Az exponenciálisan növekvő lélekszámú emberiség nemcsak életében, de sajnos halálában is sokat ront a bolygó ökológiai állapotán. Évente több mint 56 millióan távoznak közülünk, a hagyományos temetési és hamvasztási szokások tarthatatlan mértékű megterhelést rónak a környezetre. Csak Indiában ötvenmillió fát vágnak ki a nyolcmillió tonna szén-dioxid-kibocsátással járó hamvasztási szertartásokhoz, az USA-ban a kriptaépítéseknél bő másfél millió tonna vasbeton fogy el. Nagy-Britanniában a kormány szerint 2020-ra
a fogtömést is elégető
krematóriumok lehetnek a mérgező higany legnagyobb kibocsátói. (Az amalgám fogtömés mint egy vagy több fém reszelékének higannyal alkotott ötvözete régóta viták kereszttüzében áll.) Ennek fényében nem meglepő, hogy egy utolsó szép gesztussal egyre többen szerveznek maguknak (vagy szeretteiknek) ökológiailag is átgondolt temetést, így garantálva, hogy valóban tiszta lelkiismerettel indulhassanak útnak. "Ha egyszer úgyis menni kell, miért ne mennénk át a végén zöldbe?" - szellemeskedik egy kanadai életmódportál szerzője.
Másfél évtizede még csupán álom volt, hogy valaki ökotemetést rendeljen, de az élet legkülönbözőbb területein hódító környezettudatosság végül a halált is utolérte. Legalábbis ami néhány európai országot, elsősorban Nagy-Britanniát, valamint Észak-Amerikát illeti. Az USA-ban már most évi 11 milliárd dolláros piacról beszélünk, jelenleg London ad otthont a zöldtemetések legrangosabb szakmai vásárának. Egyre több forradalmi eljárásról, alternatív temetkezési helyről és szokásról hallani; vaskos kézikönyvek, tanácsadó cégek és nonprofit egyesületek támogatnak a felkészülésben.
Az egyik legvitatottabb kérdés, amelyben jó előre állást kell foglalnunk, hogy hamvasztás legyen, vagy hantolás. Az előbbi sokáig fenntartható megoldásnak számított, hiszen nincs szükség nagy energia- és anyagköltséggel előállított kriptára, koporsóra, és miattunk biztosan nem fog a zöldterületek rovására terjeszkedni a temető sem. Azonban minden égetés káros anyagokat juttat a légkörbe, és az említett higany (illetve ezüst és egyéb beépített fémek) miatti aggodalom csak az egyik gond. Az elhunytakat hamvasztás előtt is gyakran kezelik vegyszerekkel, a drága koporsókat újabban sok helyütt felváltó farostlemezhez pedig ragasztót és oldószert használnak. Aki minimálisan ad magára, legalább ilyenkor nem visel műanyagból készült ruházatot, és gondoskodik róla, hogy biztosan természetes anyagból (üvegből, kerámiából, bambuszból) készült urnában pihenhessen.
A nyugati világban önként vagy a törvény szigora miatt ugyanakkor mostanában számtalan krematórium csökkentette jelentősen károsanyag-kibocsátását. A svéd Jönköping városa viszont a hírek szerint néhány éve épp azért állt elő egy radikális és jóval kevésbé szennyező módszerrel, mert nem volt pénze arra, hogy régi hamvasztóját az európai környezetvédelmi szabályozásnak megfelelően korszerűsítse. Egy helyi biológus által kidolgozott eljárásban az elhunytat folyékony nitrogénbe (-190 Celsius) merítve alaposan lefagyasztanák, így már gyengéd rázásra is könnyedén és tökéletesen porrá válhatunk. Fogtömésünk, csípőprotézisünk fémjét eközben egy szerkezettel választanák el tőlünk. Maradványaink egy nem túl mély sírba fektetve gyors bomlással már pár hét alatt termékenyebbé tehetik maguk körül a talajt. A módszer energiamérlege körül még parázs viták zajlanak, de a vonatkozó bibliai idézet ilyen látványos demonstrálása a protestáns egyházat állítólag levette a lábáról, az alkalmazáshoz szükséges törvénymódosításokon pedig már dolgozik a svéd államigazgatás. Eközben amerikai temetkezési szakértők a lúgos hidrolízisben látják a kiutat. Itt jól zárható fémtartályokban, nagy nyomáson, háromszáz fokos hőmérsékleten maró folyadékban gyakorlatilag
feloldanák a holttestet
A végeredmény a hamvakhoz hasonló némi szilárd anyag - ezt kapnák meg urnában a hozzátartozók -, valamint pár liternyi sűrű, kávészerű, közömbös folyadék, amit kegyeletsértés nélkül a csatornába lehet juttatni. Örvendetes módon ez a módszer sem szennyezi a levegőt, már több cég kérvényezte is a hatóságoktól engedélyezését. Az üzlet beindítása egyelőre többe kerül, mint egy krematórium létesítése, de a környezetvédelmi előírások fokozatos szigorításával a technológia hamarosan versenyképessé válhat. Akinek a nyilvánvaló pozitívumok ellenére netán mégis a hátán futkos a hideg, annak az elhantolás új trendjei kínálnak a megszokottnál gyorsabb és környezetkímélőbb komposztálódást.
Halálunk után ugyan óhatatlanul a tápláléklánc részévé válunk, a modern temetkezés megannyi manírja azonban épp ezt a természetes folyamatot próbálja erőszakkal lefékezni. Akinek vallása nem írja elő az amúgy is csupán átmeneti tartósítást, az nyugodtan ugorja át, vagy a talajvizeket szennyező formaldehides verzió helyett rendeljen legalább igazi vagy szárazjeget. A megfelelő koporsó kiválasztásánál is feltétlenül példát kell mutatnunk. A biológiailag lebomló változat lehet erős (és újrahasznosított) kartonból, és kétségkívül ez a legolcsóbb megoldás, a kínálat pedig egyre színesebb. Több pénzért választhatunk mutatós, vesszőből font kosarat, bambuszból vagy jutából készült modellt, amelyet beleszőtt virágokkal és egyedi díszítéssel kombinálhatunk. A csúcsminőséget ma sokak szerint a német Uono Cocoon és a brit Ecopod jelenti, ezeket azonban, mivel igen szemrevaló és maximálisan környezetbarát termékek, meglehetősen borsos áron kínálják. Előbbi csupa természetes anyagból készült, letisztult, gyönyörű, kavicsszerű forma, amely - lévén szén-dioxid-semleges - akár hamvasztáshoz is nyugodt szívvel használható. Az Ecopodot teljes mértékben újrahasznosított és megerősített papírból állítják elő, a futurisztikus kivitel egyszerre emlékeztet egy szarkofágra és egy növény magjának hüvelyére. Mindkét termék extra könnyű, jó teherbírású, és 10-15 év alatt az enyészeté lesz.
Egy igazi zöldtemetésnél az is fontos, hogy hol és miként zajlik. A városi temetőkben sok kilométernyi aszfalt kanyarog, óriási mennyiségű márványt (melynek bányászatakor horribilis mennyiségű szennyezés kerül a légkörbe) és egyéb műtárgyat kell előállítani, szállítani, karbantartani. A szokványos temetők sterilek vagy nyomasztóak, hamar betelnek, sok pénzbe kerül a fenntartásuk, és a földterületet a továbbiakban az égadta világon semmire sem lehet használni.
A természetbe kihelyezett
temetkezési helyek - rétek, erdők, legelők - evvel szemben szívet melengetően barátságosak, és minden beköltözővel egyre jobb ökológiai állapotnak örvendenek. Itt nincsenek utak, egymáshoz zsúfolt sírok, jól fésült dísznövények és pöffeszkedő mauzóleumok, csak maga a szabad természet, ahol a törvény szerint előírt jelzést egy-egy odaültetett tájhonos fa, cserje, egy rövid életrajz vagy egy elektronikus chipkártya szolgálja. Az elhunytat környezetbarát koporsóban vagy gyolcsba tekerve helyezik a földbe, a rokonság, ha úgy akarja, akár maga részt vehet a gödör kiásásában. Ezeken a helyeken nem kell kapkodnunk, nincs nagyüzem. A hozzátartozók nyugodtan maradhatnak, ameddig akarnak, és az esemény után a sír körül néha piknikeznek is, bár a barbecue party elharapózó szokása sokak számára talán enyhe túlzásnak tűnhet. Nagy-Britanniában több mint 200 ilyen helyszínt találni, a rendszerint nemzeti parkok pufferzónájában létrejövő magántulajdonú területeket, miután betelnek, rekreációs célokra hasznosítják. Nemrég a lendületesen zöldülő anglikán egyház kilenc püspöke fogott össze a zöldtemetők promotálására, és bár egyelőre a komplett ingatlanok nincsenek beszentelve, a papok habozás nélkül megáldják az adott földdarabot. A szigetország törvényei alapján egyébként szinte bárhol temetkezhetünk, ha a terület tulajdonosa és a helyi önkormányzat erre áldását adja, így arrafelé kis szerencsével tüntetőleg egy megátalkodott ipari park vagy kedvenc területünk tőszomszédságába is beköltözhetünk.
Zöldszertartások házigazdájaként természetesen ízlésesebb elektronikus meghívót postázni, vendégként hervadó virágcsokrok vásárlása helyett az elhunyt akaratának megfelelően inkább a köz javára adakozni. Nem szabad megsértődnünk, ha a klímaváltozás miatt aggódó barátunk végrendeletében szó szerint csak a legközelebbi hozzátartozókat szeretné aránytalanul magas szén-dioxid-kibocsátásra késztetni, ahogy legjobb, ha mi is ilyen gesztusként értelmezzük, ha meghívottunk egy rövid búcsú kedvéért nem akarja repülővel tovább olvasztani a gleccsereket. Mondani sem kell, hogy a megjelentek számára is rengeteg lehetőség nyílik az ésszerű közlekedésre. A sírhelynél tartott búcsúbeszédben mindenképp legyen szó néhány kurrens és globális ökológiai problémáról. Ne akarjunk és ne várjunk kétórás előadást a Gaia-elméletről, de szerencsére ma már az egyházak szónokai közül is egyre többen hajlandóak ezekről a sorskérdésekről egy ilyen nehéz pillanatban is nyíltan beszélni. Ha a búcsút ránk bízzák, ne féljünk szóba hozni kedves halottunk zölderényeit és esetleges fogyatékosságait. Ebből egyrészt a hallgatóság rendkívül sokat okulhat, másrészt szembeszökő igazságtalanság volna, ha ugyanaz a dicsfény övezné azokat is, akik csak a halálos ágyukon tértek meg az ökológiai gondolathoz.
Itthon síri csend"Ezek a trendek a hazai piacon egyelőre nem jelentek meg, és egy darabig nem is fognak" - jósolta lapunknak Ring Dániel, az Országos Temetkezési Egyesület és Ipartestület titkára. Ennek okát a szakember abban látja, hogy a hazai temetkezési hagyományok az újat nehezen fogadják be, a hamvasztás is elsősorban azért terjed a lakosság körében, mert olcsóbb. Könnyen lebomló koporsót senki sem gyárt, ilyet maga Ring is legutóbb egy párizsi kiállításon látott. Alternatív búcsúzásnak ma az számít nálunk, ha valaki az elhunyt hamvait hajóról vagy repülőről a Dunába szórja. A temetkezés csak temetőkben zajlik, a törvény nem engedi, hogy valaki a kertjében, kedvenc fűzfája mellett vagy egyéb helyen nyugodjon. |
