A betonpark – Városfejlesztés, ahogy nem kéne: a Széllkapu projekt

  • Zöldi Anna
  • 2020. augusztus 17.

Lokál

A Széll Kálmán tér–Széna tér vidéke Budapest egyik urbanisztikai fekete lyuka: a Széllkapu projekt e környék rendezetlenségén segíthetett volna. A parkberuházásként reklámozott terület hónapok óta készen, ám egyelőre zárt kapukkal várja az augusztusra jósolt átadást. De vajon mi az, ami elkészült? Közpark, ahogy ígérték? A nagyberuházás izgalmas és tanulságos története.

Ritkán adatik meg az építészetre szakosodott hivatásos voyeurnek, hogy egy összetett építési projekt minden fázisát páholyból nézheti végig. A Széllkapu projektre nekem szó szerint kivételes rálátásom adódott: Margit körúti erkélyünk az átalakuló területre néz, így első kézből oszthatom meg a hétéves folyamat tanulságait.

Buda egyik, ha nem a legfontosabb központja a Széll Kálmán (egykori Moszkva) tér – Széna tér alaktalan konglomerátuma, amely városszerkezetileg teljesen jellegtelen, a forgalma megoldatlan, és évtizedek óta napirenden van a rendezése. A Széllkapu projekttel párhuzamosan zajlott a Széll Kálmán tér felújítása, amely sok nagy ívű előtanulmány ellenére végül is csak szépészeti beavatkozást hozott, a valódi gondokon nem enyhített. A Széna tér a II. világháború vége óta nem valódi tér, csupán útkereszteződés a szomszédos nagy tér torkolatában, a Fény utcai piac előszobája, minden irányban óriási dugókkal. Szervetlenül egymás mellé sodródott funkciók halmaza: van itt buszpályaudvar, hajléktalan- és kutyavécé egy kopott füvű parkocskában, műemlék városfalrészlet és földszintes vendéglátóhely, jégpálya, taxi-, majd Bubi-állomás, villamosmegálló. A Széna tér önálló jogon ma már csak a Mammutok okán létezik, holott épp ezek az üzletházak pecsételték meg végleg a sorsát. A Mammut 2 a bűnös a Rózsadomb felől érkező tisztító légáramlat elrekesztéséért is. Utoljára a plázák megépülése előtt volt esély a terület komplex rendezésére, a beépítetlen telkek és a környék városközponti funkcióinak szerves egységgé formálására. A városszerkezeti szempontokat figyelembe vevő, hosszú távon értékes megoldás elmaradt, a Budapestet érintő jelenlegi megszorítások miatt pedig 2020-ban kikerült a költségvetésből a Széna tér megújítása. A terület működését alapvetően befolyásoló Széllkapu projekt 2013-ban indult (a projekt gazdasági és politikai vonatkozásairól lásd korábbi cikkünket: Szobatárs a Széllkapunál, Magyar Narancs, 2018. augusztus 2.) és 2020-ban ért az átadás küszöbére, volt idő tehát mérlegelni a lépéseket. Lássuk, mivel járult hozzá a közös boldogsághoz.

Terasz a tér felett

Terasz a tér felett

Fotó: Sióréti Gábor

 

2013: kinyílik a szélkapu

A kormány 2013 februárjában állást foglalt az egykori gazdasági minisztériumi épület eltüntetéséről, majd megjelent a hivatalos határozat a Margit körúti ingatlanon közpark létesítéséről, aminek egy­értelmű következménye a telken található épületek elbontása is.

Az állam 2013 decemberében átadta az ingatlanok tulajdonjogát az újonnan alapított, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. 100 százalékos tulajdonában lévő Millenáris Széllkapu Nonprofit Kft.-nek. Még az év vége előtt titkosították a beruházást arra hivatkozva, hogy a területen rendőrségi objektum is épül – ez az elem később nyomtalanul eltűnt, és a projekt közbeszerzési eljárás keretében valósult meg. Ugyancsak 2013-ban eltörölték a területen álló két ipari épület, a hajdani Ganz gyárhoz tartozó Melegpörgető és Új szerelőcsarnok műemléki védettségét azzal az indoklással, hogy nem felelnek meg „a műemlék szakmai ismérveinek”. Varga Mihály miniszter azzal nyugtatta a sajtót, hogy „a bontás után a minisztériumi épület területe a Millenáris két épületének (az M jelű csarnok és a Melegpörgető) rekonstrukciójával együtt újulna meg”. A 2,5 hektáros zöldterületet az évtized legnagyobb parkfejlesztéseként harangozták be.

A Margit körút sokáig Budapest legszennyezettebb levegőjű területének számított, a levegőminőség javítása tehát észszerű indoknak tűnt. Szakmai oldalról felmerültek ugyan kételyek, bár a projekt részleteiről – mi épülne és mennyiért – semmit nem lehetett tudni. Használati szempontból azonban nem tűnt észszerűnek a forgalmas Margit körút térfalának „kilyukasztása”, és ezzel a Millenáris kiterjesztése a körútig, hiszen a parknak épp a védett pozíció volt a legfőbb előnye. Városképi szempontból sem kívánkozott épp itt egy foghíj a Margit körút térfalába. A minisztérium épületének lebontásával az addig is kaotikus térstruktúrába újabb szervetlenül illeszkedő elem került. Ráadásul a Műegyetemen korábban elvégzett szélcsatorna-kísérlet azt mutatta, hogy áramlástani szempontból kedvezőbb, ha a bontásra ítélt épület a szelet a magasabb régiókba tereli, és ott viszi ki a szennyezett levegőt a Duna felé, s nem a lakózóna szintjén. Ám a bontás eldöntött tény volt, a függönyfalas épületen megjelenő molinón vidáman röpködő felhőcskék kétséget kizáróan hirdették: itt park lesz, akárki meglássa!

2014: az irodaépület bontása

A hajdani hírhedt Margit körúti fogház helyén a szocializmus presztízsberuházásaként készült el 1971-ben a Ganz-gyár tövében a Kohó- és Gépipari Minisztérium épülete Farkas Ipoly, Kévés György, Mészáros Géza (Iparterv) tervei alapján. A 270 méter hosszú, de igen keskeny telekre kellett megtervezni Budapest akkor legnagyobb irodaházát. Az immár lebontott tömb valójában mindig torzó maradt, a metró átadása utánra tervezett második üteme sosem készült el, arányai így veszítettek lendületükből. A maga korában így is impozánsnak számított csupa üveg homlokzatával, amelynek osztása a szemben – a Varsányi Irén utca végén – álló bírósági épület ablakosztására rímel. A nyolcemeletes irodaház közel déli tájolású függönyfaláról hamar kiderült, hogy elviselhetetlen klíma uralkodik mögötte, így sorra jelentek meg az ablakok sarkában a hűtést és szellőztetést szolgáló dobozkák. Élete alkonyán a hajdan nagyvonalú épület valóban siralmas képet mutatott, a rendszerváltás után kiürült, állagmegóvása senkinek nem volt érdeke.

Páholyunkból a küzdelmes bontást szemlélve végképp megerősítést nyert, ami szakemberként sejthető volt: valószínűleg töredék­áron lehetett volna a szerkezet megtartása mellett átöltöztetni, ahogyan az például a Rózsadombon évtizedekig éktelenkedő vasbeton monstrummal történt. Abból luxuslakások lettek, ebből por és hamu. A sűrű városi beépítés miatt nem robbantották, fúrófejes gépszörnyek harapták, marcangolták, míg a földdel nem vált egyenlővé. Fényképezőgéppel felszerelt katasztrófaturisták és fiús apukák hétszámra csodálták a motorizált T-rexek lakomáját. A Kiscelli Múzeumnak a 20. század bontásra ítélt épületeit dokumentáló virtuális adatmentés projektje keretében közvetlenül a bontás előtt felvételek készültek az épület belső tereiben is, amelyek megőrzik az utókor számára a minőségi anyagokkal kivitelezett, a korra jellemző belsőépítészetet (Nyári László, Kerti; bútorok: Gergely Gábor, Iparterv). Az Iparterv tervtára őrzi az archív fotóanyagot, amely a Ganz-csarnokok háború utáni építését, illetve a Kohó- és Gépipari Minisztérium korabeli makettjét dokumentálja.

Támfalak közt hullámzó zöldfelület

Támfalak közt hullámzó zöldfelület

Fotó: Sióréti Gábor

 

A Millenáris Széllkapu Kft. 2014 januárjában ötletpályázatot írt ki a terület hasznosítására két kategóriában, civilek és szakmabeliek számára. A kiírás szerint „a pályázat célja olyan funkcionális ötletek inspirálása, megismerése és összegyűjtése, amelyek segíthetnek egy későbbi építészeti tervpályázat megalapozásában/előkészítésében”. A 228 indulóból 108 civil volt, és 23 munkát díjaztak. A bírálóbizottságban a kerület és az építészszakma képviselőin kívül helyet kapott a Millenáris Park vezetője is. A tervek többsége az ipari emlékek legalább részbeni megtartását, kreatív felhasználását javasolta, erősítve a védett „régi” Millenáris és a forgalmas főútvonal közötti aktív közterületi zóna vízióját. A legjobb pályázatokat kiállították a Millenárison, és a környék lakói lelkesedtek is, együtt az építészszakmával. A zsűri szakmai elnöke, az idén elhunyt Turányi Gábor azt nyilatkozta: „Ilyen alapos, nyugodt előkészítéssel még sohasem találkoztam.” Varga Mihály gazdasági miniszter reményét fejezte ki, hogy „ezeket az ötleteket felhasználják majd a terveknél is”. Fájdalmasan csalódnia kellett. A valóban széles társadalmi érdeklődéssel zajló ötletelést sem építészeti pályázat, sem az ötletek hasznosítása nem követte. A projekt társadalmasítását európai színvonalon megcélzó látványos kezdeményezés ugyanolyan nyomtalanul tűnt el, ahogyan nem sokkal ezután a műemléki védettségüket elvesztő ipari épületek is.

2015–2017: Budapest

legdrágább sóderes parkolója

Turányi Gábornak viszont annyiban igaza lett, hogy 2015 és 2017 között zavartalanul folytatódott a nyugodt előkészítés, ugyanis a területen lényegében nem történt semmi. A minisztérium törmelékét elszállították, a terepet elegyengették, a helyét murvával behintették, majd hamarosan parkolóként kezdték hasznosítani. A lakosság megnyugtatására az önkormányzat feliratot helyezett el a még álló szerelőcsarnok falán: „Itt park lesz, ahogy megígértük.” Addig is a Széll Kálmán tér felújításához szükséges anyagok és gépek deponálására használták. Halmai Zoltán, a Millenáris Széllkapu Kft. ügyvezetője azt nyilatkozta: a park kialakítására szolgáló forrás bizonytalan, ám a finanszírozási lehetőségek felkutatásán intenzíven dolgoznak az illetékesek. Közben kiderült, mi fog a szűzföldön épülni: felszín alatti, kétszintes, 500 férőhelyes mélygarázs. Napvilágot láttak a parkról szóló elképzelések is: a Millenáris Park egységes, egybefüggő terület lesz a Margit körúttól egészen a Marczibányi térig. Ennek érdekében a Fény utca érintett részén a gépjárműforgalmat a föld alatt vezetik át. A „régi” Millenáris Park is megújul, ide költözik a Várból a Táncszínház. A garázs kivitelezését nehezítette a minisztérium elbontott épülete alatti méretes vasbeton lemez, talán ennek is betudható, hogy bár az új parkot a 2015-ös nyilatkozat szerint 2017 őszén tervezték átadni, 2017 nyarán még csak a közbeszerzési eljárásnál tartottunk. Addig rendületlenül működött, ahogyan egy jó tollú újságíró jellemezte, Budapest legdrágább sóderes parkolója.

2015: a Melegpörgető
és az M csarnok bontása

2015-ben ismét megjelentek a betonzabáló szörnyetegek, és elbontották a két ipari csarnokot a szakma tiltakozása és a nagy ovációval fogadott pályázati tervek ellenére. Az egykor turbinák tesztelésére szolgáló Melegpörgető kőburkolatos, szinte nyílások nélküli tömbjének néhol 2 méternél is vastagabb vasbeton falainak feldarabolásához speciális gépekre volt szükség. A háború után épült M jelű, háromhajós szerelőcsarnok födémszerkezetét egyedi kialakítású vasbeton pilléreken nyugvó rácsos tartók hordozták, azok alatt két darupálya futott. Az ötletpályázaton ezek hasznosítására érkezett a legtöbb kreatív ötlet. Az ígéretekkel ellentétben azonban mindkét csarnok sorsa az enyészet lett. A szakma felháborodott, a közvélemény azonban egyetlen könnyet sem ejtett értük, a szomszédaim rondábbnak találták ezeket, mint a minisztérium épületét. Nem is az ő dolguk lett volna előrelátón mérlegelni az ipari emlékek sorsát, és hasznosításuk vagy bontásuk anyagi vonzatát. Ettől fogva viszont aligha lehetett a projektet a rozsdazóna rehabilitációjának nevezni, ahogy a sajtó emlegette továbbra is a gigaberuházást. Az a hozzáadott érték, amit az ipari zóna karaktere és épületállománya jelenthet, és ami a régi Millenáris esetében példaszerűen hasznosult, itt megsemmisült. A mélygarázs és fölötte a zöldfelület építése lényegében zöldmezős beruházásként valósult meg az értékes belvárosi telken.

2017–2019: park vagy zöldtető?

Egy sikertelen – túl drága ajánlatokat hozó – első közbeszerzési kiírás után 2017-ben a második körben eldőlt, ki legyen a kivitelező, és napvilágot láttak a látványtervek, amelyek ez esetben maradéktalanul a később megvalósult állapotot mutatták. A felszíni létesítmények tervezője az A4 Stúdió, a parkot a TSPC iroda tervezte. Vízfüggöny, zöldfal, függőleges kert, világító, napelemes árnyékolók, megmozgatott terepszint – nagyszabású vízió a tervezett mélygarázs födémje fölött.

A futurisztikus, és már papíron is nagyon drágának tűnő elképzelés a program speciális igényeihez igazodott: a Fény utca forgalmának föld alá terelése a régi és új parkrész összekapcsolását célozta, a mélygarázs fölötti terepszint megmozgatása a betonfödémen megfelelő méretű növényzet telepítését szolgálta. A Mammut 2 épületének oldalát takaró 700 millió forintos, acélszerkezetű zöldfal, illetve a parkot övező utcák menti beépítés a terület éjszakai zárhatóságára és a főútvonal zajának és forgalmának csillapítására talált frappáns, ám költséges megoldást. A költségek megoszlása árulkodó: a projekt 2017-es júliusi indulásakor megjelent sajtóhír szerint az akkor tervezett 17 milliárd forintos építési költségből durván 4 milliárd volt a bontás, 10 milliárd fölötti a tervezett építés, a maradék 3 milliárdot szánták parkosításra. A projekt kulcs­eleme, a mélygarázs a mi negyedik emeleti lakásunkból jól láthatóan nyelte a betont.

A tervek látványos elemei ugyanakkor nem fedték el a projekt ellentmondásait. Elgondolkodtató, mennyiben volt itt szükség még egy garázsra, a két Mamut-parkoló és a Fény utcai piac parkolóháza tőszomszédságában – vajon valóban az autóforgalmat kell-e bevonzani a már amúgy is súlyosan túlterhelt területre? Továbbá a régi és új parkrész felszíni összekapcsolása érdekében létesített alagutat a sajtó annak idején joggal szedte ízekre. Ha időben kézbe veszik a léptékvonalzót, rögtön kiderült volna, hogy a rendelkezésre álló útszakasz nem elég hosszú hozzá, és ilyen mélységben amúgy is túl drága lett volna. Így aztán a rövid aluljáró teteje jó magasan kiáll a földből, inkább elválaszt, mint összeköt, rövidsége miatt viszont a gépkocsiforgalom továbbra is térszinten keresztezi a park tengelyének gyalogosforgalmát. Az alapvető használati probléma megoldatlan maradt. Az egyetlen nyereség, hogy éjjel átmehetünk egy jól kivilágított aluljárón – de aki próbált már ilyesmit, tudja, hogy egyszeri és megismételni nem vágyott élményről van szó.

A betonvolument növelte a zárhatóság követelménye. A Kis Rókus utcai oldalon látszóbeton támfal, a Margit körút felől pedig szintén látszóbetonból készült, a park felé üvegfelületekkel forduló vendéglátó pavilonok védik a parkot. Hogy mennyire és mire használható egy forgalmas útra közvetlenül nyíló közterület, arra majd a jövő ad választ. A hely működését mintegy hatvan éve ismerve bennem azért kísért az eretnek gondolat: vajon a parknak eddig védelmet jelentő, szörnyű rondának ítélt minisztériumi tömb hihetetlenül látványos, ám macerás és drága szétmarcangolása helyett nem lett volna észszerűbb megszépült külsővel új, közhasznú, urambocsá’ kulturális funkciót adni neki Buda központjában?

A Széll Kálmán tér–Széna tér–Jégpálya–Mammutok–Fény utcai piac régóta megoldatlan, kaotikus téri viszonyai sem javultak, sőt. A régi Millenáris építésének idején felmerült a körút két oldalát összekötő felüljáró építése. Ennek helyén, az új garázs kihajtója fölött épült meg a projekt legszembeszökőbb, de teljességgel érthetetlen eleme, a zöld növényekkel futtatott, több emelet magas állványzat, amelyet a park legfőbb attrakciójának szántak. A Mammuttal párhuzamosan vezető promenád azonban a Margit körút forgalma előtt gyáván megtorpan, megálljt parancsoló bütüjének színpadias erkélyéről halálugrás és lelkesítő kortesbeszéd egyaránt elképzelhető. A körútról továbbra is a két garázskihajtó közötti suta és esetleges gyalogút vezet a tömbbelsőbe, közepében az újabb és újabb beruházások kapcsán ide-oda taszigált, egyre jelentéktelenebbé váló börtönemlékművel. Kárpótlást nyújthat, ami az így kialakult keretek közé került: a park maga. Azt azonban sokkal inkább nevezhetjük kulturált tájépítészeti eszközökkel megformált zöldtetőnek – szögezzük le, annak mutatós.

A program része volt a régi Millenáris megújítása is az egész terület nyereséges üzemeltetése érdekében. A Millenáris Park sorsa jól mutatja, miért nem elég a 21. században, ha pusztán annak tekintjük a parkot, ami: fűnek és fának. Ez ugyanis csak viszi a pénzt, nem hozza. A Millenárison rendezvényekkel próbáltak bevételhez jutni, de ez leamortizálta a kikapcsolódásra szánt zöldfelületeket. A Nemzeti Táncszínház ide költöztetése új fókuszt adott a térségnek, a 2019 elején átadott bővítés Budapest egyik legszebb kortárs építészeti beavatkozása. A színház előtti területen felszámolt kacsaetető tóval a park elvesztett egy élményfaktort, de nyert egy hatalmas, egybefüggő zöldfelületet, amelyet a továbbra is bevételi forrásként kezelt fesztiválok lebonyolítása érdekében hoztak elsősorban létre. A karantén azonban megmutatta, mire vágynak a városlakók: a területet ellepték a fűben tisztes távolságban ücsörgő csoportok, melegebb napokon bikiniben napoztak. A 2019-es önkormányzati választásokra átadták az új, ügyességet fejlesztő sportjátszóteret is, amely a kijárási korlátozás alatt valamiért kikerült a játszótér-látogatás tilalma alól, így végig pezsgett itt az élet – a parknak ez a része kifejezetten jól sikerült. A többiről használati szempontból nehéz bármit is mondani, hiszen még mindig nem nyitotta meg a kapuit. Hiába szép az idő, hiába csillapult a járvány, a március 15-re tervezett átadással meg kell várnunk a következő nemzeti ünnepet, augusztus 20-át. Felülről, a negyedik emeletről jól mutat, éjszaka szebbnél szebb színekben világít, de aligha ez volt a cél.

Mit kaptunk tehát? Ezt:

  • szelet, ami valóban fúj;
  • alagutat, ami túl rövid, túl magas, de legalább sok pénzbe került;
  • játszóteret, ahol kicsik és nagyok kreatívan gyakorolhatják majomőseink képességeit;
  • dekoratív kortárs építészetet és egy új színházat;
  • sokoldalúan kihasználható, összefüggő zöldfelületet;
  • háromszintes, ugrótoronyban végződő függőleges kertet, népvezérek nagy örömére;
  • ezer színben játszó napelemes gombákat;
  • tavat a megszüntetett helyett;
  • támfalak közt hullámzó zöldfelületet;
  • betont, betont, betont.

A Széllkapu-beruházás a bontással és az ingatlanjogok rendezésével együtt közel 20 milliárd forintot emésztett fel. Ugyanennyibe került a Szabolcs utcai kórház területén felépült Országos Műemlék-restaurálási és Raktározási Központ, amely a maga nemében egye­dül­álló épület, európai viszonylatban is. Ha elfogadjuk az érvelést, hogy mindezt egy városi park kialakítása érdekében költötte ránk az építtető, akkor igazán gáláns ajándéknak tűnik. Amit kaptunk, több mint látványos. De vajon valóban zöld beruházás zajlott a mértéktelen betonozás ürügyén? Vagy éppen fordítva? Nem azzal van baj, hogy zöldet ültettek egy mélygarázs tetejére, a városban minden zöldnek csak örülni lehet. A narratívával van baj. Ne hívjuk parknak, ami nem az.

Neked ajánljuk