Bizonyos tradíciókat meg kell őrizni, de a női nemiszerv-csonkítás, a poligámia és a gyerekházasság a temérdek szenvedésen túl a közösség alkalmazkodóképességét is aláássa - állítja a Minority Rights Group (MRG) meghívására Budapestre érkezett kenyai aktivista, aki szerint az EU átgondolatlanul költi a pénzét, a magyaroknak pedig nagyon is lenne keresnivalójuk Afrikában. A Védegylet, a DemNet Alapítvány és az MRG által szervezett "Környezeti igazságosság és az emberi jogok érvényesülése a fejlesztésben" című rendezvény után beszélgettünk.
*
Magyar Narancs: Hogyan élnek manapság a maszáj törzsek?
Esther Somoire: A maszájok Kenya déli, illetve Tanzánia északi részén élnek, és jórészt nomád állattartással foglalkoznak. A kormányok és a donorok (támogatók) azt szeretnék, ha váltanánk, mert ehhez sok föld kell, ami nemzeti parki területeket is érint; azt sem szeretik, hogy útlevél nélkül járunk át a határon. A maszájok ellenállnak, de a szabad terület egyre fogy, a klímaváltozás miatt krónikusan száraz legelőkön pedig hullik az állatállomány. A törzsek politikai képviselete sincs megoldva. Szóval nem vagyunk könnyű helyzetben, de a nőknek és a gyerekeknek a legnehezebb, ők alárendeltek és kiszolgáltatottak. A szárazság miatt a férfiak egyre meszszebbre viszik az állatokat, a nők és gyerekek ilyenkor tej és hús nélkül maradnak; napi húsz-harminc kilométert gyalogolnak a vízért is. A tradíciók egy része, például a közösségi összetartás szép és becsülendő, ugyanakkor bizonyos kulturális gyakorlatokról ez nem mondható el. Ilyen a gyerekmunka, a poligámia vagy az, hogy a lányokat tízévesen férjhez adják, miután átestek a rituális nemiszerv-csonkításon. Szervezetünk, a Centre for Indigenous Women and Children a kenyai-tanzániai határnál, Magadiban dolgozik. Többek között felvilágosítással, tanácsadással próbáljuk mérsékelni az említett szokásokból fakadó oktatási, egészségügyi és lelki problémákat.
MN: Az FGM-nek (Female genital mutilition - a női nemiszerv-csonkítás bevett angol rövidítése) a súlyos pszichés, egészségi és szexuális következményeken túl milyen hatása van a nők életére?
ES: A lányok emiatt kiesnek az iskolából. Általában tízéves koruk előtt végzik el rajtuk a beavatkozást, onnantól nőnek számítanak. Gyorsan férjhez adják őket, de van, hogy enélkül is elkezdenek szexuális életet élni. Tíz- és tizenöt éves koruk között mindenesetre teherbe esnek, és vége a tanulásnak. A maszájoknál az FGM a felnőtté válás rítusa, másrészt úgy vélik, hogy csökkenti a nemi vágyat, és növeli a hűséget. Erre szolgál a korai házasság is: ha tízévesen léped át a férjed házának küszöbét, nagyjából biztos lehet benne, hogy szűzen kap meg. A körülmetélés az utóbbi időkben egyre gyakrabban részleges, de ez a lényegen nem változtat. (Az FGM-nek legalább három fokozata létezik a világban: a legenyhébb a csikló tetejét borító bőr lemetélése; a legdurvább a teljes csikló, a kisajkak és a nagyajkak kivágása, illetve a hüvely összevarrása, összetűzése - L. B.)
MN: Kit, hogyan és milyen eredménnyel próbálnak ennek kapcsán jobb belátásra téríteni?
ES: Nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy hagyják abba, mert rögtön magunk ellen fordítanánk a közösséget. Azt mondjuk a szülőknek, hogy a lányuk így elesik az oktatás lehetőségétől - szóval mi lenne, ha egy kicsit kitolnánk a szertartást és a házasságot, mondjuk tizennyolc éves koráig. Mi persze azt reméljük, hogy addigra a lány többet ért a világból, és majd ellenáll, küzd, amiben több szervezet is segíthet. Emellett beszélgetünk a lányokkal és a mamájukkal érzelmekről, kapcsolatokról, egészségről. Ha túl van az FGM-en vagy a szülők hajthatatlanok, akkor próbáljuk megvilágítani, hogy egy tíz-tizenkét éves még gyerek, és nem muszáj lefeküdnie valakivel, mert elkaphat valamit és teherbe eshet - miközben másra is használhatná az életét. Ezt a konkrét programot két éve kezdtük, és ha kicsiben is, de látszik az eredmény. Egy negyvenfős iskolából például korábban átlag tíz lány esett ki évente, tavaly viszont csak kettő, idén pedig várhatóan egy sem. Most helyieket képzünk, hogy minél több fiatalt érjünk el. Csodálatosképpen férfiakat is sikerült bevonni - ők a fiúknak beszélnek az AIDS veszélyeiről, higiéniáról, nő-férfi viszonyról.
MN: Gondolom, az áttöréshez az kéne, hogy a szülők a lányok iskoláztatására befektetésként tekintsenek. Ez mennyire reális? Komolyan veszik egyáltalán a női aktivistákat egy mélyen patriarchális közösségben?
ES: A nomád pásztorkodást korlátozó folyamatok miatt szerintem az oktatásra egyre többen tekintenek úgy, mint esetleges kiútra, és ez erősödni fog - már "csak" az kell, hogy legyen elég oktatási infrastruktúra meg munka. Én közülük származom, és mindenen átmentem, amiről beszélek velük. Látják, hogy iskolát végeztem, pénzt kereső nő vagyok, aki nagyon sok mindennel tudja segíteni a családját. Eközben ésszerű kereteken belül megtartottam a hagyományokat.
MN: Önnek ki segített ebben? Hogyan jutott el idáig?
ES: Ezt részben a szerencsének, részben a konokságomnak köszönhetem. Amikor gyerek voltam, minden családból egy fiút és egy lányt iskolába kellett adni. Az egyik mostohabátyám mellett rám esett a választás, mert apám harmadik feleségének utolsó porontya voltam. Tizenhárom évesen, már túl az FGM-en, sorra jöttek a kérők. Az egyik tanárnak készült, ami nagy dolog felénk; ez a férfi ráadásul rögtön lefizette az előre járó öt tehenet meg az esküvő után esedékes bikát is - apám roppant elégedett volt. Mikor azonban jött az esküvő, én megszédültem, és azt kértem, hadd tanulhassak még, mielőtt feleségül ad, én is szeretnék tanár lenni. Nagyon mérges lett, én pedig az esküvő napján megszöktem, és az egyik középiskolai tanáromnál húztam meg magamat. Apám nem fizette a tandíjat, de a mentorom ezt átvállalta. A családom sokáig nem beszélt velem, anyámat apám megverte és elüldözte. A kérő meg folyton követelte, ami jár. Apám ki is tagadott, hogy szégyen vagyok a családra. Én mondtam neki, hogy megteszem, amit kíván, csak hadd végezzem el az iskolát; mert jogom van a tanuláshoz. Persze később megint kibújtam a dolog alól. Segítséggel és munka mellett elvégeztem a tanárképzőt, utána lett állásom. Amikor egy szárazság nyomán a háziállataink elhullottak, apám pedig stroke-ot kapott, én léptem a helyébe, és elkezdtem rendbe tenni a család ügyeit, amihez már pénzem is volt. Apám mostanra nagyjából megbékélt, de a kérőm nem várt meg. Hozzámentem egy másik emberhez, aki elfogad.
MN: A modernizációval mi maradhat meg a hagyományokból?
ES: Ha egy gyerek év közben iskolába jár, attól még pásztorkodhat a nyári szünetben. A kultúrát nem kell eltemetni. A nemzeti légitársaság vezetője maszáj: amikor kilép az irodából, eldobja az öltönyt; ha ideje engedi, rohan a falujába. Vannak persze nem kívánt mellékhatások. Minket a világ úgy ismer, hogy magasak és gyönyörűen vékonyak vagyunk. Nos, a junk foodtól meg a más típusú munkától néhányan elkezdtünk terebélyesedni (nevet).
MN: A civilek által szervezett beszélgetésen kritikával illette az EU fejlesztési politikáját. Mit jelent az úgynevezett közösségi alapú és emberi jogi megközelítés, amit fájóan hiányol?
ES: Az EU a legnagyobb afrikai és kenyai donor. A pénz a kormányhoz, illetve nagy szervezetekhez érkezik, ami nem lenne baj, ha a támogatás végül elérné a közösségeket, például minket. A nagy infrastrukturális hiányosságokkal küzdő alapfokú oktatást a kormány 2003-ban ingyenessé és kötelezővé tette, ami nagyon jó intézkedés volt, a törekvés legfőbb segítője az EU. De amikor a helyi sajtó előbányászta, hogy a pénz egy részét helyi tisztviselők úgymond szabálytalanul kezelték, kiderült, hogy az EU nem jól monitorozza, ellenőrzi az általa finanszírozott projekteket. Az iskolai HIV/AIDS oktatási programnál ez a mi szintünkön is nyilvánvaló. Elmegyek például egy iskolába, és a gyerekek vidáman közlik, hogy mindig ez a lyukas óra, a tanár meg vonogatja a vállát, hogy őt erre nem képezték ki - pedig azt a pénzt elköltötték. A grassroot szervezetek tudnának segíteni, hogy ilyen ne forduljon elő. De az EU nem foglalkozik kis helyi szervezetekkel, mert azoknak nincs elég kapacitásuk - ez alatt ők az autók, faxgépek számát értik. Látjuk a pályázatokat, de nem férünk hozzájuk. A kedvezményezettek és a pénz közé nagy szervezetek kerülnek, ezek azonban a feladatot gyakran kiszervezik. Az EU irodáját már fizikailag is lehetetlen elérni. Fel akartam keresni az Európai Bizottság Nairobiban található képviseletét. Hívtam őket tízszer, üzenetet hagytam, de soha nem hívtak vissza. Az épületet nem lehet megközelíteni, mert kétszáz méterrel előbb lekapcsolnak a biztonságiak. Ha nem osztanak lapot a helyi szervezeteknek, abból pazarlás lesz. Jött múltkor egy uniós pénzzel dolgozó európai szervezet, hogy épít egy lánykollégiumot. Nem sokat kérdezősködtek, felhúzták az épületet, aztán közölték, hogy innentől használja a falu egészséggel. Az emberek hüledeztek, hogy jó, de mi lesz evvel; egész pontosan ki jár ide, és hogyan fogják fenntartani. Máshol felépült egy középiskola, aztán kiderült, hogy nincs megoldva a tandíj kérdése - a gyerekek szétszéledtek. Egy programba az ötlet kipattanásának pillanatától be kell vonni a helyieket, sőt velük kéne ötletelni. A USAID (az Egyesült Államok fejlesztési ügynöksége - L. B.) másképp működik: odajönnek, megkeresik a helyi szervezeteket és közösségi vezetőket. Elmondják, hogy egészségügyi programokat szeretnének támogatni, és kérdezősködnek a problémákról, az eredményt összevetik a magukkal hozott közegészségügyi szakértők véleményével. Aztán mindenkivel együtt elkezdik tervezni a programot, és közösen csinálják végig. Ha részt akarok venni benne, le kéne írnom, miként vonom be a helyieket, az amerikaiak papíron vezetik, hogy a támogatott közösség tagjai mikor hány órát vettek részt a projektben. És ez nem véletlen. Minden szempontból más az eredménye az olyan fejlesztésnek, ahol az érintettek beleszólhatnak a tervezésbe, ahol tudják, kik, miért és hogyan segítenek, majd részt vesznek a megvalósításban. Ha nekik épül az iskola, igenis járuljanak hozzá: adja a falu ingyen a területet, hozzanak köveket, segítsenek építeni. Így sokkal inkább a magukénak érzik, ami a donor távozása után válik különösen fontossá. Az emberi jogi megközelítés a szükségletek helyett inkább jogokról beszél, és beépíti a marginalizáltak - a kisebbségek, nők, a legszegényebbek, mozgáskorlátozottak - szempontjait.
MN: Találkozik magyar külügyi tisztviselőkkel is. Mit fog nekik mondani?
ES: Azt, hogy Magyarország nagyon sok mindenben tudna segíteni! Egy kis ország kevés pénze - ha eléri az embereket - többet számít a sok pénznél, ami nem jut el hozzánk. Pár tízezer euróból csodákat lehet művelni. És itt az EU-elnökség: jó lenne, ha Magyarország napirenden tartaná a klímaváltozás, a víz kérdését, és szóba hozná az említett fejlesztéspolitikai kihívásokat.
