Magyar Narancs: A düh nem lehet része semmiféle olyan jogrendnek, amely a békés és igazságos világ garanciája kíván lenni – mondta egy ízben a Chicagói Egyetemen. Minden értelmetlensége és céltalansága dacára miért tudott ez az érzés mégis olyan erős maradni a nyugati kultúrában?
Martha C. Nussbaum: Nem állítanám, hogy a düh, a harag mindenhol és mindig népszerű volt. William Harris történész a dühről szóló könyvében arról ír például, hogy az ókori Görögországban és Rómában egyáltalán nem díjazták ezt az indulatot – és klasszika-filológusként én is egyetértek ezzel. Igen, az emberek akkoriban is éreztek dühöt, de gyerekes vagy épp „nőies” dolognak tartották. Egyes társadalmak, mint például az utku közösség (teljes nevén utkuhikhalik közösség, egy északi sarkkörhöz közel élő kanadai eszkimócsoport – a szerk.), még erőteljesebben elutasítják ezeket az indulatokat. A legtöbb nyugati filozófus pedig ellene volt annak, hogy helye legyen a jogban a megtorló igazságszolgáltatásnak: sokan úgy gondolták, hogy a harag nem is méltó az emberiességhez. Lehet, hogy Gandhi volt az első, aki a harag nélküliség szellemében indított szabadságmozgalmat, de ezt többek között hindu és keresztény forrásokra építve tette. Az amerikai kultúra meglepően szereti és díjazza a dühöt, de itt is erős a férfiasság azon felfogása, amely a megtartóztatásra, a törvényességre és a megértésre helyezi a hangsúlyt. Az egyik legismertebb amerikai regény, Harper Lee Ne bántsátok a feketerigót! c. könyve például egy könyörületes apafigurát mutat be – Atticus Finch úgy tud elkötelezett maradni az igazságszolgáltatás mellett, hogy közben elutasítja a dühöt és a bosszúállást. A düh azért maradt mégis népszerű, mert az emberek nem akarnak védtelenek lenni. Amikor a kiszolgáltatottságukat indulattá változtatják, abban bíznak, hogy így újra a kezükbe vehetik az irányítást.
MN: Számos irodalmi történetben a főhős valamiféle igazságtalanságot szenved el, majd elégtételt vesz azokon, akik ártottak neki. Hamlet vagy Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihálya a bosszúért a saját és a szerettei életével fizet. A bosszúállók mégis nemes lélekként jelennek meg, a bosszú értelmet ad az életüknek.
MCN: Nem hiszem, hogy Hamletet irigylésre méltó jellemnek tekinthetnénk. Az olvasó inkább lenyűgöző, de szerencsétlen személynek látja. A Kohlhaas Mihály legelterjedtebb olvasata pedig az, hogy a főszereplő fanatikus, aki tönkreteszi az életét, mindenét felteszi a bosszúra, de nem ér el vele semmit. Sokkal jobb példa a Monte Cristo grófja. Az olvasók csodálják a gróf merészségét, azt, ahogy kiterveli és kivitelezi a bosszúját. Én ezt a lenyűgöző történetet tekintem az egyik legjobb példának arra, ahogy a társadalmunk idealizálja a dühöt. Azzal együtt, hogy a gróf nem tipikus bosszúálló hős: megmarad kedvesnek és megbocsátónak, segít az ifjú szerelmeseknek, és elnézi az őt elárulók múltbeli tetteit is. Az olvasók e tulajdonságait legalább annyira tisztelik, mint a bosszúját tápláló dühöt. De alapvetően igaz, amit mond: a gyerekkorunk óta hallott és olvasott történetek arra tanítanak minket, hogy tisztelettel és ámulattal tekintsünk a dühre és a bosszúállásra.
MN: Nehéz is lenne az embernek megőriznie az önbecsülését, ha nem dühös, miután valami rosszat tettek vele.
MCN: Nem, nem. Mahatma Gandhi, Martin Luther King Jr. és Nelson Mandela ennek az ellenkezőjére mutat nagyszerű példát. Ők úgy vélték, hogy a düh hiánya nem gyengeség vagy az igazságtalanság hallgatólagos elfogadása: az ember düh nélkül is képes arra, hogy méltóságteljesen tiltakozzon és kiálljon a jogaiért. Annak érdekében pedig, hogy a dolgok jóra forduljanak a jövőben, rendkívül fontos, hogy együttműködjünk azokkal, akik a sérelmeinket okozták. Márpedig a düh lehetetlenné teszi a jövendő közös munkát. Ez a három nemes lélek azt ajánlja, hogy düh és harag helyett eltökélt tiltakozó akciókat folytassunk a jövőbeli együttműködés reményében. Ennek az egyik módja, hogy az elkövetőt elkülönítjük a tettől. A tettet el lehet ítélni, az ember viszont tiszteletet és szeretetet érdemel.
MN: Vajon a társadalom el tudja-e fogadni, hogy valaki nem érez haragot az iránt, aki bántotta? Képesek vagyunk-e elhinni valakiről, hogy rosszat tettek vele, ha nem látszik rajta a düh?
MCN: Természetesen. Az említett három sikeres szabadságmozgalom a legjobb példa erre. De azt elismerem, hogy a dühmentes válaszhoz nagy fegyelem és önuralom kell. Martin Luther King ragaszkodott ahhoz, hogy az, aki az ellenállás útjára lép, előbb az öntisztítás hosszú folyamatán essen át, majd hosszan és fegyelmezetten gyakorolja az erőszakmentes technikákat. És a három mozgalom sikerében az erős, inspiráló vezető személye is nagyon fontos volt.
| ||
MN: Ön arról ír és beszél, hogy a dühnek akkor lehet értelme, ha a sértett társadalmi státuszát érintette a jogsértés. Ha a sértett megalázza azt, akitől a sérelmet elszenvedte, visszanyeri a relatív státuszát. Vajon az igazságszolgáltatásnak is tekintetbe kell ezt a mechanizmust vennie?
MCN: Amikor azt mondtam, hogy „értelme van”, nem arra gondoltam, hogy ez jó dolog lenne. Csak azt jeleztem, hogy ilyenkor a megtorlással el tudja érni azt az ember, amit akar: a másikhoz viszonyított státusza nőni fog, azaz valamelyest visszaáll a korábbi állapot. De fontosnak tartom azt is, hogy a relatív státuszt érintő esetek száma elenyésző – ezért nem pártolom, hogy ennek az alkalmazása az igazságszolgáltatás kulcseleme legyen. Van példa a régi és a modern kultúrákban is arra, hogy a szégyenre és a megalázásra alapozott büntető módszereket alkalmaztak. Hester Prynne „skarlát betűje” például ilyen büntetés volt. (Nathaniel Hawthorne A skarlát betű c. regényének hősnőjét hűtlenség vádjával elítélik, és tüzes vassal megbélyegzik – a szerk.) Manapság az Egyesült Államokban is vannak, akik az effajta büntetések visszaállítását követelik. Egy korábbi könyvemben arra jutottam, hogy öt fő okunk lehet a megszégyenítésen alapuló büntetések elutasítására. Először is sértik az alapvető emberi méltóságot. Másodszor: ezek az önbíráskodás olyan esetei, amikor a feldühödött tömeg dönt a büntetésről, s nem a jogszabályok tiszteletben tartásával folytatják le az eljárást. A történelem azt is megmutatja, hogy a büntetésnek ezt a fajtáját hamar elkezdik olyan emberekre is alkalmazni, akik semmi olyasmit nem követtek el, ami ezt indokolná, egyszerűen csak nem szeretik őket. Aztán az ilyen büntetés következménye csak még több erőszak lesz, ami hozzájárul a bűncselekmények számának növekedéséhez. Végül pedig ez a megközelítés növeli a büntethető cselekedetek és élethelyzetek számát is.
MN: Beszélt arról is, hogy Nelson Mandela átmenetileg feladta az erőszakmentességet, de soha nem mondott le a harag nélküliségről. Hogyan lehet valaki erőszakos úgy, hogy közben nem dühös?
MCN: Nem hiszem, hogy a düh és az erőszak feltétlenül összetartoznának. Önvédelem vagy a szeretteink életének védelme esetén sem vagyunk dühösek: ez a dühmentes agresszió legtisztább esete. Ilyenkor a félelem vagy a szeretet hajtja az embert. Vagy azt gondolja, hogy ha egy hadsereg igazságos honvédő háborút folytat, akkor a katonák dühösek az ellenségre? Seneca meggyőzően érvelt amellett, hogy a dühös hadseregek egyben fegyelmezetlenek is, és így elkerülhetetlen, hogy kegyetlenségeket kövessenek el. Egy jó katonai vezető a felebaráti szeretetről beszél, meg a veszély elhárításáról, és nem a gyűlöletet szítja. Mandela is így cselekedett. Arra a következtetésre jutott, hogy erőszakos gerillaakciók kellenek a másik fél tárgyalóasztalhoz kényszerítésére – de soha nem gyűlölte az ellenfeleit, az erőszakot csak a jövő konstruktív alakítása érdekében használta. Ugyancsak érdekes jelenség a Gary Cooper alakította Will Kane rendőrbíró a Délidő c. westernben. Kane felesége kvéker, elutasítja a haragot és az erőszakot is. Kane viszont azt látja, hogy a törvényen kívüliek pokollá teszik mindenki életét, hacsak erőszakkal meg nem szabadul tőlük – a joguralom akkor még ismeretlen volt a vadnyugaton. A felesége kívánsága ellenére erőszakhoz folyamodik, hogy megvédje a várost és lakóit. De sem nem dühös, sem nem bosszúszomjas, amikor ezt teszi.
MN: A mai politikában a düh fontos erő: a mostani amerikai elnökválasztási kampányban is mintha ez hajtaná, illetve hajtotta volna a két kívülálló jelölt választóit. Nemcsak Trump, hanem Bernie Sanders hívei is dühösek – ők azért, mert az egy százalék gazdagodása miatt a szegényeknek és a középosztálynak kevesebb jut. Ez a leírás megállja a helyét?
MCN: Nagyjából. De hozzátenném, hogy Sanders valójában egész életében politizált, jó pár évig a szenátusban. A legkevésbé sem kívülálló, és hamis szerepet játszik, amikor ezt állítja magáról. De inkább válaszolok a kérdésére. Nagyon erős a tehetetlenség érzése az Egyesült Államokban, főleg a kevéssé képzett, kevéssé tehetős fehér férfiakban. Az építő- és feldolgozóipari munkák sorra tűnnek el, a felkínált állásokhoz pedig nincs meg a szakértelmük. Érzik, hogy az életszínvonaluk romlott, miközben látják, hogy új csoportok elveszik azt, ami idáig az „övék” volt. Átadják magukat a haragnak, s így visszakapják azt az érzést, hogy a kezükben az irányítás. Persze más és más csoportokról van szó: Trump támogatói számára a nők és a kisebbségek minden rossz okozói, míg Sanders támogatói a gazdagokat és a bankárokat hibáztatják. De egyiküknek sincs a valódi problémákra válaszoló, építő programja. Sokszor előfordul, hogy az embereknek valóban a politikai rendszer hibája miatt megy rosszul a soruk. És megesik, hogy a bajok függetlenek a politikától. Olyan ez, mint amikor egy szerettünket elveszítjük: ilyenkor az emberek nagy része tehetetlennek érzi magát, és hogy ezen úrrá legyen, és a sorsa irányítását visszavegye, valakit hibáztatni akar. Ilyenkor sokan beperelik az orvost. Ha az orvos vétséget követett el, nem megfelelően járt el, akkor indokolt a felelősségre vonás. De a düh ilyenkor sem igazolható.
MN: Azt is írja, hogy az igazságtalanságot elszenvedett személyek jogosan várhatják el, hogy a nekik ártók meghallgassák őket, és tudomásul vegyék, mit okoztak tettükkel. Ez csak a személyes kapcsolatokra vonatkozik, vagy arra az esetre is, ha egy politikus árt a választóknak?
MCN: A könyvemben az emberi interakciók három területét vizsgálom, és mindháromra igaz, hogy fontos a szenvedések elismerése és a sértett meghallgatása. Az intim kapcsolatok esetében ez magától értetődő. A mindennapi interakciók esetében, például a munkahelyen, hasonló a helyzet, bár kicsit bonyolultabb: a nők évtizedekig tiltakoztak az őket érő munkahelyi zaklatás ellen, de nemhogy bocsánatot nem kértek tőlük, még csak nem is foglalkozott senki ezzel. Szerencsére mostanra javult a helyzet, így minden amerikai egyetemnek és nagyvállalatnak megvan a maga eljárásrendje, hogy kivizsgálja ezeket az eseteket, és az áldozatnak lehetőséget adjon, hogy elmondhassa, mi történt vele. Ma már a törvények is tekintetbe veszik, hogy a nők mi mindennek vannak kitéve – és nagyon fontos, hogy ezek az intézményes eljárások mindenki számára hozzáférhetők legyenek. Nem elég, ha az erőszaktevő csak bocsánatot kér az áldozatától. Ugyanez igaz a politikára is: ha a britek egyszerűen csak bocsánatot kérnek, majd folytatják jogtalan és kizsákmányoló uralmukat India felett, Gandhi célkitűzései nem valósulhattak volna meg. A meghallgatás és a tudomásul vétel akkor számít, ha azt valódi változás követi.
| Névjegy Martha Craven Nussbaum a Chicagói Egyetem jog- és etikaprofesszora, de tanít a klasszika-filológia és a politológia tanszéken is. Idén jelent meg Düh és megbocsátás (Anger and Forgiveness) c. könyve, amelyben a düh szerepét vizsgálja személyes kapcsolatainkban, a mindennapokban és a közéleti diskurzusban. Nussbaum úgy látja, a düh sok esetben valós problémára adott értelmetlen, ám rendkívül komplex reakció, amely egyszerre kecsegtet a fájdalom és az öröm ígéretével. A düh általában személyek ellen irányul, de Nussbaum nem hallgatja el azt sem, hogy a gépek is kiválthatnak emberekből effajta érzelmet – ez pedig tragikus következményekkel is járhat. Egy 1988-as tanulmány három halálesetet is említ, amelynek az állt a hátterében, hogy az illető belerúgott a pénzét elnyelő italautomatába, mire az instabil gépezet rádőlt, és agyonütötte. |
