Hubert Van Puyenboeck klinikai pszichológus, a flamand egészségügyért és szociális ügyekért felelős miniszter gyermekjogi tanácsadója.
Magyar Narancs: A gyermekjogok érvényesítése azért nehéz feladat, mert egy olyan csoportról beszélünk, amelynek tagjai sokszor nem is tudnak arról, hogy milyen jogaik vannak. Hogyan lehet ez ellen tenni?
Hubert Van Puyenbroeck: A gyerekjogok biztosítása azok felelőssége, akik a gyerekekért is felelősek, hiszen ahogy említette, ők maguk sokszor nem is tudnak a jogaikról, így érvényesíteni sem tudják azokat. A legfontosabbak a szülők és az iskola: ott töltik a gyerekek a legtöbb időt, így ezeknek a helyeknek kell a legbiztonságosabbnak lenniük. Ezért sokat tehet a kormány is, például úgy, hogy támogatja azokat az iskolai programokat, melyek arról szólnak, hogyan beszélhetünk a gyerekeknek a jogaikról, mit lehet tenni az iskolai bántalmazás ellen, egyáltalán mi az, amit megtehet és mások megtehetnek vele. Emellett a szülőket is lehet és kell támogatni, hiszen sokuknak van egyéb gondja a gyereknevelésen kívül is, például munkát vagy lakást keresnek, amit aztán meg is kell tartaniuk.
MN: Tudna példát mondani arra, hogy a gyakorlatban hogyan valósul meg ez?
HVP: Van például egy családokat támogató programunk, ahol egy nővér minden családot meglátogat, ahogy megszületik egy gyerek, és információval látja el őket, felméri a terepet, mire van szükségük, aztán pár héttel később megint megy. Az anyák beszélgethetnek vele a szoptatásról, gyakorlati teendőkről, kérdezhetnek tőle, ha elveszettnek érzik magukat. Ez voltaképp megfelel a magyar védőnői rendszernek, és minden családnak biztosított. A nővérek mellett szociális munkások is dolgoznak a programban, illetve orvos is, mert ezt a szolgáltatást hozzákötjük a védőoltásokhoz, így sok szülőt el tudunk érni. A védőoltásról azt gondolják, hogy fontos, ezen keresztül pedig kapcsolatba tudunk velük kerülni, és másban is tudjuk őket segíteni. Néhány éve elindult egy „Gyerekek Háza” névre keresztelt programunk is: oda a szülők bármikor bemehetnek, és segítséget kérhetnek, például ha valami zavart észlelnek a gyerek viselkedésében, és nem tudják, mit tegyenek.
| ||
MN: És az iskolai programok?
HVP: Az iskolák irányelvei között prioritást élvez a gyermekjogokról való beszéd: az iskolaigazgatóknak és a tanároknak speciális tréningeket nyújtunk arról, hogyan lehet a különböző korú gyerekekkel megismertetni a jogaikat. Nem absztrakt és unalmas módon, hanem úgy, hogy megértsék és izgalmas legyen a számukra is. Az egyik gyerekem általános iskolába jár és néhány hete mutatta, hogy miket rajzoltak a gyermekjogokkal kapcsolatban, és elmesélte, hogy beszélgettek az iskolai bántalmazásról vagy arról, hogy mit jelent kedvesnek lenni a másikhoz. Ebben szintén a szociális munkások segítik a tanárok munkáját. A nagyobbaknál már el lehet kezdeni a szexedukációt is, akkor a tanár eldöntheti, hogy megtartja ő maga ezeket az előadásokat, foglalkozásokat, vagy inkább megkér egy hozzáértő szakembert.
MN: Kié a legnagyobb felelősség a gyerekek informálásában?
HVP: A felelősség megosztásában hiszek és abban, hogy mindenkinek megvan a maga szerepe: a kormánynak, a civileknek, a szakértőknek. A kormány nem lehet tanár, neki a finanszírozást és a lehetőséget kell nyújtania, kampányokat kell csinálnia. A civileknek fejlesztő programokat kell szerveznie, információs anyagokat a tanároknak és a szülőknek, akiknek pedig használnia kell ezeket.
MN: A programok mennyire eredményesek? Látnak fejlődést?
HVP: Jelenleg van hat olyan központunk, melynek az a feladata, hogy a gyerekek elleni bántalmazásokat megakadályozza, ide bárki (gyerek, szülő, tanár) bemehet vagy betelefonálhat és segítséget, tanácsot kérhet. Ezek 1990 óta léteznek, és mostanában minden évben 10 ezer hívásunk van, ami azt mutatja, hogy egyre többen figyelnek és mernek segítséget kérni. Az emberek többet beszélnek a gyermekjogokról, így könnyebb bemenni a központokba is, vagy felhívni őket, ha baj van.
MN: Viszont sokan vannak, akik azért nem jutnak el ilyen központokba, mert egyszerűen nem mernek segítséget kérni. Ezen hogyan lehet segíteni?
HVP: Tréning, tréning, tréning. Nem az a nehézség manapság, hogy az emberek nem érdekeltek a gyermekjogokban, hanem az, hogy nem tudják, hogyan küzdjenek meg vele. Ha például egy orvos elé kerül egy szexuálisan bántalmazott gyerek, akkor az orvos hogyan beszéljen erről a szülőkkel vagy magával a gyerekkel? Egyébként erre is van egy programunk: szociális munkások és pszichológusok tréningezik az orvosokat, hogyan, mit és mennyit mondjon el a gyereknek és a szülőknek a szexuális erőszakról, mit tegyen, ha ő a felelős a gyerekért. Minden a kommunikáció fejlesztéséről szól.
| ||
MN: Magyarországon ebből a szempontból nem állunk jól, egy kutatás szerint a magyar gyerekek tudják a legkevesebbet a jogaikról az unióban, és például minden második gyerek szerint rendben van, ha megütik. Belgiumban ez hogyan alakul?
HVP: Pontos számokat nem tudok, de nálunk a gyerekek beszélnek a jogaikról, a bántalmazásokról, ez hozzátartozik a mindennapjaikhoz. Az egyik gyerekem 13 éves, és a múltkor elmesélte, hogy az egyik osztálytársa szemtanúja volt a szülei erőszakos vitájának, és hogy szerinte ez így nincsen rendben, mit kellene tenni. Vannak olyan ifjúsági központok, ahol esténként a tinédzserkorú gyerekek összegyűlhetnek és beszélgethetnek ilyen témákról. Vannak külön olyan központok, ahol a gyermekotthonban élő gyerekek mehetnek be vagy telefonálhatnak, ha úgy érzik, áldozattá váltak, ezt is egyre többen használják. Vannak plakátkampányok, és ősszel indult az egyik gyerek-tévécsatornán egy program is, ahol gyerekek beszélgetnek a gyerekjogokról. Ez minden nap öt óra körül, iskola után kezdődik, amikor úgyis tévéznek, ez nagyon hasznos. Az emberek érzékenyebbek lettek, központi téma lett, beszélgetnek róla.
MN: A gyermekjogok érvényesítése különösen nehéz akkor, ha menekült gyerekekről van szó. Ráadásul a teendők terén pláne komplex a probléma: meg kell oldani az integrációt, a különböző foglalkozásokat, fejlesztéseket, és meg kell próbálni egyúttal megvédeni a gyerekkort. Vannak erre jó példái?
HVP: Ez valóban nagyon bonyolult kérdés, hiszen ezeknek a gyereknek valahogy perspektívát kell ajánlanunk. Ráadásul traumák sorát élték át: menekülnek a háború elől, elindultak egy idegen országba, sokan elvesztették a szüleiket, testvéreiket, és sokukat kihasználták, dolgoztatták és szexuálisan bántalmazták. Ezzel a feladattal még mi sem tudtunk megbirkózni. Amit nyújtani tudnunk, az a traumafókuszú kommunikáció, ami iszonyú sokat jelent ezeknek a gyerekeknek. Hogy valaki végre rájuk és csak rájuk figyel, hogy tudnak valakivel az átélt borzalmakról beszélni. Ha pedig iskolába kerülnek, a tanárok külön figyelmet szentelnek nekik, külön nyelvórákat vagy felzárkóztatást biztosítanak számukra.
MN: Mi a közeljövő legnagyobb feladata a gyermekjogokkal foglalkozó szakembereknek?
HVP: Kicserélni egymás között a jó gyakorlatokat úgy az országon belül, mint kívül. Folyamatosan invesztálni kell az oktatásba, és nemcsak a problémákra, a traumára és az erőszakra kell odafigyelni, hanem a gyerekek jogaira is. Érzékenyíteni kell őket, és nagyon fontos a szexedukáció is, amivel sokszor megelőzhető az abúzus. Egyébként pedig nem kell terapeutának vagy szociális munkásnak lenni ahhoz, hogy nyíltan beszélgess, játssz a gyerekeddel. Ha természetes az erről való beszéd, az a legegyszerűbb módja a prevenciónak.
