Vízi búcsú: temetések a Dunán, a Tiszán

Szórni semmiképpen!

Lélek

Magyarországon szabad folyóba temetni, de a parton síremléket állítani nem. A temetkezési cégek vállalnak vízi búcsúztatást, de olykor a szűk családi kör oldja meg, nem mindig a kívánt eredménnyel.

„A víz szélén találtam meg, amikor a kutyát sétáltattam. A mappaforma burkolaton belül tüll, és benne az a szemcsés anyag. Nagyon rossz kedvem lett, ahogy rájöttem, mi az. Hazavittem a kutyát, hoztam a virágültető kislapátomat és eltemettem itt, a parton. A mappát kidobtam a szemetesbe” – mondja a nyugdíjas hölgy a szegedi Felső-Tisza-parton, a Fokánál, amely a régi folyami homokkitermelőről kapta a nevét. Máskor a csónakleeresztő betonrámpa aljánál, szintén a víz szélén talált ugyanilyen tárgyat. Akkor a vízbe szórta a tartalmát, a többit fölvitte a kukába. Meggyőződése, hogy emberi hamvakat talált. Azért is gondolja ezt, mert itt – ahol egyébként fürdésre alkalmas, lapos a part, nyáron napozni szoktak, horgászni, kutyát sétáltatni – rendszeresen lehet látni letéve koszorúkat, művirágokat, mécseseket. Nem szeretné, ha a neve megjelenne, mert talán akad, aki megharagszik rá azért, hogy ezt az emberi élethez méltatlan helyzetet szóba hozza.

Panellakásának konyhai ablaka erre néz. Látja, amikor kanyarodnak le az autók a partra, és szállnak ki a fekete ruhás emberek. A megyei napilap gyászközleményeiben is olvasható olykor, hogy az elhunyt „búcsúztatása a Tisza-part Foka szakaszán”, illetve „hamvainak elszórása” melyik mólón lesz. Most, hogy ide beszéltünk meg találkozót, tiszta volt a part. Ahogy a folyó visszahúzódott, a télvégi áradás után önkéntesek összegyűjtötték az árhullám által hozott és itteni hulladékot. Azért láttunk mécsest, rózsaszálat a sárban, a betonrámpa mellett, és az egyik fűzfa ágai között egy négyszögletű vázát, friss virágokkal. A rámpától nem messze pedig egy deformálódott kartonpapírszerű anyagot, körülötte szétszóródott szürke szemcséket. „Ez az, ilyen volt” – mondja az asszony.

 
Ott emlékeznek meg a halottról, ahol elbúcsúznak tőle 
Fotó: A szerző felvétele

„Nem tudom elképzelni, hogyan csinálhatják úgy, hogy ne bomoljon le. Én is búcsúztattam már így, a szegedi Fokánál is, de az úgy szokott történni, hogy csónakkal mennek be a sodorvonalig, vagy a mólóról engedik bele a vízbe, és nagyon rövid idő alatt elbomlik” – mondja Révész János szentesi polgári búcsúztató. „Bár elvállalom az ilyen szertartást is, az én értékrendemtől ez idegen. A halottnak nem a Tiszában van a helye, hanem a temetőben. Az eddigi legjobb vízi búcsúztató, amit láttam, úgy zajlott, hogy a gyászoló család kibérelt egy sétahajót. Volt hangosítás, az egész szertartás ott zajlott, a fedélzeten. A hajó elhagyta a belvárost, a Boszorkány-sziget alatt engedték bele a vízbe a hamvakat.”

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk