Magyar Narancs: Hetvenhét évesen fizikaversenyeket szervez, magyar és nemzetközi konferenciákon vesz részt, és az Eötvös Loránd Fizikai Társulat titkára. Nem sok ez ennyi idősen?
Nagy Márton: Ugyan már! Attól, hogy az ember elment nyugdíjba, még nem fizette meg a belépőjét a sírkertbe. Remekül elvagyok itt a fel-le rohangálásban, kifejezetten élvezem, hogy mindig van mit csinálnom. Különben is: amíg az ember gyerekek között van, nem öregszik, maximum őszül. A bajok akkor kezdődnek, ha hirtelen otthon kell maradni. Mondjuk a tanári kar sem aggódik, hogy mikor gyullad ki a fizikaszertár.
MN: Ki szokott gyulladni?
NM: Á, dehogy. Csak általában árgus szemekkel figyelik, ha valaki kísérleteket végez. Hiába próbáltam rengetegszer elmagyarázni a kedves kollégáknak, hogy a gyerekek akkor fogják érteni, hogy miről beszélünk, ha olyan dolgokat mutatunk, melyek itt és most izgalmasak. Gyanús, ha egy fizikatanár bütyköl a szertárban délután. Én azonban biztos vagyok benne, hogy igazam van: 1969-ben Sopronban (Berzsenyi Dániel Evangélikus Líceum - a szerk.) volt egy osztályom, akikkel olyan rádiót szereltünk össze, hogy élőben hallgattuk, mit mondanak egymásnak Armstrongék a Holdon. Ebből az osztályból tizenheten lettek elektromérnökök. Mi ez, ha nem pedagógiai siker? Az mondjuk már egy másik kérdés, hogy nekem hányszor kellett elmagyaráznom itt és ott, hogy nem kémkedés céljából építettük meg azt az adót. De hát azok olyan idők voltak. Ma már kevés fizikatanár van, akik belemennének ilyesmibe, legalábbis nem kísérleteznek új dolgokkal. Tisztelet a kivételnek, de én azt gondolom, hogy míg az 50-es években, amikor én végeztem, a fizikatanári munka hivatás volt, napjainkra kényszerpálya lett. Ma azok mennek el tanárnak, akik nem voltak elég jók ahhoz, hogy bent maradjanak az egyetemen, illetve hogy kimenjenek külföldre dolgozni valamelyik neves kutatólaborba. Egy-két legendás tanár van csak jelenleg az országban, remekül mérhető, hogy hol tanítanak, mert a gyerekeik sorra nyerik az általunk rendezett versenyeket. Az a baj azonban, hogy ezeket a tanárokat a legtöbb esetben a saját kollégáik is megszállottnak, egzaltáltnak és félhülyének tartják. Berögződött kép, hogy a fizikatanár lehetőleg legyen szigorú, tartsa terrorban a diákokat. Elfogadott téveszme az is, hogy valaki lehet elég hülye a fizikához. Nem, erről szó sincs. Csak kevés a jó tanár.
MN: Ön 1962-ben kezdett el fizikaversenyeket szervezni, ezek két éven belül országosak lettek, és a mai napig tartanak. Mit lehet elmondani az új generációról?
NM: Összehasonlítva az elmúlt évtizedekkel sajnos azt, hogy nagyon gyengék. Régen nem igaz az a mondat, hogy "lehet, hogy csökkent az oktatás színvonala Magyarországon, de külföldön még sorra nyerjük a versenyeket". Be kell látnunk, hogy már nem mondhatjuk el magunkról, hogy fizikusnemzet vagyunk. Félre ne értsd, nem azt mondom, hogy nincsenek tehetséges gyerekek, egyszerűen nagyon kevesen motiváltak. Míg tíz évvel ezelőtt a Mikola első fordulójára nyolcezer gyerek jelentkezett, és ebből maradt ötven a harmadik fordulóra, addig ma jó, ha négyezer jelentkezőnk van. Az oktatás színvonalának csökkenése abban is meglátszik, milyen eredményekkel sikerül megoldani a kiadott feladatokat. Azt is hozzá kell tennem, hogy mind Szlovákiában, Romániában és a távoli szomszédjainknál is presztízskérdés lett a fizikaversenyeken való szereplés. Ma már nincsenek marginális különbségek az országaink gyerekei között, legalábbis a fizikatudásban. Sajnos itt tartunk.
MN: A rendszerváltás után többször is hozzányúltak az oktatásügyhöz. Csak a régi modell termelt ki jó fizikusokat?
NM: Õszintén szólva fogalmam sincs. Talán valahogy a szemlélet volt más, mint napjainkban. Akik anno nagy tanárok voltak, azok gondolkodni tanították meg a jövendőbeli fizikusokat, nem csak arra, hogy v=s/t. Tisza, Teller, Kemény mind olyan istállókból kerültek ki, ahol a logikán volt a hangsúly. Mindig elmondom, hogy szerintem nem kell mindent megtanulni, elég, ha gondolkodni tanulunk meg. Ma óriási a tananyag, nem lehet megállni és mindent közelebbről szemügyre venni. Nincs rá idő.
MN: Sosem akart a tanítás helyett inkább kutatni?
NM: Szegény gyerek voltam, cipőre se tellett az ötvenes években, így már az egyetem alatt is tanítottam Debrecenben. Tehetséggondozást vállaltam munkaként, és igen megszerettem gyerekekkel foglalkozni. Ez megmaradt. Sopronban kaptam egy fizikatanári állást, azt elvállaltam, itt is maradtam, mert szerettem a légkört. Negyvenöt évig voltam tanár. Nem mintha nem hívtak volna adjunktusnak vagy kísérletezni a közegészségtani laborhoz, de a feleségemnek nem tetszett, hogy sokáig távol maradjak. Pontosan tudta, hogy mit tudunk művelni, amikor éppen nem fizikázunk, 56-ban is a penicillingyárból hozták nekünk a tiszta szeszt. Szóval úgy döntöttem, hogy maradok. Egy pillanatra sem bántam meg a dolgot. Tudod, ki kérdezte ezt tőlem utoljára? Teller Ede. Úgy tíz évvel ezelőtt én voltam az asszisztense, amikor itt volt a Jászberényi Õszi Atomfizikai Napokon. Sokat beszélgettünk erről-arról, nekem fixa ideám volt, hogy megkérdezzem tőle, hogyan is gondolta, hogy a hidrogénbombát - többek között - a hazájának is ajánlja. Azt mondta, a kutatómunkára gondolt, és nem gondolta át, hogy akárhogy is nézzük, az egy bomba. Na, persze később lehetett politikai érveket hangoztatni.
MN: Ön politizál?
NM: Rám ez nem jellemző, de osztom azt a véleményt, miszerint a fizikusoknak, csakúgy, mint az ország értelmiségének, morális felelősséget kell vállalnia. Ez nem azt jelenti, hogy mindenbe bele kellene szólni, és pláne azt nem, hogy az iskolában vagy köztereken kellene politizálni. Hadd mondjak egy friss és talán annyira nem ismert példát. Amikor kitört az iraki háború és a Bush-kormányzat a tömegpusztító fegyverekre hivatkozva rohanta le Irakot, akkor például Csikai Gyula professzor úr átballagott az amerikai követségre, és leadott egy Bush elnöknek címzett levelet, melyben kifejtette, hogy az iraki tudósoknak még legalább húsz évre van szükségük, hogy interkontinentális rakétát vagy nukleáris robbanófejet tudjanak gyártani. Biztos volt benne, hogy nem fognak találni semmilyen tömegpusztító fegyvert. Ha valaki, hát ő tudta, mit beszél, ő tanította az iraki fizikusokat.
MN: Tizennyolc nagy kitüntetés - többek között a Mikola-díj, a Verne-díj, a román, a szlovák oktatási minisztérium díja, valamint a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje - tulajdonosa.
NM: Roppant büszke is vagyok rájuk. Hihetetlen jó volt kezet fogni Göncz Árpi bácsival, de meg ne sértődjön senki, én annak tudok örülni jobban, ha valamelyik diákommal újra találkozva látom, hogy ember lett belőle. Ha fizikus, akkor még jobban. De nem ez az elsődleges szempont. Végül is veled is itt sörözöm, nem?
