogok bevizsgálását.
| ||
magyarnarancs.hu: Drogpolitikai, ártalomcsökkentési területen miről lehet 6-700 filmet forgatni?
TIG: Rengeteg helyen filmeztünk az USA-tól kezdve Mexikón, Új-Zélandon át Oroszországig. Igazából minden filmünk ugyanarról szól: arról a teljes őrületről, hogy emberek, akik bizonyos típusú drogokat használnak, bántanak más embereket, akik más típusú drogokat használnak. Ez olyan, mint az inkvizíció idején azért megölni embereket, mert más istenben hisznek. Mi ennek vagyunk a krónikásai. Bizonyos drogpolitikák óriási károkat tudnak okozni, Amerikában például kétmillió ember van börtönben, fele droggal kapcsolatos, nem erőszakos cselekmény miatt. Vagy nézzük Ázsiát, ahol évekre munkatáborokba zárnak embereket, magáncégeknek dolgoztatják, kínozzák és megerőszakolják őket azért, mert valamilyen drogot használtak.
SP: Korábban, még az egyetemen vallástörténettel foglalkoztam, a drogkontroll-rendszerben pedig az kezdett érdekelni, hogyan képesek emberek bizonyos eszmék nevében más embereket megkínozni, bebörtönözni, meggyilkolni. Rájöttem, hogy a tiltást-büntetést hirdető nemzetközi drogkontroll-rendszer hasonló módon megkérdőjelezhetetlen dogmákon alapszik, mint amilyen dogmák jellemezték a középkorban az egyházat. Ebből igen nehéz kimozdulni. Amit a Jogriporternél képviselünk, az a szó legnemesebb értelmében vett humanizmus. Minket az ember érdekel, nem a drog. Illetve abból annyi, amennyi az emberek viselkedését, szociális életét befolyásolja, az, hogy milyen hatással vannak a drogok az emberre és hogyan viszonyulnak más emberek olyan emberekhez, akik drogokat fogyasztanak.
TIG: Minden ilyen típusú rendszer azért tud fennmaradni, mert képes az embert dehumanizálni: ha képes elhitetni másokkal, hogy a drogok és a droghasználók rosszak, akkor meg lehet fosztani a használókat ember mivoltuktól, és az állam bármit megtehet velük. Nekünk ez a feladatunk, a tabuk és az igazságtalanság ellen harcolni. Visszaadni azoknak az embereknek a méltóságát, akik úgy döntenek, hogy egy más típusú növénytől akarnak intoxikált állapotba kerülni, mint mások.
magyarnarancs.hu: A már említett nagy filmetekben a világ hét országából nyolc szerhasználó egy-egy napját mutatjátok be, köztük egy magyar párét is. A nemzetközi események mellett nyilván követitek azt is, mi van Magyarországon. Mi történik most?
SP: Az elmúlt években teljesen visszaépítette a hatalom azt a civil társadalmat, ami a kétezres évek elejétől kiépült Magyarországon. A drogprevenció, a kezelő és ártalomcsökkentő szolgáltatások nagy részét civilek végzik, egyre kevesebb forrásból, így a fogyasztók egyre kevesebb szolgáltatáshoz jutnak hozzá. A film magyar része is ezt mutatja be: van két marginalizált szerhasználó ember, akiknek nem kellene embertelen körülmények között élniük. Az volt a célunk, hogy bemutassuk azt a kontrasztot, ami különféle országok, városok drogpolitikája között feszül, és az milyen hatással van az ott élő emberekre. Uniós viszonylatban Magyarországon jelenleg az egyik legrosszabb a helyzet, a marginalizált drogfogyasztóknál mindenképp.
TIG: Ma ott tartunk, hogyha egy szervezet tűcserét csinál, azt szégyellni kell. Amikor Rétvári Bence azt mondta, végre leszámoltunk a tűcserével és a felépülés felé vesszük az irányt, az épp olyan, mint amikor Semmelweis Ignác idejében az orvosok azt mondták, leszámolnak a kézmosás tévhitével, nem fertőtlenítik a kezüket a boncolás és szülés között.
| ||
magyarnarancs.hu: A két legnagyobb tűcsere bezárása óta mennyit romlott a helyzet?
TIG: Egyértelműen látszik, mi történik, ha bezárnak ezek a programok. Már a bezárás előtt is drasztikusan lecsökkentek a források, bejöttek a dizájner szerek, amit sokkal sűrűbben injektálnak a fogyasztók, nem volt elég steril fecskendő, így a hepatitis C országosan megduplázódott, Budapest belső kerületeiben pedig megháromszorozódott. A nyolcadik kerületben már 70-80 százalék a hepatitisszel fertőzöttek száma, ők ráadásul nem jutnak kezelésbe.
SP: Aki az utcán él, nem fog bemenni egy hepatológiai klinikára. Őt motiválni kell, meg kell fogni a kezét, vele kell menni. Ezért is rettentő fontosak az utcai megkereső alacsony küszöbű programok. És nagyon örülök, hogy megmozdult az ország a CEU miatt, de ez az egész nem ma kezdődött, a marginalizált csoportoknál, a drogfogyasztóknál ezt már évek óta lehet tapasztalni. A tűcserék bezárása is több ezer ember életét érintette igen súlyosan, akkor is mindennap megismételte a hatalom ugyanazokat a hazugságokat, amiért aztán be is zárták őket.
TIG: Pedig nagyon könnyű lenne segíteni: ott van a sok szakember, szociális munkás. És nem is kerülne sok pénzbe. Egyébként is tíz éve volt utoljára megbízható vizsgálat arról, hogy mi menyibe kerül a drogpolitika területén: akkor büntetésre 8 milliárdot költöttek, egészségmegőrzésre és szociális segítésre pedig csak kétmilliárdot. Ma már ennyi sincs. Időnként vannak ugyan források, de koncepciótlanul vannak elköltve.
magyarnarancs.hu: Mindehhez hozzájön az is, hogy idén április 1-jével az Országos Epidemiológiai Központ (OEK), ami a járványügyi adatokat szolgáltatta, betagozódott az Emmibe. Mit eredményezhet ez a drogszakmában?
SP: Óriási problémának tartom, hogy a kormány leépíti azokat a háttérintézményeket, amik arra hivatottak, hogy szakpolitikát műveljenek. Az OEK a járványügyi szakpolitika alapját adta, bár korábban is voltak vele problémák: például perrel kellett fenyegetni őket, hogy adják ki egy év után a drogfogyasztókra vonatkozó járványügyi adatokat. Magyarországon évek óta nincs szakpolitika, helyette indulatvezért, kommunikációs blöffök által irányított politizálás zajlik, nincs hatásvizsgálat, helyette rövid távú szavazatmaximalizálás és hatalommegőrzés folyik, kommunikációs stratégiák vannak csupán, aminek mindent alárendelnek.
magyarnarancs.hu: Ti is külföldi támogatásokból tartjátok fent magatokat. A civil törvény belengetése hogyan érint benneteket?
SP: Mi annyi pénzből gazdálkodunk évente, mint az egytizede annak, amit a CÖF egyszeri támogatásként kapott az MVM-től. Pedig azt hiszem, kicsit többet letettünk már az asztalra. A legtevékenyebb szervezetek közé tartozunk Magyarországon, és a civil törvénnyel démonizált helyzetbe kerültünk, egyfajta közellenségnek nyilvánítottak minket. Amikor Kanadában átvettük a díjat, a kanadai egészségügyi miniszter gratulált, másnap az egyik hazai kormányközeli lapban pedig, természetesen a díj megemlítése nélkül, egy gyalázkodó cikk jelent meg rólunk. Azért amikor az ember azt látja, hogy a saját hazájában semmilyen elismerést nem kap a hatalom részéről, holott nemzetközi szinten megbecsülnek, az egy nagyon rossz és keserű érzés tud lenni. Másfelől örülök, hogy a jelenlegi hatalom nem ismer el bennünket, mert az annak a bizonyítéka, hogy valamit jól csinálunk.
A DAY IN THE LIFE: The World of Humans Who Use Drugs (FULL FILM)
https://www.adayinthelifemovie.com/ The film takes us through one day in the life of eight people, from seven cities, in seven different countries of the world, from morning until night. They all have something in common - all of them use drugs. But these people are not defined by their drug use.
