A farkas elpusztítása bűncselekmény, természetkárosítás

A Svájcból Magyarországig eljutó szürke farkas esete rávilágít: a GPS-technikának köszönhetően az állatok mozgását figyelő kutatók azt tapasztalják, hogy ragadozók járják Európát. Átmennek hídon, autópályán, vasúti jegypénztár mellett éjszakáznak anélkül, hogy bárki észrevenné őket.

Hetek óta a dél-budai agglomerációban tartózkodik egy hím szürke farkas. Jeladó van rajta, így lehet tudni róla, hogy az utóbbi egy évben több mint 700 kilométert tett meg. A svájci Surselva régióban született 2021-ben. Járt Bécs közelében, az osztrák–magyar határt a Fertő tótól délre lépte át. Később a Vértesből érkezett róla hír. Budapestnél a mozgása lelassult. A Gruppe Wolf Schweiz nevű természetvédelmi csoport szerint az M237-es számon nyilvántartott állat által eddig bejárt út az egyik leghosszabb, amit farkas valaha megtehetett. A svájciak tartják a kapcsolatot a magyar hatóságokkal. Velük együtt fél Európa természetvédői figyelik, mi történik, merre indul tovább M237, és akiket illet, azokat tájékoztatják arról, mi a teendő. A Vértes élővilága Facebook-csoportban megjelent felhívás külön említi a vadászokat, hogy „fokozott elővigyázatossággal járjanak el, ha például aranysakálra (Canis aureus) vagy kóbor kutyára helyezik a szálkeresztet. A faj lövés előtti beazonosítása a vadász felelőssége”. A szürke farkas (Canis lupus) fokozottan védett, egy példány pénzben kifejezett természeti értéke 250 ezer forint, elpusztítása bűncselekménynek, természetkárosításnak számít. Éppúgy, mint annak a – szintén jeladóval ellátott – barátkeselyűnek (Aegypius monachus) a lelövése, amely 2021 tavaszán Bulgáriától repült Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéig, ahol április 20-án Szabolcsbáka külterületén puffantotta le egy kisvárdai vendégvadász a terület hivatásos vadászának tudtával. A svájci vendégfarkasról a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság azt közölte még, hogy napközben a kirándulóhelyektől távol lévő rejtekhelyén tartózkodik. A legtöbb róla szóló hír végén megemlítik, hogy a farkas kifejezetten kerüli az embert, lakott terület közelében óvatosan mozog, valószínűleg nem fog vele találkozni senki.

Ezek a hírek a természetszerető urbánus embernek szólnak, akiben az eddigiek alapján az a benyomás is kialakulhatott, hogy valami szokatlan esemény zajlik. Pedig valójában nem tudni – mert nincs minden farkason jel­adó –, hogy ez a hétszáz kilométer tényleg rekord-e.

Ne légy olyan, mint Piroska!

Bár az első világháború után Magyarország területéről eltűnt a szürke farkas, a nyolcvanas évektől már ismét látták a nyomait, és azok a példányok ugyanúgy vetődhettek ide, ahogy ez a svájci: például Szlovákia felől, új élőhelyet keresve. Az Aggteleki Nemzeti Parkban a vadkamerák éjjeli felvételein évek óta felbukkannak az ott élő falka tagjai. A Bükkben 2018. október 8-án egy kifejlett példány tetemét találta meg a nemzeti park munkatársa, lőtt sebbel. Novemberben egy természetfotós egy egész falkát látott a Bükkben, le is fotózta, de az állatok védelmében nem árulta el, hol készült a kép. 2019 júliusában a Zempléni-hegységben lévő Füzéren Horváth Jenő polgármester – gazdálkodó – szarvasmarhái közül egy másfél mázsás borjút farkasok téptek szét. Az eset a település belterületének határától 80 méterre, egy frissen lekaszált területen, szénabálák között történt.

A borjú elszakadhatott a csordától, így kaphatták el a farkasok. Ez volt az első regisztrált eset, amikor nálunk haszonállatra támadtak.

„Csodálatos állat, jelen van az összes kontinensen, ahogy az ember. Élt Japánban is, az 1905-ben kipusztult ottani alfaj genetikai állománya állt a legközelebb a ma élő kutyákéhoz. Ugyanakkor sokkal jobban alkalmazkodik a változó körülményekhez, mint mi” – foglalja össze Szilágyi István, miért szereti a farkast. A Veresegyházi Medveotthon Predator Programjának foglalkozásain ő magyarázza el a látogatóknak – illusztrációképpen kézhez szokott farkasok mellett –, mi a szerepe ennek a csúcsragadozónak az élővilágban, hogyan érdemes hozzá viszonyulni, mire célszerű felkészülni a következő években. Az első, amit elmond a fajról, az, hogy nem „cuki”, és az emberi együttélés fogalmait – ez a többi vadállatra is igaz – csak hasonlatképpen lehet vele kapcsolatban használni.

 

Én? Nagymamát? 

fotó: Kuklis István

„Amit nem ismerünk, attól félünk – magyarázza Szilágyi István –, aztán védekezésképpen szeretjük hülyének beállítani. Ezt a tulajdonságunkat, és azt, hogyan keveredett a természet ismerete a hiedelmekkel, jól illusztrálja a Grimm testvérek 1710-ben megjelent meséje. Piroska nem ismeri fel a farkast, amely bekapta a nagymamát egyben. Ő is be lesz kapva, de jön a vadász, aki nem öli meg az alvó állatot, csak szétvágja a bendőjét, köveket tesz bele, a buta állat pedig ivás közben belefordul a vízbe. Ebben annyi a valós ismeret, hogy a farkas gyomra nagyra képes tágulni, testsúlyának a harminc százalékát képes megenni. Ennek az az oka, hogy a farkas nemcsak az utódairól, hanem a falka legyengült egye­dei­ről is gondoskodik, ételhordója pedig nincs. A félig megemésztett táplálék önkéntelenül jön vissza a gyomorból, ahogy az állat pofáját nyalogatják a kölykök. Az eltűnt gyerekekről valamiért jobban esett azt hinni, egy farkas gyomrában vannak. Pedig a farkas tényleg nem eszik embert. A másik különös történet a három kismalacról és a gonosz farkasról szól. Azt már jótékony homály fedi, mi szokott lenni a malackák sorsa a mi világunkban.”

Az, hogy a farkas rászokott a haszonállatokra, főleg a szabadon tartott juhokra, szintén az embernek köszönhető, mert mi tértünk át az intenzív haszonállattartásra. 250–300 éve még nem számított, mi lesz a biodiverzitással, így a Kamcsatkai-félszigettől Gibraltárig a farkasok 60–70 százalékát kiirtottuk, de a faj ezt is túlélte, ahogyan a második világháborút is. Európában az újbóli elterjedést Lengyelországból eredeztetik.

„Nagy területű katonai bázisokon vetették meg a lábukat – mondja Szilágyi István –, a rendszerváltás idején a keletnémet–lengyel határon egy negyvenszer nyolcvan kilométeres terület volt ismert erről, ott ma is sok farkas él. Most zajlik az újbóli európai elterjedése. Ismét sok konfliktusforrással jár a jelenlétük, egyebek mellett megint a haszonállatok miatt.

A farkas tudja, hogy van-e áram a villanypásztorban,

ezt érdemes figyelembe venni, és vigyázni kell a jószágokra. A nagy kutya egymagában nem ellenfél a farkasnak, a nyájak védelmére kitenyésztett fajták sem, mert a farkas ritkán megy vadászni egyedül. Van látványos videó a YouTube-on pásztorkutyák és farkas találkozásáról, de a természetben megesik, hogy a fagyi visszanyal. Erdélyben, ahol pedig 10–15 kutyát is tartanak a pásztorok, a farkasok ürülékét elemző kutatás minden más állatnál nagyobb mennyiségben elfogyasztott kutyára következtetett. Németországban a farkasok terjedése ott tart, hogy már évente 20–25-öt ütnek el autópályákon. Közeledtek a lakott területekhez, ezért bevezették a gumilövedék használatát, hogy elriasszák az emberhez túl közel merészkedő példányokat. Vannak jó példák arra, hogy együtt lehet élni velük. Szlovákiában tudomásom szerint évente mint­egy 30 millió forintnak megfelelő összeget fizet az állam a farkasok miatt keletkezett károk ellentételezéseként, ami az ottani állományhoz viszonyítva nem nagy összeg. Fel kell rájuk készülni itthon is. Ahol farkas jár, nem érdemes szabadon engedni az erdőben Buksit, és a kutyákra váró veszélyeket tudatosítani kell a kutyás társadalomban. Lehet bízni abban, hogy az isten megóv minket attól, hogy a farkas bárhol a kutyával hibridizálódjon, mert ez egyfajta idegrendszeri bipolaritással jár. Egyébként együtt lehet élni vele, csak simán békén kell hagyni, a vadgazdálkodónak pedig figyelembe kell vennie a jelenlétét.”

A legkisebb fiú

Jellemző az emberre, hogy különbséget tesz a fajok között, csoportokba sorolja őket, és máshogyan beszél például egy ragadozóról, attól függően, hogy szembesülünk-e az élete nyomaival. Az emberi reakciót az határozza meg, hogy milyen ismeretei, téveszméi, rész­információn alapuló, olykor a természettől egészen távoli elképzelései vannak. A farkast félelmetesnek gondoljuk, miközben nem ez az egyetlen nagy mozgástérrel és -igénnyel rendelkező faj, amely az utóbbi időben növelte elterjedésének területét – figyelmeztet Heltai Miklós egyetemi tanár, a gödöllői Szent István Egyetem Mezőgazdasági és Környezettudományi Karának dékánja. Ez jellemző most az aranysakálra, a barnamedvére, a nyestkutyára is. Ezekről a mozgásokról pontos képünk nem olyan régóta van.

„Az állatok rádióadós vizsgálata – folytatja Heltai Miklós – negyven-ötven éve ismert a vadbiológiai és ökológiai kutatásokban, de a GPS-szel kombinált, a részletes mozgást, óránkénti felvételezést lehetővé tévő technológiai háttér az utóbbi öt-tíz évben alakult ki. Korábban azt hitték, ha valami szokatlant láttak, hogy bedöglött az adó, vagy más technikai probléma adódott. Most már nincs kétség, az a farkas a negyedik országban jár. Ez, ha nem is túl sűrűn, de előfordul, és olyan mozgásmintázatokat látunk, amilyenekről eddig fogalmunk sem volt.”

Szilágyi István is, Heltai Miklós is az Ivo nevű hároméves, Lengyelországban jeladóval ellátott medvét említi, amely Magyarországon négysávos autóutakon ment át, vasúti jegypénztár mellett aludt, vasútállomás, buszpályaudvar közvetlen közelében ment el anélkül, hogy bármi baj történt volna.

A jeladóknak, kameráknak köszönhetően nagyon sok faj vonulásáról lehet tudomásunk. Kiderült, hogy a Dél-Afrikába vonuló kékvércsék közül a fiatalabbak ősszel akár Észak-Norvégiáig is elkóborolnak (lásd: Józsi, itt nem lesz jó, Magyar Narancs, 2022. december 15.). A mesékben szerencsét próbáló, világgá induló legkisebb fiú bizonyítja, hogy ez az evolúciós motor az emberi faj terjedését is meghatározhatta – emlékeztet Orbán Zoltán, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület szóvivője. Ha ezek az egyedek az új helyen nem pusztulnak el, hanem szaporodnak, akkor arra terjeszkedik a faj.

A farkas – valamint az aranysakál, a medve, és sokkal látványosabban a vaddisznó – terjedése mutatja meg Szilágyi István szerint, mennyire nem lenne tökéletes az emberi vadgazdálkodás nélküli világ. Sokan vagyunk, nagy területet foglalunk el, és a hulladékkal, a rosszul védett háziállatokkal mint lehetséges zsákmánnyal szolgáltatunk is a vadon élő állatoknak. Önkéntelenül azzal is, hogy nagyon sokféle cselekedetre ragadtat minket a természet szeretete és védelmének szándéka. A vadon élő állatok, akár ragadozók ház körüli tartásának divatja, a konyhai hulladék rendszeres kipakolása mind hat a vadállatok életére. Az alkalmazkodás kényszere alól azok a fajok sem tudják kivonni magukat, amelyek messzire kerülik az embert. Találkozik a mi környezetünk ingereivel, és sokszor nem tudni, mi az, ami megijeszti, és mi az, amihez hozzászokik.

Az aranysakál már Finnországban is megjelent, ahonnan 250 évre eltűnt. Találkozni mégis nehéz vele, mert kiderült, sokkal óvatosabb, mint a róka. A déli határkerítés megépítése után figyelték meg a vadászok, hogy míg a szarvasok távolabb vonultak, mert zavarja őket, hogy a kerítésen átjutott emberek a legsűrűbb erdőben vonulnak, tanyáznak, az aranysakál a keskenyebb erdősávokban kitart: olyan helyen lapul meg, olykor a főút közelében, ahová az emberek nem mennek be, mert nem tudnak elrejtőzni.

A vaddisznók urbanizációjának ennél is nagyobb a publicitása. Ismert olyan kutatás, amely a lakott területeken és a távolabb élő vaddisznókat vizsgálva arra jutott, hogy a városiaknak más a génállományuk – mintha egy új alfaj alakulna ki épp. Szilágyi István szerint a városi vaddisznónál nem kell veszélyesebb állat.