Az itt következő történet példaértékű több szempontból is, de főként arra bizonyíték, hogy az egyébként óvatos, megfontolt íróembert is könnyen és simán átverhetik, ha a lejmolás összege meghaladja azt a lélektani határt, amelynél a gyanú egyáltalán felébredhet.

A hiányzó végtagjaikat csörgető, avagy megható történeteket tartalmazó táblácskákat mutogató, netán az útkereszteződésekben csecsemőkkel hadonászó koldusok már régóta hozzátartoznak városunk képéhez. Jelenlétükből arra következtethetünk, hogy bizonyos szánalom-mennyiség a rendszerváltás dehumanizáló hatásai dacára is megmaradt a populációban (amely hatások tudományos bizonyítása egyébként még várat magára): ha ez a kvóciens nulla lenne, akkor a koldusok egy része már rég más foglalkozás után nézett volna, és elment volna termékmenedzsernek, a másik részük viszont évekkel ezelőtt - nagyjából abban a filozófiailag nehezen megfogható pillanatban, amikor a társadalmi szánalom-együttható görbéje eléri az időtengelyt - felfordult volna fényes nappal a Nagykörúton. A piac mindenesetre lefedettnek és jól védettnek tűnik: annak, aki érvényesülni akar, vagy a már kiépült szakmai-munkavállalói struktúrákba kell beépülnie, vagy valami egészen újat, merészet kell kitalálna.

Képünk csak illusztráció! Fotó: MTI/EPA

- Kérem, uram, segítenie kell, mert egész Újpest a levegőbe repül! - hangzott az első mondat egy fagyos decemberi estén annak a férfinak a szájából, aki nyilvánvalóan az uralkodó koldusdiskurzus megújításán, a horizontok tágításán, a tradicionális eszköztár és szereprendszer forradalmi átformálásán dolgozott. Az erős alkoholszagot árasztó művész teherautó-sofőrt alakított: járműve, magyarázta, a Megyeri útnál, a rakparton robbant le, Vácra kéne eljutnia, hogy miért, arra rövidesen rátér.

Rögvest zsebembe nyúltam némi apróért, ám a csavargóküllemű egyén felháborodottan tiltakozott. Nem. Nem kell! Õ folyékony nitrogént szállít, egy IFA-n, és az IFA-nak a tömítőszelencéjével van baj, és ő egész nap próbálta szerelni, de nem sikerült, különféle műszaki okokból (ezeket hosszasan és szakszerűen ecsetelte, és közben a sötétben valóban olajfoltosnak látszó kezeit mutogatta), viszont a folyékony nitrogént állandóan hűtenie kell, különben felrobban, és Újpest helyén csak egy baszom nagy kráter marad, drága uram. Viszont hogy megjavíthassa járművét, sürgősen alkatrész után kell néznie. Az én feladatom mindössze a nitrogén hűtése lenne. - Másfél óra mindössze, és megszerzem a szelepet, uram, segítsen, az istenre kérem! Egy álló napja keresek valakit, aki hajlandó lenne rá, de már az erőim végén vagyok. Ezen a ponton az egyre inkább teherautó-sofőrnek tűnő egyén szeme könnybe lábadt, én pedig már láttam is magam, amint egy IFA-nyi folyékony nitrogént hűtök, magam sem tudom, hogy hogyan (tán fúvom? mint a levest?), de hiába, és nem elég, hogy összeolajozom a ruhám, de együtt is veszek Újpesttel. - Katasztrófa... Katasztrófa... - sírt a sofőr. - És mi leszünk a hibásak! - szegezte rám vádlón tekintetét.

Az a logikus felvetés, hogy tán a rendőrség vagy a tűzoltóság bevonása megakadályozhatja a tragédiát, a művészt nem érte váratlanul. Szavaiból már-már ördögi történet bontakozott ki felelőtlen állami hivatalnokokról, kongó ügyeletekről, cinikus tűzoltókról, akik két palackot nyomtak a kezébe (a nitrogén hűtésére tudniillik), és Hajrá Fradi! kiáltással, nevetve intettek búcsút neki. Az iszonyú drámából, melynek akaratlanul is kulcsfigurájává léptem elő, ismét egy bizonyos, az előbbinél immár nagyságrendekkel nagyobb összeg adományozásával próbáltam szabadulni. - Nem kell, uram, értse meg, nem vagyok csöves! - zokogta Újpest nemtője. - Teherautó-sofőr vagyok. Műhelyem van Vácon...

Sokáig álltunk szótlanul. Lángoló lakótelepeket láttunk, a félelemtől megtébolyodott anyákat, amint csecsemőjüket mellükre szorítva, slafrokban vetik ki magukat a felső emeletekről, a lámpagyár hamvait némán szemlélő munkásarcokat, kiégett villamosokat.

- Hatszázhetvenegy forint... - lehelte ekkor a művész. - Ennyi kell a tömítőszelencéhez... A Forgách utcában van egy autósbolt...

Szombat éjjel volt, a Szabadság téren. A Forgách utcai autósbolt léte és nyitva tartása magától értetődőnek tűnt.

Szótlanul nyújtottam át egy, a kértnél tetemesen magasabb összeget. Mondhatnám most azt, hogy zavaromban vagy emberbarátságból, esetleg a művészi teljesítmény elismeréseképpen, mintegy honoráriumként.

De ez nem lenne igaz.

Én Újpestet mentettem meg.