Magyar Narancs: „Kevesen tudják, hogy a világ legkülönbözőbb részein élnek olyan orvosok, pszichiáterek, pszichológusok, akik igenis komoly kutató- és tudományos munka eredményeként képesek homoszexuálisként élt embereket kiemelni ebből az állapotból, betegségből, másságból” – hangzott el az M5 Ez a kérdés című műsorában. Ismer ilyen tudósokat?
Takács Judit: Nem ismerek, és komoly kételyeim vannak ezzel kapcsolatban. A számomra meggyőző szakmai fórumokon az efféle terápiákkal kapcsolatos felvetéseket elvetik, mi több, a homoszexualitás gyógyítása fel sem merül. Azt hiszem, hogy sokkal inkább valamiféle vallásos meggyőződés állhat az efféle, tudományosnak mondott programok hátterében.
Ezek a terapeuták – ha egyáltalán terapeutának nevezhetők – nem arra próbálják meg felkészíteni a hozzájuk fordulókat, hogy hogyan fogadják el önmagukat, hogyan vértezzék föl magukat az előítéletek és a megkülönböztetés ellen, hanem bennük keresik a hibát. Ezért is nevezik az eljárásukat reparatív, azaz helyreállító terápiának, mert úgy vélik, a kliensben van a hiba, aminek meg kell találni az okát, és amin változtatni kell.
| ||
MN: Érdemes vitázni evvel a felfogással?
TJ: Tudományos alapon nem érdemes. Mint említettem, ez hitbéli kérdés: ha valaki azt hiszi, hogy ez egy gyógyítandó, gyógyítható dolog, akkor azt tudományos érvekkel sem lehet meggyőzni az ellenkezőjéről. A reparatív terápia elnevezés is arra utal, hogy szerintük létezik egy „normális” állapot, ahová újra el kéne jutni; a mostani elromlott helyzetet tehát helyre kéne hozni. Akik a homoszexualitást akarják reparálni, azok nem fogadják el, hogy az ember többféle módon is élheti jól az életét.
MN: Mióta tudományos nonszensz a homoszexuálisok gyógyítása?
TJ: Az Amerikai Pszichiátriai Társaság (American Psychiatric Association) már az 1970-es évek elején törölte a mentális betegségek listájáról a homoszexualitást, és mire 1990-ben az Egészségügyi Világszervezet, a WHO is ugyanígy járt el, már egy teljesen elfogadott tudományos paradigma volt. Persze szó nincs arról, hogy egy meleg ember ne mehessen pszichiáterhez. De ne amiatt menjen, mert homoszexuális, hanem azért, amiért bárki más: a megoldásra váró problémája okán.
A köztévé szeretné meggyógyítani a melegeket
Állapot? Betegség? Torzulás? Teszik fel a kérdést. Szerdán a „közszolgálati" MTVA kulturális csatornáján, az M5-ön lement egy adás, amiben azt boncolgatták, miként lehet meggyógyítani a melegeket, írja a 444. Elég erősen kezd a műsor, a felütés ugyanis ez: „Állapot? Betegség? Torzulás? Vagy csak a sokat emlegetett másság?
Nagyon fontos, hogy lássuk: a homoszexualitás önmagában még nem ad erre okot, szerintem manapság a homoszexualitással mint jelenséggel nem a pszichiátereknek és a pszichológusoknak kell elsősorban foglalkozni, hanem a társadalomkutatóknak. Vagy éppen a jogászoknak, ha például valakit azért diszkriminálnak, mert meleg.
MN: Mennyire elterjedt ma a világon a homoszexualitás kriminalizációja?
TJ: A világon van még néhány ország, például Irán, Szaúd-Arábia vagy Szudán, ahol halálbüntetéssel sújtják a homoszexuális aktusokban részt vevőket, s mindenhol vallási alapon teszik ezt. Azt hiszem, ez önmagában is sokatmondó. Ma a világ országainak mintegy harmadában számít bűncselekménynek az azonos nemű partnerek szexuális kapcsolata, de ha ezt kivetítjük egy térképre, akkor azt látjuk, hogy ezek főként afrikai és közel-keleti országok, amelyekről sok más tekintetben sem szívesen vennénk példát – gondoljunk csak például a nőkkel való bánásmódra.
MN: Korábban milyen eszközökkel próbálták „meggyógyítani” a melegeket?
TJ: Leginkább a XX. század első felében volt jellemző az efféle „gyógyító” szándék, és ma már nagyon jól tudjuk, hogy ez milyen embertelen eljárásokhoz, borzasztó terápiákhoz vezetett a gyógyszeres kezeléstől az elektrosokkon át egészen a lobotómiáig. A mostani ún. terápiák fizikai beavatkozásoktól mentesek, bár ezek is hatalmas károkat okozhatnak.
MN: Hogyan?
TJ: Jó példa erre annak a brit melegjogi aktivista újságírónak, Patrick Strudwicknak az esete, aki – eredetileg tudósítóként – elment a reparatív terápiát hirdető pszichológusok, pszichiáterek egyik angliai konferenciájára, majd jelentkezett is egy ilyen „kezelésre”. Az volt az eredeti elképzelése, hogy belülről láttassa, hogyan működik ez. Elkötelezett aktivistaként nem akart semmitől sem megszabadulni, a kíváncsiság hajtotta, mégis arról számolt be, hogy a „terápiát” követően pszichoszomatikus tünetei lettek.
| ||
A „terápia” során a pszichiátere ragaszkodott ahhoz, hogy valamilyen szexuális abúzus érhette gyerekkorában, és ez okozhatta az „elhajlását”, majd olyan tanácsokkal látta el, hogy kezdjen valamiféle férfias sportot, például menjen el rögbizni. Strudwick 2010-ben publikálta tapasztalatait, melynek nyomán a British Medical Association nyilatkozatban ítélte el és tiltotta meg a szexuális irányultság megváltoztatását célzó terápiás beavatkozásokat. Tavaly ősszel a brit miniszterelnök is megígérte az efféle eljárások tiltását.
MN: Pedig látszólag logikusnak tűnik az az érv, hogy vannak olyan homoszexuálisok, akik szeretnének megváltozni, és ehhez keresnek segítőket.
TJ: Természetesen nem lehet cáfolni, hogy vannak olyanok, akik szeretnének „kigyógyulni”, és „megszabadulni” a homoszexualitásból. Ám ez nem teszi szükségessé az orvosi intervenciót. Egy kicsit olyan ez, mint ha valakinek nagy füle van, amiért kinevetik, és azért fordul pszichiáterhez, hogy szüntesse meg ezt az állapotot – noha egy ilyen helyzetben a problémát nem a fül, hanem sokkal inkább a környezet reakciói okozzák. Azok a melegek és leszbikusok, akik olyan beavatkozást keresnek, amivel megszabadulhatnának a szexuális orientációjuktól, a leggyakrabban a családjuk, illetve a társadalom negatív visszajelzései miatt gondolnak erre.
MN: Mi lehet az oka, hogy az elmondottak ellenére újra teret kapott az efféle „gyógyító szándék”?
TJ: Ellentmondásnak tűnik, de az a helyzet, hogy az ezredforduló után éppen az Egyesült Államokban terjedt el a reparatív terápia. A szakmai szervezetek határozott fellépésére több államban betiltották, és a közelmúltig úgy is tűnt, hogy „lecsengett”, de lehetséges, hogy most, Trump elnökségének idején újra felerősödik híveinek a hangja, ahogy például az abortuszelleneseké is.
Obama alatt evidencia volt a melegek és a leszbikusok elleni diszkrimináció tiltása, de mostanában mintha újra erőre kaptak volna az efféle megnyilvánulások. Ebből is látszik, hogy mekkora a felelőssége a politikusoknak; ahogyan ők viselkednek, az nagymértékben tudja befolyásolni az állampolgárokat. Ugyanakkor itt érdemes azt is megemlíteni, hogy az Európai Parlament éppen tavaly hozott az ilyen típusú terápiák betiltását támogató határozatot.
MN: Még az évtized elején végeztek Magyarországon egy kutatást, amiből az derült ki, hogy azoknak a száma, akik szerint a homoszexualitás alapvető emberi jog, nagyjából megegyezik azokéval, akik szerint ez betegség. Változhatott-e ez az arány az Orbán-kormány nyolc és fél éve alatt?
TJ: Pontos adattal nem rendelkezünk, mivel azóta nem történt ilyen kutatás. Azt viszont tudhatjuk az Európai Bizottság égisze alatt 2001 óta működő és kétévente nemzetközi összehasonlító felméréseket végző European Social Survey legutóbbi, 2016-os adatai alapján, hogy Magyarországon az utóbbi években romlott a helyzet: a vizsgált országok közül csak az oroszoknál és a litvánoknál rosszabb a homoszexualitással kapcsolatos kérdések megítélése.
| ||
A vizsgálat alapkérdése nem is az volt, hogy mi a véleménye a homoszexualitásról, hanem az, hogy mennyire elfogadható, hogy a melegek és a leszbikusok szabadon éljék az életüket. Szomorúsággal tölt el, hogy a XXI. századi Európa egyes részein ez még mindig nem magától értetődő. Az a különösen riasztó, hogy noha korábban mi is inkább az európai középmezőnyhöz tartoztunk, a nálunk tapasztalható visszaesést most az okozza, hogy a többi ország, ahol az elmúlt másfél évtizedben egyre elfogadóbbak lettek, ebben is elhúz mellettünk.
MN: A legfrissebb közvélemény-kutatás szerint Csehországban a lakosság mintegy kétharmada támogatja az azonos neműek házasságának engedélyezését. Nálunk mi lehet az oka a visszaesésnek?
TJ: Amikor kormányszintről rendszeresen olyan jelzés érkezik, hogy az átlagtól eltérő embereket ellenségnek kell tekinteni, akkor ennek következményei vannak. Elég könnyen rá lehet venni az embereket arra, hogy a saját életük helyett inkább a másokéval foglalkozzanak, hogy bűnbakot találjanak. Az ilyen demagógiával könnyű szavazatokat szerezni, hiszen semmi mást nem kell csinálni, csak szítani a gyűlöletet.
MN: Egy korábbi interjúban azt mondta: „A melegség nagy problémája itt, a zsidó-keresztény kultúrkörben a termékenységgel van összefüggésben.” Azóta Magyarországon a „termékenység” politikai kérdéssé vált. Mennyiben érintheti ez a hazai LMBTQ-közösséget?
TJ: A „termékenység” szempontjából eleve diszkriminálva van a hazai LMBTQ-közösség: például a leszbikusok ki vannak zárva a mesterséges megtermékenyítéshez való hozzáférésből. Azt gondolom, hogy Magyarországon ez a kérdéskör ma szorosan összefügg azzal a normatív, idealizált, házasságra épülő családfogalommal, ami a demográfiai fókuszú kormányzás egyik kulcsfogalmának tűnik. Úgy beszélnek a családról, mintha valamiféle megszentelt reprodukciós folyamat eszköze volna, aminek elsősorban egyes kiválasztott rétegek újratermelését kellene szolgálnia. Ebben a keretben pedig mintha kizárólag azok számítanának, akik „fehérek”, heteroszexuálisok, és lehetőség szerint jómódúak is.
MN: Mit tehetnek a civil melegjogi szervezetek egy ilyen helyzetben?
TJ: Informálhatják a hozzájuk fordulókat, és tudatosíthatják az LMBTQ-közösség tagjaiban, hogy nem másodlagos állampolgárok. Ezért is nagyon fontos, hogy minél többen tudjanak e szervezetek munkájáról, így szükség esetén igénybe tudják venni az általuk nyújtott jogi vagy éppen mentálhigiénés szolgáltatásokat. Annál többet nem várhatunk el e szervezetektől, hogy ebben az ellenszélben is végezzék a dolgukat a lehető legkörültekintőbben, és elmagyarázzák mindenkinek, miért káros minden olyan törekvés, ami a „meggyógyításukat” hangoztatja. (A témáról a Háttér Társaság január 28-án 18 órától a Bem moziban tart beszélgetést Ez itt a válasz címmel – L. T.)
MN: Más területekről is ismerős lehet, hogy a reparatív terápia hívei üldözöttként állítják be magukat; azért végzik titokban a munkájukat, mert könnyen rájuk süthetik a „homofóbia bélyegét”.
TJ: Ma Magyarországon ez eléggé megalapozatlan állításnak hangzik, és a köztévé adásából sem az derült ki – bármennyire is az ellenkezőjét állították –, hogy itt üldözöttekről lenne szó. Ám az is tény, hogy ha az így gondolkodók azzal érvelnek, hogy az ő álláspontjuknak is teret kell adni, akkor csak azt mondhatjuk nekik: tudományos alapon nincs miről vitázni. Mert olyan ez, mintha a vélemények kiegyensúlyozására hivatkozva azt követelnék a csillagászoktól, hogy igenis vegyék figyelembe a geocentrikus világképet. Én nem vitatom bárki jogát a véleményéhez, ám azt a leghatározottabban elutasítom, hogy mindezt a tudomány nevében, pláne állami támogatással tegye.
