Talán elketyeg - Kellenek-e még órások?

Volt idő, amikor az órásmesterség a legbonyolultabb műszerész-foglalkozásnak számított, ma viszont – ahogy mondani szokás – kihaló szakma.

Jung Péter órásnak született. „Nagyapám az 1800-as években nyitotta az első boltját órás-ékszerészként. Két fia továbbvitte az üzletet: az egyik órás, a másik ékszerész lett, az órás volt az apám. Amíg lehetett, Kispesten dolgozott önállóan, utána be kellett lépnie a szövetkezetbe, és csak a rendszerváltáskor lett újra kisiparos. Gyerekkoromban sokat voltam az üzletében, amit tudtam, megtanultam, de fiatalon nem volt kedvem egész nap az asztalnál ülni – meséli. – Gépésztechnikus, majd autómérnök lettem, de végül csak visszatértem a szakmához” – mondja, miközben a Garay téri kis műhely órákkal zsúfolt falára akasztott régi mesterleveleket mutatja. Üzlete ma is a régi „protokoll” szerint működik, bár egyre nehezebb fenntartani. „Egyre kevesebben vagyunk, ebben már nincs nagy anyagi fantázia. Főleg antik órákat, faliórákat hoznak, a karórajavítás elenyésző, pedig régen szombat estig nyitva voltam. Amikor 30 éve megnyitottam a boltot, a jómódúaknak svájci Doxájuk volt, a többségnek viszont orosz felhúzós órája. Azok sem voltak rosszak, de sokszor kellett javítani” – meséli.

Ma már bőven elég, ha hétköznap, délután négyig a műhelyben van, mivel ha javítható is a szerkezet, az drága mulatság lehet az új órák árához képest. A „felesütő” falióra javítása például 30-40 ezer forint, ha kell hozzá alkatrészt is gyártani, akkor több. Jung szerint a régi óráknál ez nem tántorítja el a tulajdonosokat, hiszen ilyenkor az eszmei érték számít, de ő is ezeket javítja szívesebben. „A régi faliórákat, zsebórákat kedvelem, mert azokban a múltat érzem” – mondja, és nem sok jövőt jósol szakmájának mint kisiparos mesterségnek. „A nagy óragyártók kiképzik saját embe­reiket, aki pedig a piacon marad, az inkább restaurál, bár erre is egyre kisebb az igény.”

 

Generációs képzés

Az órásokat korábban szakiskolai keretek között képezték, ma modulos rendszerű, felnőttoktatási formában – fél év alatt. „Magyarországon 1898-tól indult meg a képzés, és a magyar szakemberek Európa-szerte keresettek voltak” – meséli Vályi Huba, annak az órásdinasztiának a leszármazottja, amely az 1930-as évektől vesz részt az oktatásban. Vályi már nyugdíjba vonult, de lánya, Emőke átvette tőle a jelenlegi egyetlen magyar órásszaktanfolyam irányítását. „A képzésünk ma is igazodik a külföldi mintákhoz” – mondja Vályi Huba –, de mindez az elméleti részre vonatkozik… Csakhogy a szakmában legalább ennyire fontos a gyakorlat is, amit viszont ilyen rövid idő alatt képtelenség elsajátítani. Éppen ezért csak olyanokat vesznek fel, akik „otthon” tudnak gyakorolni. „Leginkább azok jelentkeznek, akik a családi órásműhelyt vinnék tovább.”

A műhely szíve

Fotó: Sióréti Gábor

„Ez egy féléves felnőttképzés, szombati tanítással. Mivel elég rövid időről van szó, a felvétel valamilyen szakmai előzményhez kötött. Modulszerű rendszerről van szó, amelynek a végén a tanulók komplex szakmai vizsgát tesznek. A képzés akkor indul, ha van legalább 15 jelentkező” – részletezi Vályi Emőke, hozzátéve, hogy 18–50 év között mindenféle korosztály jelentkezik náluk. A kétéves, nappali tagozatos szakmunkásképzés, amely gyakorlati foglalkozást is biztosított, úgy 10 éve szűnt meg, ezt váltotta fel az OKJ-s végzettséget adó modulrendszer. „A régi képzésbe belefértek a gyakorlati órák, ma már ezt kevesen engedhetnék meg maguknak. A tanfolyam 180 ezer forint, ehhez jönnek a tankönyvek, és a 40-50 ezer forintos vizsgadíj… Ha kellő számú gyakorlati óra is lenne, az kábé félmillió forintra növelné a költségeket” – mondja Vályi Emőke, hozzátéve, hogy a végzettek nagyobbik része hobbiórás, s a szakmában csupán 10-15 százalékuk marad. Vályi Huba ennek ellenére bizakodik: „A hatvanas években kezdtem dolgozni, és már akkor azt mondták, senki nem fog órát vásárolni. De az óragyártás számai ma is nőnek. Mondják azt is, hogy a szakma meghalt, de azért most is mindenki hord karórát.”

Csakhogy ezeket nem a kis órásműhelyekben javítják.

Elvirágzó márkaszerviz

„Most még van munka bőven” – mondja a belvárosi márkaszerviz két tulajdonosa, Hegedűs Péter és Jasper Henrik, ám rögtön hozzáteszik, hogy ez valószínűleg átmeneti állapot, az elmúlt években sok kis műhely esett ki a forgalomból, így az a vevőkör is őket találja meg. Szervizük 1985-ben nyílt meg az állami tulajdonú órásvállalat japán termékekkel foglalkozó üzleteként, majd a rendszerváltás táján specializálódtak a konkrét márkára. Hegedűsék a kezdetektől itt voltak alkalmazásban, előbb bérlőként, később tulajdonosként is átvették az üzletet. 90 százalékban a japán gyártó termékeivel foglalkoznak, de bármilyen más órát is javítanak, mint mondják, jellemzően a középkategóriásakat viszik hozzájuk. „Az értékesebb típusok egy részénél a gyártó meghatározza, hogy ki kell küldenünk Japánba, azokhoz nem biztosít nekünk alkatrészt” – teszik hozzá, ám ennek is megvan az oka: az efféle órák egyedi szerelésűek, a márka gyárában is külön csapat, külön személy készíti és dedikálja őket, sőt bizonyos típusok műholdas kalibrálását is csak az ottani műszerekkel hajthatják végre. „Mióta az elektronika betette a lábát a szakmába, tartani kell az iramot a fejlődéssel. Több oklevelem is van, a gyártó Hollandiába szokott továbbképzésre küldeni, hogy a legújabb technológiákat is megismerjük – mondja Jasper Henrik. – Csak itt, a műhelyben több millió forintos műszereink vannak. Ezeket a beruházásokat, képzéseket egy kisiparos órás nem tudja kigazdálkodni, és mivel Magyarországon kevés a hozzánk hasonló szaküzlet, most még sem mi, sem a többi márkaszerviz nem panaszkodhat.”

Kérdés, hogy meddig, mivel külföldön a szervizek is átalakulóban vannak. „A gyártó európai központjában van egy 20 fős szerelőcsapat. Ha valaki például bevisz javíttatni egy órát bárhol Nyugat-Európában, akkor a márkaszerviz jellemzően nem tesz egyebet, csak elküldi Rotterdamba, ahol megjavítják, majd visszaküldik. Mindez azt jelenti, hogy aki a helyi üzletben átveszi, nem kell, hogy képzett órás legyen, elég, ha elvégez egy tanfolyamot, hogy felismerje a hibát, ki tudja cserélni az elemet. Nálunk még képzett szakemberek vannak, de előbb-utóbb itt is ez a modell fog elterjedni.”

Régi idők

Budán 1696-ban, Pesten 1701-ben említik az első olyan céhnévsort, amelyben órásmester is szerepel. Az ezt követő időszakból is csak néhány név maradt fent, például a pesti Hoser famíliáé, amely 1815-től a 20. század közepéig űzte a mesterséget a Ferenciek terén, majd Budán. Az Első Magyar Óragyár Rt.-t, ami valóban az első volt, 1896-ban alapították Szentgotthárdon, egy korabeli hirdetés szerint naponta 120 zsebóra készült itt, de a MÁV-nak is ő volt a hivatalos szállítója. A gyár az I. világháború után ment csődbe, épületét szanatóriummá alakították át. A szegedi Csury Ferenc cége toronyórákat gyártott, a nagyüzemek közül a Danuvia és a Magyar Optikai Művek foglalkozott mindenféle időmérők sorozatgyártásával. Utóbbi az ötvenes években is üzemelt, ám karórát vagy zseb­órát már ők sem készítettek a szocialista Magyarországon.

A céheket a 20. században a szövetkezetek váltották fel. A később államosított Órások Szövetkezetét 1915-ben alapították, még 1990-ben is 45 fővárosi és 15 vidéki üzlete volt.

1898-ban alapították a Magyar Királyi Állami Mechanikai és Órásipari Szakiskolát. Itt tanműhelyeket hoztak létre, elméleti és gyakorlati oktatás folyt. A mester-tanítvány viszonyra alapuló középkori képzési rend ugyan felbomlott, de nem tűnt el teljesen. A műhelyben töltött tanulóéveket ma sem lehet megspórolni, de a szakma apáról fiúra öröklődése is jellemző maradt.