Talán feltűnt már, hogy a nők hajlamosabbak az együttshoppingolós, együttmosdóbajárós viszonyokat is örök barátságnak nevezni. E viszonyokra találóbb kifejezés lenne a havernő, de azzal meg az a gond, hogy elég tahón hangzik.
Pszichológusok megállapították, hogy míg a férfibarátságok alapja általában a közös tevékenység, a nők sokszor csak úgy „lenni” szeretnének, képesek azért is találkozni, hogy minden magasabb cél és eszme nélkül töltsék együtt az időt. Ha ez így van, tényleg el kellene választani a két dolgot: az elmélyült együttlétet, az egymás kölcsönös becsülésén és tiszteletén alapuló barátokat a felületes, lötyögős – bár kétségkívül kellemes – játszótársaktól.
Sülve-főve
Sarkítok és kizárólag saját tapasztalataimból indulok ki, nem szeretnék iderángatni se tudományt, se genderelméleteket, hiszen ahogy nincs átlagnő és átlagférfi, nincs átlagbarátság sem. Mindenesetre leszögezhető, hogy bizonyos nők között jellemzőbbek a felületesebb, barátjellegű viszonyok, amelyek ideig-óráig ugyan intenzívek, de nélkülözik az olyan fontos erényeket, mint az önzetlenség, a kölcsönös tisztelet és a bizalom, szóval az igazi barátság tartópilléreit.
Nem gondolom, hogy minden viszonyunknak a sírig kellene tartania, s minden kapcsolatunkat halálosan komolyan kellene venni. De ha magamba nézek, elszomorodom, hogy mekkora a hajlandóság bennem a felületes összeborulásokra. Régebben úgy gondoltam, hogy csak peches vagyok, hogy ennyi random barátnőben kellett csalódnom, de már belátom, hogy „nagy rátalálásaimban” igen sokszor működött narcizmusom, a csodálat iránti vágyam; aki ezt kielégítette, beengedtem az életembe. Ma már óvatosabb vagyok, bár mindig vannak „szerelemszerű” barátságok, amikor az új barátnőmmel összeborulunk, sülve-főve együtt vagyunk, de ezek a szoros viszonyok – épp úgy, mint a szeretőknél – két-három év múlva fellazulnak. A jó légkör megmarad, de a találkozások ritkulnak, és jön az új láng. Ha a kis elhidegülést kibírja a viszony, a barátság sokáig fennmarad; van olyan barátnőm, akivel csaknem huszonöt éve húzzuk egymás mellett.
Ahhoz, hogy a legdurvább buktatókat elkerüljük, érdemes pár dologra odafigyelni. Szerintem a legfontosabb szempont, hogy többé-kevésbé hasonló külső és belső tulajdonságokkal rendelkezzünk, mert a gyakorlatban nemigen működik a csúnya lány-szép lány felállás, amit persze helyettesíthetünk a csillogóan értelmes és sötét, a dúsgazdag és sokkal szerényebb életvitelű, vagy éppen a társaság középpontja-unalmas kisegér ellentétpárokkal is. A barátságban a „hasonló a hasonlónak örül” elv érvényesül, nagyon ritkák a kivételek. Nem vagyok irigy, de amikor én voltam a csúnya barátnő, az nagyon megtépázta a lelkemet. Soha nem felejtem el a kellemetlen érzéseket azokból az időkből – végül meggyűlöltem a barátnőmet, pedig nem ő tehetett róla. De az is rossz, ha a másik anyagilag többet engedhet meg magának, más helyekre jártok, máshová tudtok elutazni. Ez egy idő után mélyítheti a szakadékokat, legyünk bármennyire emelkedett jellemek. A másik szempont az lehet, hogy mennyire független lélek a választott barátnő. Több kutatás kimutatta, hogy akik alapvetően a partnerük által határozzák meg magukat, nem alkalmasak barátnak. Számukra minden a partnerkapcsolat, s ha az létrejött, nemigen keresik mások társaságát. Biztosan ismeri mindenki azokat a nőket, akik miután bepasiztak, megszűnnek a számunkra. Eltűnnek, s legközelebb egy esküvői vagy tejfakasztó bulira érkezik tőlük meghívás, és esetleg a válás vagy szakítás után lehet őket legközelebb látni, amikor kétségbeesetten igyekeznek újra felvenni a fonalat, hogy ne érezzék magukat annyira egyedül.
A legveszélyesebb típus ragad, összeforr velünk, olyan, mint a szövetnadrág fenekén a rágógumi: eltávolíthatatlan. Több évtizednek kellett eltelnie, hogy megtanuljam, hogyan kell távol tartani magamtól a kullancsokat. Az első tanácsom a későbbi levakarhatatlan kolonc felismeréséhez elég egyszerű: harminc felett már semmiképp ne dőljünk be annak, ha egy újdonsült ismerős hirtelen felfedezi bennünk, hogy örökké csak ránk várt, hogy mi vagyunk világának a közepe. És ha ez a típus betette a lábát az ajtón, nagyon nehéz lerázni. Nekem csaknem tíz év kellett hozzá. Mivel korábban nem voltam gyanakvó, eleinte vittem Tinát (álnév) mindenhová magammal. Igen hamar kiderült, hogy társasága több mint kínos. Borzalmas helyzeteket tudott teremteni, sokszor éreztem, hogy a föld alá süllyedek szégyenemben, ha megjelenik. Simán lehazugozta például a többi barátomat, ha valami nem volt számára hihető, nagy hangon harsogta ki mindig a szexuális életének a részleteit. Gond nélkül rástartolt a haverjaim nőire, akár azok jelenlétében is. Eleinte finomabban, majd egyre brutálisabban próbáltam leépíteni. Úgy tett, mint aki nem veszi észre. Nem hívtam sehová, de hála az internetnek, ő mindig kiszagolta, hol lépek fel, kikkel találkozom, és egyszerűen betoppant. Elkezdte behálózni az ismerőseimet, nekik panaszkodott, hogy én mekkora szemétláda vagyok, hogy megvontam magamat tőle, holott ő annyira szeret, hogy az már nem is emberi. Végül én is nagyon lesüllyedtem: az egyik napilapban írtam róla egy karikírozó tárcát, ami alapján az ismerősök felismerhették. Pár napig csend volt, ez után jött tőle egy levél. Ennyi állt benne: „Nagyon mélyen megbántott, amit írtál rólam. De megbocsátok.” És jött, nyomult, jelen volt megint. Végül azt a módszert választottam, hogy semmire, de semmire nem felelek, ami felőle jön. És ha meglátom valahol, olyan gyorsan sprintelek el, ahogyan csak a lábaim bírják.
Hasonlóság kizárva
Persze vannak olyan kínos darabok is, akiket még így sem lehet leépíteni. Ők a gyerekkorunk óta hurcolt kapcsolatok, akik legalább annyira kényelmetlenek tudnak lenni, mint a „kullancsok”. Vagy azok a később (főleg középiskola, egyetem alatt) összeszedett társak, akiket sajnálunk valamiért, akikről már évek óta tudjuk, hogy nagyon nem az eseteink, de amúgy jóindulatúak, kedvesek, csak éppen nehéz őket elviselni. Általában hülye nevük van, valami régi becenév (Zizi, Kopasz, Tokás stb.), amit nem esik jól kimondani. Félévente-évente szánjuk rá magunkat, hogy sok telefon és levél után találkozzunk, lelkierő kell hozzájuk, de egyszerűen nem tudjuk megtenni, hogy mi is rúgjunk rajtuk egyet. El kell viselni, hogy mindenkinek dicsekszenek a barátságunkkal, és a nagyobb összejövetelekre is kötelező elhívni őket. Ahol aztán szabadkozunk: „Zizi/Kopasz/Tokás olyan, mint egy családtag, van és kész, ne kérdezzetek semmit.”
Nehezen tolerálható barátnői tulajdonság az utánzás is, nálam igen gyakran ez a szakítás, a jegelés elsődleges indoka. Hiába tudjuk, hogy az utánzás a hízelgés legkifinomultabb formája, attól még emberpróbáló feladat elviselni, ha észrevesszük, hogy a barátnőnk kezdi átvenni szokásainkat, hangsúlyainkat, stílusunkat. Nagyot nyelek, amikor azt tapasztalom, hogy barátnőm elkezd olyan ruhadarabokat viselni, amik addig idegennek tűntek a természetétől, nekem viszont az alapruhatáram részét képezte. De a külsőségeket még meg lehet emészteni, nagyobb a gond akkor, ha a fordulatainkat, csak ránk jellemző modorosságainkat nyúlja le a barátnő. Elkezd affektálni, ami a mi természetes beszédmódunkat tűnik imitálni, általunk kitalált poénokat tálal saját szellemességként. (Ezt érzem a legtűrhetetlenebbnek.) Nehéz nem úgy megélni, mintha a barátnő ezekkel a külön-külön annyira nem is feltűnő elcsenésekkel voltaképpen a személyiségünket igyekezne ellopni, még ha eleinte jóhiszeműen azt próbáljuk feltételezni, hogy mindezt öntudatlanul teszi. Bennem eleinte ezek a kis majomeffektek csak megfoghatatlan diszkomfortérzetet váltanak ki, de ahogy telik-múlik az idő, egyre idegesebb leszek. És azt is tudom, ha mindezt szóvá tenném, én lennék a hülye, a féltékeny, a beteg. Apropó, féltékenység. Legtöbben, ha női barátságokról van szó, rögtön egymás pasijának a lenyúlását emlegetik. Nem vitatom, hogy előfordulhat ilyen is, de talán ez a probléma az, ami az elején rögtön kiküszöbölhető. Én ugyanis azonmód kitudakolom, milyen férfitípus a vonzó új ismerősömnek, és ha számára is a Bryan Ferry/Bowie/Jarvis Cooker-féle az idol, máris eldőlt, nem fűzzük szorosabbra a szálakat. Sosem szabad olyan nővel barátkozni, akinek hasonló típusú férfi tetszik, mert hiába önbizalom és bizalom, innentől farkastörvények uralkodnak.
Senki nem állítja, hogy barátnőkre ne lenne szükség. Nagyon jó csak úgy együtt nevetni, nagyon jó telefonon követni, hogyan sütött a másik egy újfajta almás pitét, vagy élő adásban lekövetni egy házastársi botrányt. De ne képzeljünk ezekbe a viszonyokba ennél többet.
